Szerény kertváros Budapest XV. kerületében, ahol egy több lakrészre osztott régi családi ház két szobájában lakik Szabó Antal feleségével. A 76 éves filmes elképesztő gépeket fabrikált saját kezűleg az elmúlt 60 évben, amelyekkel filmeket kopíroz, perforál, ír át, restaurál. Az októberi autóbalesete és még mindig törött lába ellenére rendkívül életerős. Tóni bácsi filmhez fűződő sajátos viszonyáról vallott a Filmtettnek.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy engem a film csak mint technika érdekel. Sokan kérdezik, hogy miért nem forgatok filmet, hiszen annyit foglalkozom filmmel, de engem ez nem érdekel – fejti ki azonnal, mielőtt az első kérdést is feltehetném, megelőlegezve minden, ilyen területre vonatkozó kérdezősködést. A lakásban semmi sem utal arra, hogy itt valaki filmen dolgozna. A mozgókép a szűk padlástérbe szorult vissza, ahol a műhely és a laboratórium is helyet kapott. De oda csak később juthatok fel, előbb az eredetről beszélgetünk.

Hála az Ofotértnek

A filmmel való foglalatoskodás nem úgy indult, hogy pár évvel ezelőtt jött egy ötlet, hogy filmmel kell foglalkozni. Amióta ez eszem tudom, mindig ez érdekelt. Kezdetben, míg inas voltam, még nem ismertem annyira a technikai részleteket, de a mozi már akkor behálózott. Azonban ha annak idején az Ofotért rendesen, néhány nap alatt előhívta volna a filmjeimet, azt se tudnám, hogyan kell filmet hívni. Egyszerűen bosszantott, hogy megcsináltam egy felvételt például egy kiránduláson, beadtam előhívni, és csak 2-3 hét múlva kaptam vissza. Közben egyfolytában izgatott, hogy vajon milyen a film, a három hét alatt már el is veszett a varázsa. Abban az időben lehetett kapni ilyen-olyan „receptkönyveket”, és onnan tanultam meg az előhívást. Tudja, az amatőrök elsősorban fordítós technikával dolgoznak, ami azt jelenti, hogy nincs külön negatívja a filmnek, hanem rögtön pozitív képet ad. Sikerült egy előhívót összeeszkábálni, gondoltam egy nagyot, s elkezdtem előhívogatni. És ez úgy van, hogy ha az ember elkezd hívni, akkor már érdeklődik a gépek iránt is. Az érdeklődésem onnan adódik, hogy én tulajdonképpen gépészmérnök vagyok. Mikor elkezdtem a filmmel foglalkozni, még csak műszerész voltam, de a technikai része már akkor érdekelt. Az amatőrök három méretű filmet használnak: a normál 8-as, a szuper 8-as és hát régen még 9 és feles filmek is voltak. Ezzel a mérettel úgy kerültem kapcsolatba, hogy volt egy barátom, aki erre forgatott, és meghallotta, hogy én hívogatok. Megkért, hogy hívjam elő a filmjeit. És tudja, evés közben jön meg az étvágy: egyre többen jöttek. A vége az lett, hogy nekem jó kis különkeresetem volt abból, hogy filmeket hívtam elő.

Az első nagy summa

Később fölmerült bennem az, hogy jó volna valami komolyabb műsorfilmre is szert tenni, de hát általában azok 16-os méretben léteztek. Mivel én műszerész voltam, volt egy kis műhelyem, ahol összeeszkábáltam egy kis kopírgépet, amelyikkel 16-os filmről amatőr méretre, 8 mm-re le tudtam menni. Csak saját magamnak másolgattam a filmeket.

Az ember sorsa sokszor azon múlik, hogy jókor, a jó helyen van. Velem ez történt. Az Akadémiának volt egy műszerügyi szolgálata, ahova én is bejártam. Egyszer jött közénk egy gyártásvezető, aki panaszkodott, hogy csinálnak 16-os reklámfilmeket, amelyeket kisebbre redukálnak, mivel az ügynök könnyebben tud 8-as gépet magával vinni. De a redukálást akkor Magyarországon nem csinálta senki, ezért Jugoszláviába meg Németországba küldték, onnan viszont hónapokba került, mire visszajutott. Mondtam neki, hogy ilyesmit én is tudok csinálni. Rögtön egy hatalmas rendelést adott. Soha nem fogom elfelejteni az összeget, a 60-as években 40 ezer forint óriási összeg volt. Csakhogy addig én csak legtöbb 10 méteres, kis filmeket tudtam előhívni a tankban, most viszont gyorsan, határidőre kellett volna dolgozni. Úgyhogy átalakítottam a szerkezetet.

