A májusi FILM.DOK magyar–román dokumentumfilm-fesztivál legértékesebb díját egy csendes udvarhelyi hölgy filmje nyerte el. Száva Enikővel, a Zátonyon című film rendezőjével elsőfilmes élményeiről beszélgettünk.
Ki az a Száva Enikő, aki „be kell ugorjon” a filmed nézőjének vagy az interjú olvasójának?
Nem szeretem ezt. Nem akarom, hogy az embereknek „beugorjon” akár a dunatévés vagy akár a krónikás Száva Enikő. Aki ismer, az úgyis tudja, hogy ki vagyok, aki meg nem, annak talán úgyis mindegy. Nem ez a lényeg.
Ha már magadról nem szeretsz beszélni, mesélj a filmedről. Hogyan találtál rá a „főhősödre”?
Egy háromperces rövid riport témáját keresve bukkantam rá. Tulajdonképpen nem is én bukkantam rá, hanem a Móra Ferenc Általános Iskola negyedikes diákjai. Ők „adták át” nekem. A gyerekek igazából a hittanórán tanultakat szerették volna gyakorlatba ültetni. Ahogy ők mesélték: „A papbácsi kért fel arra, hogy keressünk egy olyan szegényt, akin érdemes segíteni.” Közvetlenül a plébánia mellett bukkantak rá a hajléktalanra, aki később a film főszereplőjévé vált. Kelemen Péternek hívják, s amint a filmből is kiderül, olyan ember, akinek életét kettétörte egy baleset, ugyanis magyarországi vendégmunkásként építkezésben dolgozott és háromemeletnyi magasságból lezuhant. Így veszítette el egyik lábát és beszédkészségét. Az alkoholban keresett vigasztalódást és ezért a családi élete is szétment. Felesége a kisfiával elhagyta őt. Erről az életről készült el a háromperces riport, és később a vizsgafilmem témáját keresve erős belső késztetést éreztem arra, hogy ezt a történetet másoknak is bemutassam. Így lett a Zátonyon.
Milyen kihívásokkal találkoztál a forgatás során?
A legnagyobb kihívás mindenekelőtt az volt, hogy hogyan lehet közel férkőzni egy emberhez, hol van az a határ, ameddig belemászhatsz, beleturkálhatsz valaki magánéletébe, anélkül, hogy cselekedeted által te magad tolakodóvá válnál. Bálint Arthurral, a film operatőrével ez nem volt nehéz. Gyakorlatilag ez egy tanulási folyamat volt nekem – próbáltam ellesni Arthurtól azt a képességét, ahogyan megtalálja a közös hangot az egyszerű emberekkel, akár kamerán keresztül is. Amikor azon gondolkodtam, hogy milyen szituációkban mutassuk meg Péter életét, a forgatást minden alkalommal (lelki) vívódás előzte meg. Sokszor feltettem magamnak például azt a kérdést, hogy szabad-e megmutatnom őt ittasan. Vagy ha igen, meddig mehetek el iszákosságának és az ebből (?) származó nyomorúságának a bemutatásával.
Péter kamerás követése azonban nem okozott különösebb nehézséget. Valószínű, hogy szerencsénk volt, de szinte egyáltalán nem kellett győzködni arról, hogy kísérhessük minden mozdulatát. Néha úgy éreztem, örül, hogy valakivel megoszthatja örömét és bánatát. Azért mondom, hogy örömét, mert gyakran láttam őt boldognak, még akkor is, ha ezt a közönség nem érzékeli a film nézése közben. Nekünk csak apró kis örömöknek tűnnek az övéi, de higgyük el, azok is örömök. Számára nagyon nagy öröm például, hogy hajléktalanként meghúzódhatott egy préselt falemezből összetákolt elhagyott munkásszállóban. Örült, ha a negyedikes gyerekek érdeklődtek hogyléte, volt családja felől, sőt, öröm sugárzott arcáról még akkor is, amikor órákat bíbelődhetett a gyufaszálak rakosgatásával.
Szakmai kihívásról beszélhetünk?
