Sajnos az ELTE filmtanszékén nem készülnek pontos adatok végzős diákjaink elhelyezkedéséről. Ugyanakkor általános tapasztalatok alapján elmondható, hogy a szórakoztató- illetve a médiaipar, valamint az immár 25%-os adókedvezmény miatt Magyarországon forgató nagyszámú szervízprodukció hatására erős konjunktúrát mutató hazai filmes szakma felszívja nemcsak a végzett, de a még tanulmányaikat folytató diákjainkat is.

A 2012-es diáktüntetések után idén tavasszal ismét tiltakozási hullámot indított be az felsőoktatási törvény legújabb tervezete. Ebben olyan szakok megszüntetésének szándéka jelent meg, amelyeket idáig is a tanulmányaikat túlnyomó részt önerőből finanszírozó hallgatók tartottak fent. Első körben az tűnt érthetetlennek, hogy az állam miért akar beleszólni abba: a felsőoktatás költségtérítéses verziójában megrendelőként megjelenő szereplők mire költik a pénzüket. Olyan népszerű, nemcsak önmagát, de egész karokat anyagilag fenntartó képzések, mint az ELTE TáTK nemzetközi tanulmányok szak kivezetésének a hírére április közepén lelkes megmozdulásokra került sor. Az arányok érzékeltetése céljából a TáTK dékánja az első tiltakozó fórumon rögtön elmondta: a nemzetközi tanulmányok szakon tandíjként befizetett tételek a kar költségevetésének 60%-át adják. Nem nehéz belátni, hogy a szak megszüntetése milyen következményekkel járt volna az egész intézményre nézve. Ugyan a tervezet kiszivárgását követően a helyzet napról napra változni látszott, és a kialakult káoszban nehéz volt követni az eseményeket, de a kivérzésre ítélt képzések listáján szerepelt az ELTE szabadbölcsészet szakának filmes szakiránya is.

A két áprilisi tüntetésnek kimondottan egyes szakok, képzések megmentése volt a célja. Mi, az utcára vonuló diákok és oktatók felháborodottan utasítottuk el az egyetemi autonómiába felülről belenyúló, központosító politikai törekvéseket. Személy szerint meg voltam győződve róla, hogy a kormány konkrét célja a két évvel ezelőtti tüntetéseket szervező Hallgatói Hálózat bázisainak kivéreztetése. A helyzet azonban valószínűleg ennél rosszabb. Bennfentesek szerint a jelenlegi kormányzat felsőoktatási politikáját abszurd módon domináló csempeipari vállalkozónak, Parragh Lászlónak (aki az ipari és kereskedelmi kamarai elnöke) az általános bölcsész-ellenessége húzódik a történtek mögött. Az érintett szakok túlnyomó többsége ugyanis a társadalomtudományi és bölcsészkarokról került ki.

A modern társadalom- és bölcsészettudományok hasznosságának megkérdőjelezése nem magyar jelenség; a diszciplínák társadalmi szerepéről az egész világon komoly viták zajlanak. Angliától az Egyesült Államokig mindenhol folyamatos forráskivonás sújtja a területet. Hazánkban is komoly érvek szólnak amellett, hogy a több szempontból átláthatatlan szak-dzsungelt, a sokszorosan párhuzamos képzések rendszerét valamilyen módon racionalizálni kellene. Ugyanakkor a probléma ott kezdődik, amikor a racionalizálás helyett populista, anti-intellektuális szlogenek nyomán az egész terület rombolása kezdődik meg. Jól ismertek vezető politikusaink beszólásai a kocsmákban merengő, a McDonaldsban krumplit sütő túlképzett és haszontalan, ún. himihumi bölcsészekről. A tényekkel rossz viszonyban lévő politikusokat egyáltalán nem érdekli, hogy a KSH munkaerőpiaci felmérése szerint a bölcsészek diplomás foglalkoztatottsága 71% körüli, amely nagyjából megfelel a végzett mérnökök hasonló adatainak.

