Producerek: hatalmas limuzinokon suhanó, szivarozó emberek, akik óriási pénzeket öntenek a filmgyártásba? A fiatal, most startoló producer-generáció képviselője éppen róluk, a producerekről alkotott tévhiteket pontosítja. El tudják-e fogadni a rendezők alkotótársként a producert? Hogyan lehet újra jelentéssel megtölteni a nagyjátékfilmek előtt vetített magyar kisjátékfilm fogalmát, amely viszonylag kis költségvetéssel elkészíthető, nézettsége pedig garantált, ezért magának a magyar filmnek lehet az előreklámja? Meskó Zsolt rendező-producerrel Budapesten beszélgettünk.
A mozilátogatók először producerként találkoztak a neveddel, második filmedet már rendezőként is jegyzed. Számodra melyik munka a fontosabb, az, amelyet a jövőben is folytatni szeretnél?
Hosszútávon mindkettőt. Alapvetően producernek tartom magam, de mindig izgatott az is, hogy rendezőként próbáljam ki az ötleteimet. Korábban szerkesztőként dolgoztam a televízióban, műsorokat, dokumentumfilmet, videoklipet is rendeztem – nyertem videoklipfesztivált is, erre külön büszke vagyok –, de olyan elképzelések voltak még a fejemben, amelyeket nem láttam viszont filmvásznon. Azt gondoltam, hogy nehéz lenne csak úgy másokat belerángatni egy kísérletezésbe, arra pedig, hogy én filmet rendezzek, senki sem fog pénzt adni – így aztán úgy döntöttem, hogy belevágok saját magam. Lehet, hogy ha a főiskolán van alkalmam kiélni a vágyaimat, megcsinálni egy-két filmet, amelyek így-úgy sikerülnek, akkor soha nem kerülök ilyen helyzetbe, mint A fehér alsóval. Ebből a hiányérzetből indult a rendezői tevékenységem. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy többek között azért jutottam idáig, mert a rendezői énem mögül kibújt a producer: gondoltam, ha már van egy kisjátékfilmem, akkor miért ne forgalmazhatnánk? Mutassuk be, adjuk ki videokazettán, próbáljuk meg elintézni, hogy lemenjen a tévében, tehát eljusson a nézőkhöz. Eljutott. Ezért beszélgethetünk itt.
Milyen előzményei vannak annak, hogy filmes lettél?
Amatőrfilmes előzményei nincsenek. Hacsak azt nem tekintjük annak, amikor még gimnazista koromban egy gyurmafilmet próbáltam készíteni, de csak egy videokamerám volt, amivel nagyon lassan tudtam csak kockázni. Úgyhogy azt hiszem, egy perc után fel is adtam. Addig jutottam csak el, hogy a gyurmabábu sétál azt asztalon, és aztán – hihetetlen élményt jelentett –, véletlenül eldőlt, és leesett az asztalról, én pedig egy hosszabb mozgást tudtam rögzíteni...
De az előzményekhez tartozik az is, hogy ifjúkori statisztálásaim során rögtön az „első nagyjátékfilmes munkám”, a Mephisto (egy hitlerjugendet játszottam benne) Oscar-díjat nyert, amit akkor egy egészen jó pályakezdésnek gondoltam... s akkor felmerült, hogy egyszer talán majd én is…
Hogy kerültél éppen a producer szakra?
Úgy, hogy nem vettek fel színházrendezőnek. A gimnázium és az egyetem alatt ugyanis különféle színházi dolgokkal kísérleteztem, színdarabot rendeztem, társulatot szerveztem, saját bábszínházam volt, végül az azóta megszűntetett Szerb utcai Egyetemi Színpadnak voltam az igazgatóhelyettese, de már ott is inkább a szervezőmunka hárult rám. Aztán amikor a főiskola kiírta ezt a szakot, azt gondoltam, hogy ez nekem való és jelentkeztem. 200-ból nyolc embert vettek fel, köztük engem is.