Ez még nem szakma számomra, de miután befejeztem a vágást, egyértelműen éreztem azt, hogy végre rátaláltam arra, amit valóban művelni szeretnék. Tévés pályafutásom során mindig is bosszantott, hogy négy-öt percben – valljuk be – felületesen mutathattam be, járhattam körül egy bizonyos témát. Ezzel szemben a dokumentumfilm lehetőséget nyújt arra, hogy valóban közel kerüljek ahhoz a személyhez/témához, aki/ami érdekel, és azáltal, hogy én közelebb kerülök, a nézőhöz is közelebb tudom vinni.
Mennyire érti a rendező és a stáb azt a világot, amelyet megmutat? Mennyire kell ismerni ennek a világnak a mozgatórugóit ahhoz, hogy érvényes, hiteles filmet lehessen készíteni?
Empátia nélkül szerintem egyetlen dokumentumfilm sem működik. Ez a közeg úgy számomra, mint Arthur számára ismerős, ugyanis gyakran kerestünk témát a társadalom perifériájára szorult vagy helyesebben szorított egyének körében, világában. Ezek az emberek sokkal érzékenyebbek, sérült lelkiviláguk miatt különös odafigyelést igényelnek. Riportjaim Péterhez hasonló alanyaival a mai napig tartom a kapcsolatot, nemcsak azért, mert a szakma ezt kívánja, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy az, hogy milyen életutat választunk, elfogadhatót vagy zátonyra vivőt, sokszor egy hajszálon múlik. A film készítése során gyakran felmerült bennem a kérdés, hogy van-e, létezik-e sorsszerűség vagy akár mi magunk is irányíthatjuk életünket? Remélem, hogy filmemből kitűnik, hogy az élet utóbbit igazolja. Pétert, akit a perifériára szorított a társadalom, ugyanazon társadalom másik arca vissza is fogadta volna. Azért mondom ezt, mert azt láttam, hogy mindenki segíteni próbált/akart neki. A gyerekek, a református mentőmisszió, a gyerekek plébánosa, de mindezek ellenére ő nem kívánt megváltozni. Határozottan éreztem, hogy életformáján sem kíván módosítani, még akkor sem, ha az halálát okozhatja. Szabad ember volt.
Hogyan viselte a forgatásokat a „főszereplő”, azaz a filmezett férfi mennyire viselkedett színészként és milyen mértékben volt természetes (a „játéka”)?
Ha a film nézése közben néha úgy is tűnik, hogy a kamera jelenlétének köszönhetőek Péter széles gesztusai, túljátszott mozdulatai, a forgatás alatt végig természetesen viselkedett. Színészkedésnek tűnő magatartását balesetének – talán legsúlyosabb – hozadékával magyarázom. Gondoljunk csak bele, mit tennénk mi, ha nem tudnánk beszélni? Bizonyára mi is gesztikulálnánk, mozdulatainkkal próbálnánk fenntartani a másik figyelmét. Péter is ezt tette, hiszen rengeteg közölnivalója volt, de csak annak tudta mindezt kifejezni, átadni, aki türelmesen kivárta, lassan kitalálgatta, hogy mit is szeretne mondani. A munka során éreztük, hogy teljes emberként valószínűleg egy jó humorú társasági ember lehetett, aki mindig a figyelem középpontjában volt beszólásainak, tréfáinak köszönhetően.
Hogy gondolod, a film milyen mértékben volt lecsapódással a „főszereplő” életére, hogyan változtatta meg esetleg a viselkedését?
Az én életemre nem annyira a film készítése vagy a végtermék volt nagy hatással, hanem sokkal inkább az a tanulság, amit levontam magamnak a történetből. Amikor Csíkszeredában – amúgy először – került közönség elé a film, akkor úgy tűnt, hogy ha csak töredékében is, de sikerült átadni a nézőknek azt az élményt, amiben nekem részem volt.