Eleinte más ragasztotta rá a hangcsíkot, és más csinálta a hangátírást. Ezt így én nem szerettem, ezért hamarosan ehhez is fabrikáltam berendezéseket. Sokszor előfordult, hogy ugyanazt a reklámfilmet 4-5 nyelvű verzióban készítették el. Leredukáltam a filmet több példányban, megkaptam hozzá a mágnesszalagot, hogy írjam át. Akkor csináltam egy mágnesszalag-leolvasót. Egy olyan helyen laktunk, ahol a szuterén három részre volt osztva. Az egyikben volt a mechanikai műhely, a másikban a szárazlabor, ahol a kopírozás zajlott, a harmadikban pedig a nedves labor, ahol a hívógép állt. Lassan-lassan az egész folyamatot átvettem.

Szőke András: nagyítás

De a dolognak nem lett vége. Jöttek egyesek, hogy nem lecsökkenteni, hanem felnagyítani kell. Szőke Andris jött egyszer hozzám, hogy csinált egy filmet – a Vattatyúkot –, ami szuper 8-asra készült. Mondta, hogy mindenkinek annyira tetszik ez a film, de nem lehet nagy moziban vetíteni, mert kicsi a képe. Mondtam neki, hogy az én gépem erre nem alkalmas, mert redukálásra való. Ha a fényirányt megfordítottam volna, akkor nagyítást lehetett volna végezni, de nekem a gépem csak 16 mm-ig működött, 35 mm-rel, ami Andrisnak kellett, nem. Mondtam, hogy ha megfizetitek, akkor átalakítom a gépet. A 70-es évek táján 50 ezer forintot kértem rá. Megcsináltam ideiglenesen a berendezést, új áttételezéseket szereltem rá, és az egész filmet felnagyítottam. De további gond volt. Ők ezt a filmet 18 kocka/másodperc sebességgel vették fel, a mozikban viszont 24 kockás sebességre van szükség. Én kidolgoztam egy olyan metódust, hogy minden három képből négy készült. Úgy másoltam le, hogy 24 kockás sebességgel lehetett vetíteni a mozgások „burleszkszerű” felgyorsulása nélkül. Ezzel kezdődött.

A gép

A szerencsétlen gép viszont ekkorra már annyi átalakuláson ment keresztül, hogy a szerelőlapja olyan lett, mint a szita. Ekkor azt mondtam, hogy tabula rasát kell csinálni, ez így tovább nem megy. Elkezdtem egy olyan kopírgépet szerkeszteni, amelyik 8 mm-től 35 mm-ig minden méretben tud oda-vissza másolni: normál és szuper 8-as, 9 és feles, normál és szuper 16-os, illetve 35-ös méretekben. Jelen pillanatban ez a gép megy.

Meredek, keskeny falétrán lehet feljutni a fűthető padlásra. A szűk padlástéren, annak is a legbelső helységében áll „a” gép. Kerekes állványon áll az ember nagyságú, négyszögletes formájú, fekete masina. Biciklikről származó fogaskerekek és láncok hajtják a kopírgépet, amelyen mindenféle méretű orsó található. A fényszabályozóval is ellátott lámpát régi lengyel hajszárító hűti.

