A Mozgókép és filmművészet című interaktív digitális lemezt „inkább kedvcsinálónak” szánják az alkotók. Legfőbb célcsoportként a középiskolás tanulókat emelik ki, így támogatva a mozgókép és médiaismeret középfokú oktatásának általánossá válását.

A CD azt az ambiciózus célt tűzi ki maga elé, hogy komplex körképet nyújtson tárgyáról, és meg is találhatóak rajta azok a szempontok, amelyek alapján a filmművészet gyakorlati és elméleti oldaláról beszélni lehet, valamint nagyvonalakban sikerül is átfogó és jól strukturált szerkezetben felvázolnia ezt az anyagmennyiséget: az érdeklődő képet kaphat egyes filmtörténeti állomásokról, formanyelvi eszközök használatáról, elméleti diskurzusokról. Jó néhány jobban sikerült rész akár az adott óra vázát is alkothatja, hiszen egyszerre szolgál sorvezetőként és szemléltető eszközként.

A hatalmas, átfogni kívánt volumenhez ugyanakkor több hiányosság is társul. Bizonyos esetekben (pl. Vágó) jól működik, hogy egy-egy interjú szemléltet egy adott kérdéskört; a filmtörténeti résznél még az is elfogadható, hogy egy adott korszakra csak néhány tetszőlegesen kiválasztott rendező életrajza utal (pl. Új amerikai film). A magyarázatok és értelmezések színvonala azonban felettébb hullámzó, hiszen közérthető nyelven megfogalmazott értekezések váltakoznak értelmetlenül odavetett kifejezésekkel, témaidegen, logikátlan kapcsolatokkal. A forgatókönyv leírásának közepén például „A forgatókönyv a film organigrammája” mondat állja az olvasó útját, vetekedve „az unaloműzés érdekében használják a montázst” kijelentéssel. A snitt pedig, a Fogalomtár szerint „az a képkockasor, amelyet a vágás során ugyanúgy hagynak, ahogyan a forgatás idején elkészült.”

Az összeállítás egyik legzavaróbb vonása, talán az, hogy olyan, időnként kissé felületes meghatározásokat használ, amelyekből, kellő indoklás hiányában, helytálló következtetéseket sem lehet levonni. A Dokumentumfilm például az olasz neorealizmust és az újhullámokat a két világháború között készült torz valóságképet mutató dokufilmek következményeinek tekinti. Az ehhez hasonlatos levezetések a fenti formában olyannyira leegyszerűsítők és általánosítóak, hogy inkább tévútra vezetik az érdeklődő olvasót.

Bántó még egyes, a filmről szóló értkezésekhez szervesen kapcsolódó témák mellőzése, mint az elbeszélés módjai, nem is beszélve a műfajokról. A művész- és a tömegfilm definiálásának, illetve megkülönböztetésének elmaradása azért is sajnálatos mivel filmelemzés során a középiskolások filmismeretéhez és gondolkodásmódjához talán a műfaji megközelítés áll a legközelebb. Éppen ezt a gondolkodást és igényt elégíti ki egyébként a grafikai megjelenítés, illetve az egyik legizgalmasabb ismeretfejlesztő megoldás, a legkülönfélébb helyeken megtalálható játékos tesztek sokasága. A látványos kép- és hanganyaghoz kapcsolódó feladatok, az ismétlésen túl, az érettségire való felkészülésben is szerepet kaphatnak, és a CD legfőbb erényei közé tartoznak.

Összegzésképpen elmondható, hogy olyan anyaggal állunk szemben, mely nagyban segítheti a mozgóképismeret tanárt a munkájában, illetve a filmművészet iránt érdeklődőket a megismerésben. A rengeteg kép, extra, mozgóképi anyag és azonnal fellelhető filmes fogalommagyarázat nagyban megkönnyíti a befogadói folyamatot, és a felhasználót is a tudatosabb filmnézésre inspirálja. Ha a magyarázatok igényességét és szakmai megalapozottságát egy második verzióban továbbfejlesztenék a készítők, a lemez professzionális forrásanyaggá – akár hivatalos taneszközzé – is válhatna.

„Filmezni olyan, mint égő papírra írni” szerepel mottóként a nyitóoldalon a Pasolini idézet. CD-ROM-ot készíteni ugyancsak; meglehet, tojástáncot jár, aki vállalkozik rá, de megéri; szórakoztat, tanulságos, és kedvet ad a további munkához.