Sajnos az ELTE filmtanszékén nem készülnek pontos adatok végzős diákjaink elhelyezkedéséről. Ugyanakkor általános tapasztalatok alapján elmondható, hogy a szórakoztató- illetve a médiaipar, valamint az immár 25%-os adókedvezmény miatt Magyarországon forgató nagyszámú szervízprodukció hatására erős konjunktúrát mutató hazai filmes szakma felszívja nemcsak a végzett, de a még tanulmányaikat folytató diákjainkat is. Ennek következménye, hogy a keretszámok csökkentése miatt  költségtérítéses nappali képzésben tanulni kénytelen hallgatóink egyre nagyobb arányban teljes munkaidőben dolgoznak, ami komoly hatással van a kurzusokon mutatott teljesítményükre is. Mindenesetre az látható: a magyar filmes szakma jelenleg komoly munkaerőhiánnyal küzd. Ebben a helyzetben teljesen abszurdnak tűnik a szakirány megszüntetésének a terve. Látható, hogy felsőoktatás egyes képzései elleni támadások alapjául nem tények, adatok, hanem a „kormány körében elterjedt vélekedések” szolgáltak (felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár korábban így indokolta a kommunikáció szakok megszüntetésére irányuló szándékot). Ebben a helyzetben minden egyes intézmény megkezdte saját lobbi-tevékenységét. Egyetemi vezetők mentek be a minisztériumba, befolyásos ismerősöknek telefonáltak stb. Így azok a szakok, tanszékek, amelyeknek komolyabb lobbierejük van, le tudták húzatni magukat a halállistáról. Úgy tűnik, hogy egyelőre ezért menekültek meg az ELTE szakjai is. Máshol ez lassabban (szegedi vizuális kultúra mesterszak), vagy egyáltalán nem sikerült (miskolci antropológia szak).

A háttéralkuk megkötésével elfoglalt egyetemi vezetők megosztásával sok szempontból elérte a kormányzat a célját. A gumicsontként bedobott képzés-megszüntetésekkel foglalkozott a szakma és a sajtó, és idővel a legtöbb kifogásolt lépésből visszakozott a minisztérium. Így egyrészt magát kompromisszumkésznek állíthatta be, másrészt el tudta terelni a figyelmet az igazán fontos kérdésről: ez pedig az egyetemi automónia szinte teljes felszámolásának, az ún. konzisztórium bevezetésének a terve. Ezekbe a tervezett öttagú testületekbe három tagot a minisztérium fog delegálni. Ha a kormány akarata szerint valóban konzisztóriumok kerülnek a felsőoktatási intézmények élére, ezek nem csak gazdasági, hanem szakmai kérdésben is vétójogot kapnak majd (ugyan a felsőoktatási államtitkár ezt egyetértési jognak nevezte egy április 29-i fórumon, azonban nem teljesen világos, hogy mi a kettő között a különbség).

Tegyük fel, hogy a szakmegszüntetésekre irányuló kormányzati akarat újra megjelenik egy év múlva, amikor a konzisztóriumok már a helyükön lesznek. Ekkor a minisztériumnak már nem kell utasítania az egyetemeket ezeknek a képzéseknek a kivezetésére, ezzel is magára vonva a diákok és az oktatók jogos tiltakozását. Ugyanis ezt a konzisztóriumok fogják helyette megtenni, amelyek formailag már az egyetem döntéshozó intézményének számítanak majd. A kormányzat az egyetemre mutogathat ekkor, mondván, szakmai döntés született. Mint sok más esetben, ezen a területen sem láthatóak a garanciák arra, hogy a teljhatalmat élvező felsőoktatási vezetés nem politikai döntéseket fog hozni a teljes szakma ellenében.

A magyar felsőoktatás autonómiája nagy veszélybe került. Ha a konzisztóriumokat valóban az egyetemek nyakába ülteti a kormány, akkor az egyelőre – úgy tűnik – megmenekült, és változatlan keretek között tovább működő filmtanszék képzései is ki lesznek téve annak a veszélynek, hogy hirtelen született dilettáns döntések áldozatává válnak.