Azóta több játékfilmet nagyítottam fel – folytatja Tóni bácsi. Később olyan volt – magyarázza az eljárás hasznát –, hogy már eredetileg szuper 8-asra forgattak, tudván, hogy majd fölnagyítják. Ennek óriási anyagi előnye van, hiszen így 35 mm-es filmből csak a végső, vágott filmhez szükséges mennyiséget kellett megvenni. Ráadásul mivel pozitív volt az eredeti, 8-as kép, 35-ös negatívot lehetett készíteni, minden közbeeső manipuláció nélkül. Most ott tartunk, hogy bármilyen fölnagyítást-kicsinyítést tudok csinálni. Sőt, továbbmegyek. Egy többször vetített példányon már karcok vannak, de ha hátoldali a karc, és nem az emulziós oldalon található, el lehet tüntetni. A karc ugyanis azáltal látszik vetítéskor, hogy a fény kilépve a filmanyagról a levegőre, megtörik. Ha a film kap egy olyan bevonatot, amelynek az optikai tulajdonsága, fénytörése azonos a filmével, akkor ez az anyag belefekszik magába a karcba, és így ott optikai értelemben nincs anyagváltozás, a fénytörés nem történik meg. Kopírozáskor ezek a karcok eltűnnek, az új filmen már nem látszanak. Már ezt a nedves eljárást is tudom csinálni. A gépet eredetileg úgy terveztem, hogy három emeletből álljon, és az egyes emeletek minden további nélkül szétszedhetők legyenek: így darabokra szedve lehet szállítani. Egyébként korábban lent a fürdőszobában dolgoztam. A gépnek az állványa helyszűke miatt pont arra a bizonyos a helyre volt tervezve, az állvány úgy van kialakítva, hogy hátul nincs is tartórésze, mert a mosógépre rá lehetett húzni.

Lényegében véve azért vagyok nyugodt, mert ezzel a géppel most már minden műveletet el tudok végezni. Mondjuk tud ötven műveletet, ha kell egy ötvenegyedik, akkor arra gond nélkül fölkészítem. Például az utólagos gyorsításnál egy-egy képet ki kell hagyni, ehhez az egyik szalag folyamatosan kell fusson, a másiknak viszont időnként meg kell állnia – tehát ilyenre is fel kell tudni készíteni. Van olyan fiókom, amelyben ezekhez a különleges kívánságokhoz való alkatrészek vannak csoportosítva. Ha valaki egy már alkalmazott megoldást kér, csak előszedem a már elkészített alkatrészt.

Modern idők – modern technikák

Most is kapok megrendeléseket. Amikor megjelent a videó, mindenki azt mondta, hogy a film meghalt. Bagóért dobálták a használt vetítőgépeket, eltemették a filmet. Akkoriban a szuper 8-as vetítőmet ingyen oda akartam ajándékozni egy klubnak, s nem kellett nekik. Idővel aztán kiderült, hogy a film sokkal tartósabb, mint a videó, a vágás sokkal olcsóbb, nem kell hozzá drága berendezés, mint a videóhoz. Így aztán az emberek kezdtek viszszavándorolni a filmhez. Most megjelent a digitális technika, de ahhoz sokmilliós berendezések kellenek. Nekem van egy korlátom: az anyagi befektetési lehetőségeim korlátozottak. Ugyanakkor az a munka, amit el kell végezni, profi minőségű kell, hogy legyen. Nagyon bele kell mélyedni a film technikájába, hogy amatőr technikával profi színvonalon lehessen dolgozni. Most már ott tartok, hogy ezzel az itthon készült amatőr géppel szinte csak profiknak dolgozom. Ugyan sokkal lassabban megy a gép, nagyon oda kell figyelni, és ha másnak a kezébe adom, akkor ezt már nem tudja csinálni. Sok mindent tud ez a gép, de a működtetéséhez ismerni kell minden porcikáját. Tudni kell, hol vannak a gyengéi, hol kell vigyázni, hogy rezgésmentes, jó legyen a kép.

Az osztott expozíció művészete

Jött a probléma, hogy 16 képes sebességgel felvett filmeket 24-es sebességgel kellett másolni. Ez a gép úgy van megkonstruálva, hogy a legkülönbözőbb sebességeket ki tudja igazítani. Kezdetben megismételtem egyes képeket, de ez nem tökéletes megoldás. 16-os sebességnél ugyanis például két képből hármat kell másolni, ez azonban gyors keresztirányú mozgás esetén rángatózó mozgást eredményez a vásznon. Kidolgoztam egy speciális módszert, amit osztott expozíciónak neveztem el. Ez azt jelenti, hogy egy képre több expozíció esik. Ha megnézzük a képszalagot, látni, hogy helyenként a kontúr duplázódik: az előző képtartalomból és a következőből is van rajta egy rész. Csak a szalagon van így, vetítéskor ez már nem látszik. Ez a kulcsa az utólagos sebességváltoztatásnak.

