„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 1.

2013. október 31. – írta Kovács Patrik

„Nem érdekel, hogy a film jó-e vagy rossz, csak élet legyen benne” – így összegezte művészete lényegét legnagyobb alkotása, a Nyolc és fél előkészületei közben az európai modernizmus összetéveszthetetlen stílusú mestere, az idén húsz esztendeje elhunyt Federico Fellini, aki a poszt-neorealizmus jegyében kezdte rendezői pályáját. Korai, az ötvenes évek során készített filmjei ennek megfelelően még főként vidéki miliőben játszódtak, egyszerű hősöket vonultattak fel, ám ugyanakkor – és ennyiben már ellenszegültek a neorealista normáknak – a fokozott társadalmi és politikai érdeklődés helyett elmélyült és invenciózus lélekrajzok jellemezték őket.

Az aragóniai kutya – Luis Buñuel-portré I.

2013. július 29. – írta Jakab-Benke Nándor

Száztizenhárom éve született és harminc éve halt meg Don Luis Buñuel Portolés, a nagy filmkészítő. Bénító, nehéz feladat egy ilyen személyiségről írni, olyannyira ijesztő, mint amikor A burzsoáziában a főhősök vacsora helyett a színpadon találják magukat, közönséggel, fényekkel, és ott a zsibbasztó valóság, hogy „nem tudom a szöveget”. Azért megpróbálom.

A barbár messiás – Ken Russell-portré 2.

2012. május 23. – írta Csiger Ádám

Russell aranykora viszonylag gyorsan, mintegy hat év alatt lezárult, évi egy sikerfilmet eredményezve. Az egyaránt 1975-ben bemutatott Tommy rockoperája és a Lisztománia tébolyult biopicje bármelyik korábbi filmjével felveszik a versenyt, ám a nagyközönség innentől ráunt Russell fokozási és botrányokozási kényszerére, miközben a brit filmipar is válságba került. Hanyatlása látványos volt, de egyre elborultabb, szélsőségesebb munkái talán még kanonizált remekműveinél is izgalmasabbak.

A barbár messiás – Ken Russell-portré 1.

2012. május 21. – írta Csiger Ádám

„Botrányhős, provokatőr, ördög, enfant terrible, az angol Fellini” – így dicsérték a tavaly novemberben 84 évesen elhunyt Ken Russellt. Jogos, de mintha kissé alábecsülnénk a legendás direktort, akinek (film)művészete mindenképpen többet foglal magában a fenti kétes méltatásnál.

Szent és profán – Abel Ferrara-portré 2.

2012. január 13. – írta Csiger Ádám

Abel Ferrara napjainkra hátat fordított a filmvilágnak, még mindig mintha a hetvenes években élne – ennek köszönhetően legújabb filmjei ugyanolyan egyenes ági leszármazottai az akkori arthouse csúcsteljesítményeinek, mint korai zsengéi. Fénykora a kilencvenes évek első felére tehető, azóta filmjei veszítettek intenzitásukból, mozik helyett javarészt filmfesztiválok játsszák és díjazzák őket, de még mindig egy nyughatatlan képköltő szkeccsei.

Szent és profán – Abel Ferrara-portré 1.

2012. január 11. – írta Csiger Ádám

Ha van self-made man a kortárs amerikai független filmben, az mindenképpen a tavaly hatvanéves Abel Ferrara. New York pereméről jön, pályáját alantasnak elkönyvelt grindhouse-műfajokkal (pornó, horror, exploitation) kezdi, napjainkra viszont filozofáló-moralizáló kultrendezőként tekintenek rá, kritikusok és cinefilek méltatják. Néhány hollywoodi produkciót is találni filmográfiájában, de így sem kapja meg a megérdemelt figyelmet.