Hogy magának a végterméknek milyen mértékű lett volna a lecsapódása Péter életére, azt sajnos nem tudjuk meg. Viszont egy jó ideje kísért a gondolat, hogy vajon ha nem avatkozunk bele Péter életébe, akkor is idejekorán bekövetkezik a halála? Talán ha nem keltenek benne a gyerekek reményt, hogy találkozhat a fiával, akkor megmarad békés alkoholistának. Az volt a célom, hogy hűen visszaadjuk azt, ami a Péter lelkében zajlott. Arthur kifinomult lelkivilágának köszönhetően ez szerintem sikerült is. Ha először egy útszéli alkoholista képe rajzolódik is ki a néző szemei előtt, meggyőződésem, hogy a film végére a közöny empátiává változik át, és a befogadón úrrá lesz a torokszorongató érzés: „Vajon sikerül-e az apának kilenc év után ismét találkozni a fiával?”
Tudom, hogy sablonkérdés, de beszélnél a filmed címéről?
Péter élete egyértelműen zátonyra futott. A kérdés az volt, hogy neki sikerül-e megmentenie a hajót? Valószínű, hogy sokan találkoztunk már életünk folyamán hasonló zátonyokkal, és nem csak Istenen, hanem egy kicsit rajtunk is múlott, hogy megfeneklettünk-e vagy sem.
Az „illetékesek”, vagyis a szociális problémákkal küszködőket gondozó hivatalok részéről érkezett már visszajelzés, vagy csak „filmes” szempontból vizsgálták ezt az alkotást?
Még „filmes” szempontból sem volt igazán nagy vizsgálás. Eddig mindössze kétszer volt nagyközönség előtt a film [a csíkszeredai FILM.DOK-on illetve a pécsi filmfesztiválon. – szerk.] így nem igazán várható még sem ajnározás, sem pedig szapulás. És az „illetékesek” jelzése is várat még magára. [Mosolyog.]
Szerintem a szapulásra nem is fog sor kerülni. Mi a véleményed arról, hogy a dokumentumfilmek világában csak nagy ritkán találkozunk sikersztorikkal?
A sikersztorik nem az életről szólnak, hanem Hollywoodról. Happy endet eleget láthatunk, kilószámra vásárolhatunk, kölcsönözhetünk, de ezek párhuzamosak az élettel. Sikersztorit politikusokról, üzletemberekről lehetne készíteni. Abban a világban viszont nagyon kellene keresni a megfelelő embert. Az egyszerű, hétköznapi ember őszintébb, mint a „befutottak”, és ez egy dokumentumfilmnél már fél siker. A mi filmünknek a csend is sokat segített; önmagában az, hogy Péter nem tudta szavakkal kifejezni érzelmeit, és ezáltal közelebb hozta hozzánk fájdalmát.
Egy dokumentumfilm elkészítésénél te mit tartasz a legfontosabbnak?
Te István, egyetlen film elkészítése után hogyan beszélhetnék én erről? [Nevet.]
Most azt játsszuk, hogy csak én kérdezhetek. Egy film után hogy látod a jelenlegi erdélyi vagy akár romániai dokumentumfilmes helyzetet?
Vettem az adást. [Nevet.] Úgy látom, hogy elég sokan vagyunk kezdő vagy „haladó” tévések, fotósok, vagy akár hobbyszinten tevékenykedők, akik lehet, hogy megállnák a helyüket a filmes világban, de legtöbbjük soha nem kap lehetőséget arra, hogy kipróbálja magát. Nekem a Dunaversitas Egyesülettel és Buglya Sándor tanárommal volt szerencsém. Ott tapasztaltam meg, hogy mekkora erővel bír a kép, és hogy nem véletlenül mondták a régi kínaiak, hogy egy kép felér ezer szóval.
Vannak-e terveid jövőbeli filme(ke)t illetően?
Habár nagyon új vagyok a szakmában, annyit már megtapasztaltam, hogy kész forgatókönyvet nem erőltethetek rá az életre. A tervek jönnek, de pillanatok alatt füstbe is mennek, mert az élet történetei nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt előre elképzeljük. Konkrét tervem tehát nincs, de azt elmondhatom, hogy ha nem is sikersztorira, de laza, humoros történetre várok, hátha szembejön velem az utcán.