A sebességváltásra más módszerek is vannak. Én gépkarbantartó vagyok a Magyar Filmarchívumnál, és ott vannak olyan, amatőrök által készített filmek, amelyek olyan minőségűek, hogy vetítésre érdemesek. Érdekes, hogy a Halálos tavasz először amatőr filmként, félig amatőr színészekkel készült el, s csak utána forgatták a híressé vált változatot. Ez akkor 9 és felesben készült, és én nagyítottam 35 mm-re. A Filmarchívum ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon az eredeti képsebesség, pedig én meg akartam csinálni ott is a 16-24-es váltást. Ők azonban meg akarták tartani az eredeti sebességet, és inkább a vetítőgépet lassították le. Az Örökmozgó moziban én alakítottam úgy át a vetítőgépeket, hogy kisebb képsebességű filmet is tudjanak vetíteni. Az archívumnál tudtam meg, hogy nem csak 16-os képsebességű filmet készítettek, hanem 20-ast vagy 22-est is. Így a gépet úgy kellett kialakítani, hogy 16, 18, 20 és 22-es képsebességű film vetítésére is alkalmas legyen, bár ez persze azzal jár, hogy jobban vibrál a kép. A nagyításaimat egyébként profik is megnézték, és nem akarták elhinni, hogy ezt 9 és félről nagyítottam fel, meg kellett mutassam az eredeti filmszalagot. Szóval gyakorlatilag minimális a veszteség a képminőségben.

A három tudás elmélete

Az, hogy én ezekkel tudok foglalkozni, egy szerencsés körülménynek köszönhető. Egyrészt tervező voltam, tehát meg tudtam tervezni a gépet. Van egy kis műszerész múltam, illetve egy műhelyem, tehát meg tudtam csinálni, és hozzájött még a filmes ismeret, ami elengedhetetlen ezekhez a speciális gépekhez. Ez a három szerencsésen összejött. Ezt a munkát úgy nem lehet csinálni, hogy a három szükséges terület közül akár az egyiknek is az ismerete hiányzik. Arra nem lennék képes, hogy valamit eltervezek, aztán elmenjek máshova kuncsorogni, hogy megcsináljanak egy szerkentyűt. Meg ez rengeteg kísérletezéssel jár. Lehet, hogy elképzelek valamit, de mikor öszszerakom, kiderül, hogy úgy nem működik, kicsit alakítani kell. Ezt nem lehetne megoldani máshol, mással. Itt minden egy kézben van, én tervezem, én kivitelezem, így aztán menetközben tudok módosítani, ha valami másképp alakul. Amikor megjelenik egy kész berendezés, az nem tükrözi azt a rengeteg próbálkozást és kínlódást, ami hozzá elvezetett.

A filmes ismereteket amatőröknek való könyvekből, illetve tapasztalattal szereztem, képzésekre nem jártam. Sőt, egy idő után már én tartottam kurzusokat. Tudja, én ezt a ’40-es években kezdtem, és most már szinte 60 éve művelem. Ennyi idő alatt rám ragadtak ezek a dolgok. Lassan eljutottam oda, hogy szalagokat is csináltam. Most már perforáló gépem is van. Egy időben az amatőrök olcsóbban tudtak hozzájutni 16-os filmanyaghoz, mint 8-ashoz. Vetettem velük 16-os filmanyagot, én átperforáltam, kettévágtam a szalagot, és így kaptam kétszer annyi, 8 mm-es filmanyagot. Később megjelentek a szuper 8-as filmek, azokat is kellett perforálni, úgyhogy ahhoz is van egy itthon készült gépem.

A nagy kihívások gyönyöre – különleges megoldások

A Filmarchívumnak szüksége van az én munkámra, ugyanis az én kopírozásomnak is van előnye a profikkal szemben. Például a hangcsíkot gyakran rosszul viszik fel a filmre, időnként elmozdulhat a film a gépben, vagy egyéb okok miatt rossz helyre kerül a hangcsík. Profi, automatizált kopírozóban a másolaton minden pont ugyanott lesz, mint az eredetin. Én viszont úgy alakítottam át az archívum egyik kopírgépét, hogy mozgatni lehet benne a filmet, ki lehet igazítani, utólag helyre lehet tenni a hangsávot. Most már mindenki csak ezen a gépen hajlandó ott dolgozni.

