Páratlan stílusérzékről és tudásról árulkodik a Telivérek minden egyes izgalmas, feszült, ijesztő másodperce.
Cory Finley írói-rendezői debütálását a legtöbb kritikus reflexből olyan klasszikusokhoz és kultfilmekhez hasonlítgatta, mint Alfred Hitchcock Idegenek a vonatonja, Peter Jackson Mennyei teremtményekje, Michael Lehmann Gyilkos játékokja, Rafal Zielinski Funja, Darren Stein Kemény diója, vagy épp Mary Harron Amerikai Pszichója. Mindez rendjén is lenne, hiszen a Telivérek történetének felmondása után a fent említett filmek joggal ugranak be azoknak, akik hajlamosak filmtörténeti kapaszkodók mentén megkönnyíteni saját dolgukat. A tökéletes gyilkosságot kieszelő Amanda (Olivia Cooke) és Lily (Anya Taylor-Joy) történetét azonban nem a gyilkosok fantáziájának cinikus látlelete, nem az ölés aktusának boncolgatása, és nem a gyilok iránt ébredő ősi emberi vágy meglovagolása mozgatja.
A nevetségesen gazdag szülők villájában egy közös nyári tanulás erejére újra találkozó középsulis ismerősök – a barátnők kifejezés nem állja meg a helyét – egészen kiváló, éles, kegyetlen, az utolsó névelőkig lecsiszolt hideg és mégis bensőséges párbeszédeiken keresztül tárják fel egymásnak azokat a lelki-mentális sebeket, frusztrációkat, fájdalmakat, melyeket megtanultak elnyomni magukban. Amanda és Lily nem azért jönnek össze, hogy unalmukban kiagyaljanak egy gyilkosságot, az csak úgy jön, miközben rohadék elmetrükkökkel próbálják szétbarmolni teljesen ellentétes személyiségcsökevényük sérthetetlennek vélt talmi integritását. Bizarr, mesterien építkező hitchcocki feszültségtől, baljóslatú fekete humortól, döbbenetes dinamizmus- és erőviszony-váltásoktól szétvetett közös jeleneteikben mintha két sérült vadállat kerülgetné és kóstolgatná egymást. Kölcsönös manipulációharcuk tánc, melyben nem tudni, hogy ki vezet kit, ki gáncsol el kit.
Mikor azonban az emberi érzelmeket átélni képtelen, azokat csak utánozni képes elmebeteg Amanda (aki valami szörnyű dolgot tett kedvenc lovával) és a saját magát éltanuló úrilány álcájában elveszejtő Lily egymásra találnak, Finley teret enged felkavaró személyiségük megállíthatatlanul pusztító és önpusztító tombolásának. Lily lekezelő, érezhetően szadista fitneszparaszt nevelőapja (Paul Sparks nagyszerű) ugyan valóban egy ütnivaló pöcs, de azt, amit a lányok tervelnek ki ellene, nem érdemli meg. Viszont Amanda és Lily csak így törhetnek ki látványos testi-lelki izolációjukból (Finley nem véletlenül teszi érezhetetlenné az anyák szerepét), csak így szabadulhatnak fel és adhatják át magukat saját démonaiknak.
Annak ellenére, hogy a Telivéreket Finley először színdarabként írta meg, a csajok rengeteget beszélnek szavak nélkül. Történetükre, múltjukra, viselkedésükre, motivációikra a néző arcizmaik rezdüléseiből, testbeszédükből, csendjeikből és a közöttük tátongó vagy épp eltűnő távolságokból juthat információkhoz. Finley semmit nem magyaráz agyon, rábízza magát a két fiatal színésznőre, és jól is teszi. Bámulatosan összetett szerepek és alakítások ezek, de mindenképp ki kell emelni a néhai Anton Yelchint is, aki nagy álmokat dédelgető béna kis drogdílerként (és botcsinálta bérgyilkosként) érzékenységével ellenpontozza és hangsúlyozza a két lány embertelenségét.
Ez a káprázatosan gonosz drámai gúnyába bújtatott atipikus pszichothriller akár lehetett volna egy kvázi-kamaradarab is, melyet a két főszereplő túlságosan könnyedén vitt volna el a vállán. Finley azonban az üres, nehézkes filozofálgatás, a jelenetek túl- és mellébeszélése helyett filmnyelven kommunikálva teszi teljessé Amanda és Lily történetét: páratlan stílusérzékről és tudásról árulkodik a Telivérek minden egyes másodperce. Még mielőtt a két lány találkozik, Finley rengeteget mond Lyle Vincent jeges, kubricki Steadicam-pásztázásával és hosszú, szellemszerű követéseivel. Képein a villa a hatalom, a kiváltságosság monumentuma, az örömtelenség Bates Motelje, az érzelmi fásultság Szépkilátó Hotelje. Vincent a szűkös mélységélességből kirobbanó kőkemény fókuszváltásokkal mutat utat a nézői tekintetnek, a dialógusokban pedig a keretezéssel érzékelteti a metaforikus távolságokat. Szinte minden vágásnak, minden kockának ereje, súlya és mondandója van, de az igazán elképzelhetetlen történéseket nem mutatja meg, hiszen az elképzelhetetlent elképzelni az igazán nagy gyomros. Közben pedig hosszú beállításban pereg a kegyetlen valós idő és letaglóznak a szörnyen sejtető nem diegetikus horrorhangok. Erik Friedlander zaklatott, atonális, kísérleti zenetöredékei hasonlóképp másznak rá a jelenetekre, új színeket, érzéseket, sejtéseket és hangulatokat kreálva.
A Telivérekben Finley a gyilkosság látványosan háttérbe szorított folyamatát annak a kimondatlan, mégis a film minden porcikájából – stilárisan, verbálisan és nem verbálisan – artikuláltan áradó gondolatnak veti alá, miszerint a gyilkosság elkövetéséhez szükséges érzéketlenség, az elme ridegsége az azt kitervelők személyiségének létfontosságú szegleteit emészti fel. Ebből a szempontból Finley filmje sokkal mélyebb, emberibb, a maga módján empatikusabb – ugyanakkor ijesztőbb – alkotás, mint azok, melyekkel cselekménye hasonlóságot mutat.
