Mint minden felosztásba, a Filmtett ez évi tudósítóinak filmtermés-csoportosításába is vegyül némi önkényesség. Az ok nyilvánvalóan az, hogy a termekből, hivatalos sajtóbelépőkből és önnön szemeink okán egyikünk sem lenne képes az összes versenyben lévő nagyjátékfilmet végignézni. Így alakul ki a klasszikus művészfilmek, a közönségfilmek és a különutas filmek csoportja, ám a határok meglehetősen képlékenyek. Lássuk azokat a mozikat, amelyek a vég felől nézve is (szélesebb) közönségbarát sztorival, kép- és kamera-technikával, színészekkel és poénokkal dolgoznak.
Kalandos cselekmény
Tóth Tamás filmje, a Rinaldo, A hét mesterlövész és A hét szamuráj hungaro-változataként harangozódik be, és tény, hogy a „férfiasabb” akcióműfaj fele nyit, a csoport-szolidaritás és a hatékony közös védelem lévén a történet húzóeleme. Egy feltehetőleg lebontásra ítélt hatalmas pesti bérházban már csak egy kis közösség él. A többi lakó elköltözött vagy kihalt, és a ház, talán az egész utca, telekspekuláció áldozata: ennek tudható be, hogy bőrruhába öltözött, baseballütőkkel felszerelt banda tartja rettegés alatt a házat, azzal a céllal, hogy az ottmaradtakat is távozásra kényszerítse. A vandálok több alkalommal is élesben söpörnek végig az omladozó házon (az omló pesti bérházak, avagy a romos erdélyi gyártelepek továbbra is kitüntetett színhelyei a kortárs magyar filmnek), a muskátlikból és díszgalambokból kő kövön nem marad. A puszta erőszak hű ábrázolásánál azonban többről szól a film, és ezt a szuggesztív, enyhén Morriconés filmzene is sejtetni engedi. Már-már visszatérő motívumok kísérik az egyes szereplők megjelenését és ez valóban a hőskori westerneket idézi. A fő történetszál egy hatalmas vaskohóból indul, amelynek munkásait egyik napról a másikra szélnek eresztik. Egy évvel később folytatódik a történet, amikor hőseink munkanélküliként más-más módon próbálnak szinten maradni. Rezső bőrruhás bandavezérként igazgatja a fent említett megfélemlítő osztagot, nekik esik áldozatul az éjszakában egyedül sétálgató Aladár, akit a gáláns öreg szemetes úr nyalábol össze a szemétkukából. Innen egyenes út vezet az árván maradt lakóközösség védelme felé, hisz Aladár összetalálkozik Mazsolával és X bácsival, és mindannyian a bájos és kedves lakók segítségére sietnek. Özvegyasszony, eladó lány, kikapós családanya: a női alakok jól sikerült jellemrajzok, a segítő férfiakkal űzött csábító játszmáik nem nélkülözik a karikírozó szándékot és a jól ismert filmes toposzokra való ironikus rájátszást. A szövetkező lakóközösségnek sikerül megnyernie a késdobáló virtuóz idegent, Rinaldót, akinek vezetésével sikeresen legyőzik a gengsztereket. Sajnos, a film kezdő részét uraló sejtelmesség és jó értelemben vett titokzatosság a barátságok szövődésével párhuzamosan szeretetté és komikummá változik, ami nem feltétlenül tesz jót a film akcióra és látványos konfrontációkra építő alapötletének.
A harc és a kalandokkal tűzdelt cselekmény alkotja a Novák Emil rendezésében vászonra került Sobri című betyárfilm velejét is. A bakonyi betyár balladákban fennmaradt alakja számos mellék- és epizódszereplő kontextusában bontakozik ki, és már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a viszonylag rövid film pergő vonalvezetésűvé legyen. Gonosz, kötelességtudattól szenvedő szolgabíró, megfélemlített kisemberek, naiv arisztokraták és félelmet nem ismerő betyárok, no meg a hóka bécsi császár és a lojális magyar gróf: mindahányan jól ismert figurái a gyerekkori történelmi kalandfilmeknek, a szépséges árva lányokkal egyetemben. Sobri Jóska gatyás-fejszés, cifra szűrben masírozó betyártól meglepően fürge, néhány harcos jelenete a kurrens akciófilmek megkoreografált, ritmusos ökölharcait idézi. Annál is inkább, mivel a Sobri című játékfilmben elegáns csavarral dupláznak rá a közönségbarát cselekményre és hősökre: a képsorok helyenként lassítottak, maszatoltak, kifakultak, máshol viszont a némafilmekre emlékeztető módon gyorsítottak, szinte csak utalásszerűen jelennek meg. Így aztán, ha a gyerekded történet és a nem túlságosan összetett karakterek láttán netán elkalandozna a figyelmünk, még mindig leköthet a váratlan képhatások özöne. A film második csavarja a kerettörténet, ahol a kamera figyelőjében a fekete fejkendős Törőcsik Mari regéli a Sobriról szóló balladasorokat és az ő hangját halljuk a cselekmény egyes epizódjainak összegzéseképpen is. Novák Emil filmje kellő humorral és reflektáltsággal keveri újra az anakronisztikusnak tűnő filmműfajt, a betyáros kalandfilmet, és közben nem ragad le a lassú, részletező, realisztikus kameramozgásoknál sem, így némiképp sikerül felzárkóznia a szórakoztató akciófilmek kortárs konvencióihoz is.