Én azt szeretem, ha különleges, extrém, nyakatekert dolgokat kérnek tőlem. Egyszer például azzal jöttek, hogy hosszabb a filmszalag, mint a hangcsík, és hogy rövidítsem le úgy a filmet, hogy minden rajta legyen. Én akkor kiszámoltam, hogy minden hányadik kockát kell kihagyni, és szereltem egy excenterrel vezérelt lapocskát, ami a kellő pillanatban mindig az objektív elé került, és letakarta annak a képkockának a fényét. Persze ezeket a különleges dolgokat meg is fizetik, mert sokszor ezen áll, vagy bukik egy-egy film. A kommersz dolgokat, amit bárhol megcsinálnak, meg lehet oldani, ide ezekkel a különlegességekkel jönnek.

Jöttek hozzám ismerősök sunyi szándékkal, hogy majd megnézik a berendezést, és megpróbálják utánam csinálni. De hát rengeteg rejtett dolog van benne, amit nem lehet rajta látni. Arra is volt példa, hogy megkértek, adjam oda a perforáló gépet, mert egy műszerésszel szeretnének maguknak hasonlót készíttetni. Odaadtam, de egy hét múlva visszahozták azzal, hogy nem vállalja a műszerész. Ugyanis a szalagperforálásnak rengeteg buktatója van, amihez nem elég a műszerész-tudás, hanem a filmhez is nagyon érteni kell. Ráadásul a filmszabványokban is vannak szabálytalanságok: ha én pontosan a szabvány szerint készítenék el egy filmet, az nem volna jó, remegne – de erre is tapasztalatból jöttem rá. Nem is tudnám leírni az összes megoldást, mert fejben tudom, mikor mit kell igazítani, de összesítve leírni lehetetlen.

A gép jelenlegi formájában olyan, mint egy feldíszített karácsonyfa. Rengeteg funkciót utólag kellett ráépíteni: számláló-berendezés, szalagleolvasó, kuplungrendszer, fényszabályozó, nedves kopírozáshoz szükséges alkatrész került rá utólag. Tehát amikor elkészült ez a szerkezet, még mindig volt rajta javítanivaló. Például másoláskor szükség van a fényerő változtatásához, mert egyes jelenetek jobban meg vannak világítva, mások kevésbé. Ehhez a profi gépeken az eredeti szalag szélét bevágják, és az ilyen jelek alapján a gép automatikusan szabályozza a fényerőt. Én ezt nem tudom megcsinálni, ezért a fő szalaggal mechanikusan összekapcsolt ún. vezérlőszalagot futtatok, amin bejelölöm, hogy ettől a ponttól már mondjuk 3-as fényerő kell az eredeti 2-es helyett, és a takarás ideje alatt én váltani tudok. Ennek az az előnye, hogy a negatívot nem kell feláldozni (hiszen egy másológépen bejelölt szalagot más gépen már nem lehet másolni), illetve hogy olyan szalagokat is tudok másolni, amelyeknek már mind a két szélét, korábbi másolásokkor, bejelölték, „befényelték”. Persze én sokkal lassabban dolgozom, mint az automata gépek.

Ritka, mint a fehér holló

A legnagyobb problémám, hogy ez annyira speciális dolog, hogy az ujjaimon meg tudnám számolni, hogy Magyarországon hány embert érdekel egyáltalán ez a dolog. A Filmarchívumon kívül a filmes ismereteimet senki más nem tudja hasznosítani. A mozik már kész szalagokkal dolgoznak, a laboratóriumnak sokkal speciálisabb berendezései vannak. Pont azért tudok én még ezen a területen megélni, mert az archívum még szalagokkal dolgozik, és nekik kifejezetten ilyen ember kell. A gép sajnos már egy évben csak kétszer-háromszor megy, sokan érdeklődnek ugyan, de aztán végül nincs pénz a munkálatokra, s a nagy részük elmarad. Időnként felmegyek, leporolom, megtisztogatom a gépet, de egyre ritkábban indítom be. Régen úgy volt, hogy valakinek kellett egy munka, elkészültem, és a végén megkérdezte, hogy mennyibe kerül. Ma ezzel kezdődik minden megbeszélés.

Tóni bácsi állandóan tervez, most a régi kopírgép darabjait használja fel egy újabb szerkentyű összeállításához. Legnagyobb öröme azonban az, mikor a csodálatos új gépet beindíthatja. Búcsúzáskor arról beszélt, hogy hátha ez a cikk több emberrel megismerteti a munkáját, és ezáltal gyakrabban indulhat be a padláson a laboratórium.