Hogyan látod a producerképzés eredményeit, szerinted jelenthet-e változást a főiskolán végzett producerek megjelenése a magyar filmgyártásban? Esetleg várható, hogy az amerikai filmmogulok mintájára nálunk is megjelennek azok a hatalmas limuzinokon suhanó, szivarozó emberek, akik óriási pénzeket kezdenek önteni egyes magyar filmekbe?
Kérdésed arról tanúskodik, hogy a kívülállók többsége, de még a „belülállók” nagy része sem érti pontosan, miről szól a producerség. A producer nem csak az az ember, aki egy forgatásnál összeszedi a pénzeket, és mint egyfajta csúcs-gyártásvezető, kizárólag az anyagi ügyeket tartja a kezében. Az én megfogalmazásomban a filmnél, de bármilyen más kulturális vállalkozásnál is, a producer az a személy, aki a legfelsőbb szinten összefogja mind a gazdasági, mind a művészi kérdéseket. Azt is szoktam mondani, hogy a producer a néző szeme, soha nem engedi figyelmen kívül hagyni, hogy az adott alkotás kinek készül. Továbbá fontos dolog, hogy az egyébként alkalmanként jól működő egyszemélyes rendezői diktatúrákkal szemben a producer a csapatmunka híve. Megteremti mindenki számára a megfelelő működési körülményeket, sőt mindenkit olyan helyzetbe hoz, hogy a lehető legtöbbet tudja kiadni magából. Ezenkívül egy belső kontrollt jelent, elsősorban a rendezőnek, aki, mivel eddig hagyományosan az alkotói hierarchia csúcsán állt, adott esetben nem is tudott kihez fordulni presztízsveszteség nélkül, ha éppen magában kételkedett. Most pedig van egy ember, aki - és ezért hangsúlyozom a művészi érdeklődés fontosságát --, ha tanácstalan a rendező, segít közösen megoldani a helyzeteket. Ráadásul sokkal nagyobb ívet lát át, mint a rendező: látja az előzményeket, a forgalmazási kérdéseket, és nem csak azt az adott pillanatot, amit a rendezőnek kell megoldania. Nálunk talán azért nem működik ez így, mert a rendezők még nem fogadják el, hogy valaki ilyen módon beleszóljon a dolgaikba, bár érdekes módon, amikor külföldi produkciókban dolgoznak, azt mondják, hogy ez mennyire jó, örülnek neki, hogy van egy ilyen típusú alkotótársuk - ez egy fontos szó, az alkotótárs.
A producerek mai középgenerációjának tagjai a rendszerváltást megelőzően vagy gyártásvezetők vagy asszisztensek voltak, a rendezők így is ismerik őket. Most azt elhitetni magukról, hogy ők producerek, és ezáltal előrelépni a ranglistán -- néha még nehezen megy, ezt tapasztalom én is. Főiskolás gyakorlatként magam is felvételvezetőként dolgoztam, aztán évekig nem tudtam lemosni magamról ezt a „bélyeget”, hogy felvételvezető vagyok, így aztán elég furcsa viszonyokat eredményezett, amikor megjelentem, mint producer, vagy filmrendező... További nehézséget jelent az a helyzet, hogy nálunk a rendező neve fémjelez egy filmet, noha egyes producerek filmográfiájával, akik adott esetben három év alatt tizennégy kisjátékfilmet csináltak, kevés rendező tudja felvenni a versenyt, hiszen ők ennyi idő alatt egy, esetleg két filmet csinálnak; így aztán az lenne a logikus, hogy a producer neve is jelentsen garanciát a művészi színvonalra, egy film sikeres megvalósítására a pályázatok elbírálásakor.
Hogyan látod, van-e egyáltalán a mai magyar filmgyártásnak struktúrája? A sikeres filmgyártó nemzeteknél az alkotók egy jól működő rendszer részesei, míg nálunk mintha mindenki légüres térben mozogna, a rendezők pályázgatnak, az operatőrök munkára várnak, közben reklámokat forgatnak...