A hős és környezete vázlatnál maradva, a bemutatást a Kardos Sándor – Szabó Illés rendezőpáros Telitalálat című történelmi családi drámájával folytathatjuk, amelyben H. Béla, (a Hungária Vegyiművek targoncavezetője), a mindenkori kisember és a történelem groteszk ütemmentességét kísérhetjük nyomon. A targoncavezető épp 1956. október 26-án üti meg a lottón a főnyereményt, és ebből erednek majd a bonyodalmak: hova tenni a pénzt egy ilyen felbolydult helyzetben (bankba, irattáskába, kanapéba, esetleg a park közepén ásott gödörbe) és mire költeni (ahogyan azt megszokhattuk, mást akar a kissé lassú felfogású családfő és mást munkába beleőszült felesége). Az utcai harcok, tankok és lövések meglehetősen művi módon vetülnek vászonra, nehéz attól az érzéstől szabadulni, hogy statisztákat látunk az egyik forgalomtól lezárt pesti utcában. A család nő tagjai és a gyerekek Naményba, a földi paradicsomba utaznak a veszedelem elől, Béla, a targoncavezető viszont újabb kalandokba keveredik, oldalán a félmillió forinttal. Tragikus haláleset, romantikus egymásra találás az egyedül maradt kényszer-albérlővel, és a végén móriczi ihletésű, „sírva vigad a magyar” mulatság a sarki kocsmában a lottónyereményből. Béla verejtékesen eldalolja a száz forintos nótát, a forradalmárnő se szó, se beszéd eljátszik egy édesbús hegedűszólót a cigányprímástól elvett hangszeren, és az '56-os tematikához híven, a film ugyanabban a helyzetben, mondhatni ugyanazzal a képsorral ér véget, amivel kezdődött: a targoncavezető és targoncája az üres gyárudvaron köröz.
Fogyasszunk kliséket
Az idei szemlén több ilyen filmet láthattunk, ahol a kezdet és a vég közötti állapotváltozások képileg és narratológiailag elhanyagolható részletekként merülnek fel: Fazekas Csaba elsőfilmje, a Boldog születésnapot! is ezt a sémát követi Osváth András zenetanár harmincadik születésnapjának elmesélésében. A film komikus, bővebb távlatú keretfilmecskével indít, amely Einstein aranybarnára fotózott amerikai halálos ágyától a pesti terecskén lakozó maszek vállalkozókig vezet. Az összekötő szál a híres tudós lelke, amely halálakor a közelben lévő fehér egérbe szállt, ily módon épp 37-ik reinkarnációját éli a kora hetvenes évek Budapestjén. Történetünkbe már Osváth András lelkeként kerül bele, egy fergeteges vígjátéki jelenet keretében, és minderről mi, nézők, egy kihangosított gondolkodású kutya, amúgy dr. Oltványi Lajos lelkének jóvoltából szerzünk tudomást.
Hogy Osváth András eléggé messze esett Einstein fájától, az már abból is látszik, hogy az édesanyja által meglepetésként előkészített szülinapi tortáról lelopja a marcipánmacit, mielőtt tanítani indulna. Útközben egy piackutató reklámlány kapcsolja le hősünket, és ő egy Supermanes pólóért cserébe számos kérdésre válaszol, majd a tanulságokkal és a vadkék pólóval ékesen bevonul megtartandó órájára. Ám a feltett kérdések, valamint a pesti forgatagban mindenhonnan rákacsintó reklámok – különösen egy Skoda előnyeit ecsetelő – a jeles napon nem várt hatással bírnak, és Osváth András délelőtt tíz óra tájt leltárt készít egy söralátétre mindarról, ami az életéből hiányzik. Szeretkezés két nővel, autó, feleség, gyerek, lakás: mindennek a beszerzésére egy teljes napot ad magának. A meg-meglóduló kamera, a gyorsított képek és a szuggesztív zene érdekes kontrasztban állnak gyámoltalan hősünk viselkedésével, akit, na persze, hogy a megfelelő hölggyel hoz össze a sors. Ónodi Eszter balatoni kisfaluból felruccanó svindler karaktere zsarolásban és álterhességben utazik: hogyan és mit kezdenek egymással Osváth Andrással, nos ennek a kiderítése a kedves nézőre vár. A film jó érzékkel egyensúlyoz a fiatalokról szóló vígjáték, a szerelmes film és a fejlődés(nem)regény határfelületein, miközben érzékeltetni képes azt, ahogyan a fogyasztói kultúra értékei és kirakós kockái észrevétlenül életünk, személyiségünk szerves összetevőivé lesznek.