A korábbi rendszer felbomlott. Saját példámat említve: majdhogynem azt is magamnak kellet kiverekednem, hogy a főiskolás évek alatt elmehessek gyakorlatra, az osztálytársaim talán nem is voltak ilyenen - ez régebben elképzelhetetlen volt. Felbomlott a stúdiószisztéma, ami a szabadság velejárója is: ma már bárki gyárthat nagyjátékfilmet, ha van hozzá pénze, ötlete; a kamerát meg a technikát bárhol ki tudja bérelni. Ez egyrészt jó, másrészt viszont a végeredmények ezt még nem igazolták vissza, az elmúlt tíz évben még nem született meg az a nagy magyar film (amit azért mindenki vár egy kicsit), amely elindíthatná a magyar filmgyártás fellendülését. Ne feledkezzünk el továbbá a pénzről se, azaz inkább a pénzhiányról. Az állami finanszírozás rendezetlensége, a korszerű technika, stúdiók hiánya, végveszélybe sodorhatja az egész hazai szakmát.
Éppen a vázolt helyzet miatt érdekes, hogy mindkét eddig elkészült filmed, különösen, ami a forgalmazásuk módját illeti, az átlagoshoz képest nagyobb visszhangot keltett. Hogyan látod a saját szerepedet, a saját lehetőségeidet ebben a helyzetben? Gondolod, hogy a tevékenységeddel folyamatok elindítója lehetsz, vagy ez csupán csak szembeszállás lehet az ellenszéllel?
Egyfelől úgy gondolom, hogy kicsit nevetséges, hogy én a magam harminchárom évével, az első kisjátékfilmem kapcsán sajtótéma tudok lenni, mert most ezt látta harmincezer ember, meg a tévében főműsoridőben még másfél millió, és jól volt forgalmazva, jó volt a reklámja, és ezért sokan tudnak itt róla Budapesten - hogy ez hír tud lenni, ez kicsit az egész filmszakma kritikája. Nem gondolom, hogy én valami különleges dolgot művelnék, én csak azt csinálom, ami egy producer feladata a saját filmje kapcsán. Ha elkészül egy film, azt utána forgalmazni kell, ami együtt jár azzal, hogy hirdeted, kitalálsz hozzá olyan ötleteket, amivel el tudod adni, amivel megpróbálod egyénivé tenni a piacon...
A Morel fiút senki nem akarta forgalmazni, azt mondták, egy 30 perces filmre néző nem megy be. Forgalmaztuk, moziban megnézték közel hatezren, ezután, ennek eredményeképpen, a forgalmazók elkezdtek önállóan kisjátékfilmeket forgalmazni. A fehér alsót a Woody Allen-filmmel látták harminc ezren, ami a magyar filmek általában jellemző forgalmazási adataihoz viszonyítva jelentős szám. Egy ilyen kisfilm a nagyok előtt úgy is működik, mint a magyar film reklámja, mivel ha ez a kisjátékfilm valakinek tetszett, aki egyébként nem néz magyar alkotásokat, legközelebb talán kedvet kap arra, hogy beüljön egy egész estés magyar filmre is.
Hogyan készült el produceri diplomamunkád: A Morel fiú?
A történet egyszerű: megírtam a forgatókönyv első változatát, azzal megkerestem Xantus Jánost, aztán felkértük Pacskovszky Zsolt írót, és így hárman dolgoztunk rajta. A forgatáson a rendező volt az úr, ez nem kérdés, de azért volt egy egyszerű trükk, ami kiválóan működött: a próba után, a beállított jelenet forgatása előtt, ha volt valami véleményem, félrehívtam a rendezőt, és négyszemközt elmondtam neki, hogyan látom a dolgokat, rábízva, hogy gondolja ezt meg. Mikor először elmondtam Jánosnak, hogy én ezt így gondolom, meg hogy a nap végén az operatőrrel tartsunk napi értékelést, akkor mondták, hogy ó persze, persze, persze. Aztán, amikor ez először valóban meg is történt, akkor János magából kikelve mondta, hogy hagyjál engem, én most dolgozom. Mire mondtam neki, hogy én is! Elég furcsa helyzet volt, de amikor visszament, és leforgatta a jelenetet úgy, ahogy ő gondolta, akkor láttam rajta, hogy gondolkodik, és aztán még egyszer leforgatta annak figyelembevételével is, amit én javasoltam. Aztán az egyik nap végén, amikor már éppen le akarta bontatni a stábbal az aznapi beállítást, én javasoltam valamit, ami jót tett a jelenetnek, erre visszaállt a stáb és attól kezdve láttam, hogy János is ráérez arra, hogy biztonságot jelent neki, ha valakivel meg tudja osztani a kételyeit, hogy valaki alkotótársa tud lenni, noha a végső döntés természetesen az ő kezében marad.
A fehér alsó A Morel fiúnak abból a „hibájából" tanulva született, hogy az első filmem túl sokat markolt, túl sokfelé indult el: a második film kevés helyszínen, kevés szereplővel egy leegyszerűsített történetet mond el, hogy egy hős, egy figura jobban kibontható legyen. Fontos dolog, hogy elejétől végig pontosan átgondoltuk, teljesen egységes koncepció alapján készítettük el a díszletet, a ruhákat, a szöveget úgy, hogy egy gazdag kiállítású film szülessen, kényszermegoldások nélkül: ne legyen „szegénységszaga”, ne üvöltsön róla a pénztelenség. Ezt a tervet továbbá az is segítette, hogy producerként eleve egy tíz-tizenöt perces kisjátékfilmben gondolkodtam, amit kísérőfilmnek lehet csatolni egy erre a célra megfelelő nagyfilmhez. A tapasztalataim a filmmel kapcsolatban végeredményben igen jók, sokan szeretik, bár vannak, akik nagyon nem. Ettől függetlenül ez jó, hogy érzelmeket kavar, hogy beszélnek róla, semleges véleményt nem hallottam vele kapcsolatban.
Mik a további terveid? Továbbra is kisfilmeket szeretnél készíteni, vagy esetleg belevágnál egy nagyjátékfilmbe is?
A fehér alsó sikerén felbuzdulva összeállítottunk egy négy kisjátékfilmből álló csomagot, amelyek a Budapest Film nagyjátékfilmjeit kísérhetnék. A finanszírozók, ha felelős gondolkodásúak, remélem figyelembe veszik, hogy ezzel a módszerrel egy átlag magyar nagyjátékfilm költségvetésének töredékéért - 40 millióért - elkészülő 4 kisfilm, filmenként 30 ezer, összesen minimum száz-százhúszezres nézőszámot tudna produkálni, ráadásul ebben a műfajban is lehet zseniális dolgokat művelni. Emellett persze vannak egyéb filmterveim is, kicsik és nagyok egyaránt.
Én nem vagyok egy filozofikus alkat, és költő sem vagyok, aki a képek segítségével írja le gondolatait, inkább játékos mesterembernek tartom magam, aki ötleteit, gondolatait megpróbálja a lehető legigényesebben megfogalmazni. Egy játékos, a parnasszus lábánál, akinek feladata másokat felsegíteni és közben jó mesteremberként saját munkáját is jól elvégezni. A filmterveknél maradva, nekem az olyan, a mai világban játszódó történetek a fontosak, amelyekben a humor és a tragikum folyamatosan együtt jár, váltogatják egymást, és az alkotók kellő iróniával állnak a világ dolgaihoz: ehhez pedig a szaktudás és a játékosság a kulcsfogalom. A művészet, az már csak ajándék.
Meskó Zsolt producer
Született 1967-ben. 1994-ben végez az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1996-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola producer szakán.
Fontosabb filmjei
Meter running (1994, társproducer); Razzia az Aranyszarvasban (1995- gyártásvezető); Waterloo 1815-1995 (1995, dokumentumfilm - rendező); Félix (1997, dokumentumfilm Lajkó Félixről - rendező); A Morel fiú (1999, producer); Ne dőlj be! (2000-producer); A fehér alsó (2000, rendező-producer)
Díjak
37. Független Játékfilm Szemle MAFSz, Dokumentumfilm különdíj (1997) a Félixért; II. Videoklipp Fesztivál, Fődíj (1998); Az év fiatal producere díj (1999); A Morel fiú - Darvas Iván a legjobb férfi alakítás díja, Magyar Filmszemle (2000).