Hasonló kontextussal – a fogyasztói kultúra termelői oldaláról ezúttal – találjuk szembe magunkat az eddig főként producerként ismert Meskó Zsolt rendezte Szent Iván napja című, parádés szereposztású és figyelemreméltó promóciós kampányú, hát hogyan is nevezzük, metavígjátéka esetében. A többhasználatos sztár szerepében Kamarás Iván tündököl: az ő egy, eseményekkel, fellépésekkel és magánéleti gubancokkal tarkított napjáról szól a film, amelyet szinte úgy is össze lehetne foglalni (á la Pesti Est): Kamarás Iván, netán Darvas Iván as himself. A profitéhes, távolkeleti aurájú rendezvényszervező (Mácsai Pál), a rivális gyümölcsitalpor menedzser (Básti Juli) és a precíz, kissé sterilre vett figurájú személyes impresszárió (Fullajtár Andrea) alkotják az ördög ügyvédjének táborát (a Pindroch Csaba alakította dilettáns koreográfusról nem is beszélve), akik a pénz és hatalom hihetően mai birtokosaiként csapolják a hasznot a Kamaráshoz hasonló Ivánok ténykedéséből. A tévéműsor, reklámkészítés, playbackes fellépés, színházi próba – mindennapi kultúránk előállító műhelyei – elevenednek meg a vásznon, elsősorban azt érzékeltetve, hogy szegény hősünk hogyan válik a regiszter és hangnem, netán műfajváltás mesterévé és áldozatává egyben. Egyik kedvenc jelenetem József Attila Eszméletének rádiós felvétele: a naprakész sztár fekete garbót húz magára, leteszi öles aranyláncát és áhítattal elszavalja a vers első szakaszát: nem az iróniát emelném itt ki, hanem a film egyik kétségkívüli érdemét, a néhány elemből építkező, közhelyes, de pontos szociális/kulturális kategória-teremtést – itt a versszerető értelmiségi robotportréjának megrajzolását.
Gyors, vázlatos és találó jellemrajzok (a „vidéki ” őszinte barátnőtől – Török Illyés Orsolya – a fővárosi nagy-halakig, netán a Westendig és a Millenáris Parkig) tömkelegét hozza a film, Budapest-hangulatot és média-bűvöletet, jókedvű mázzal tálalva. Mindezzel együtt szerencsésebb lenne, ha megmaradna ezeknél a nem túl magas, ám érdekes célkitűzéseknél és nem próbálna igazságot szolgáltatni a pénz kontra szeretet, hamisság kontra valódiság dilemmában: a főhős belső vívódásai, a kőkemény menedzsernő emésztő szerelme és a mellőzött barátnő szomorúsága vígjátéki elemekként, hmm, nem állják meg a helyüket. Idő és vászon sincs arra, hogy e törékenyebb érzelmeket eljátszhassák a színészek, és sajnos (talán stílusosan, ahogyan az egy a sztárkultuszra reflektáló filmhez illik) a film belefut abba a csapdába, ami hősét is fenyegeti: a regiszter és kulturális pozícióváltásokhoz túl kevés nem csak egy óra vagy egy nap, hanem talán egy élet is. Idő hiányában a folyamat kimerül a legfeltűnőbb szignálok ismételgetésében, a közhelyek mechanizmusa ezúttal is rejtve marad.
Gyerekeknek?
Utoljára maradt bemutatásunkban a szemle közönséggyanús filmjei közül Fonyó Gergely Na végre itt a nyár! és Felvidéki Judit Vadkörték – A tihanyi kincsvadászat című ifjúsági filmje, és ez a sorrend azt is jelezheti, hogy mennyire nehezen kezdünk valamit a műfajjal, hacsak nem délelőtti matinéra siető szülők vagyunk. A filmeket korai időpontban, meglehetősen gyér közönség előtt vetítették a szemlén, és érdekes módon a vetítés után felszólaló alkotók (rendező, producer, színészek) fontosnak tartották érvekkel alátámasztani a választott műfajt – míg ez sok egyéb film avagy alkotó esetében nem merült fel argumentációra érdemesként. Jelen szemléző mindenesetre remekül szórakozott, nem utolsósorban a jól megírt forgatókönyveknek és a remek színészi alakításoknak köszönhetően.
Egy kis erdőközi falu, Moldovány a helyszíne a Fonyó Gergely rendezte családi vígjátéknak: ide érkeznek meg a városi unokák nyaralni, itt várják a kiöregedett bohóc-nagyszülők őket, hogy elmondják, a varázslatos családi birtokról adósság fejében le kell mondaniuk. Sikerül-e fényt deríteni a háttérben zajló mocskos haszonspekulációra és megmenteni Poldi-ligetet a haszonleső helyi maffiózótól? Alkalma adódik-e az új doktornőnek összemelegedni az özvegy vadőrrel? Hogyan alakulnak a hatalmi és szerelmi viszonyok a kiskama-szok, illetve a gyerekek táborában? Több szálon futó, izgalmas cselekmény, amit tovább gubancol az az érdekes vágási technika, hogy az események láncolatába egy-két képkocka erejéig bevillannak a későbbi fejlemények, majd másodpercek múltán visszaáll a „rendes” történetmenet. A gyerek és ifjúsági színészek meggyőzően, már-már dokumentumhűséggel játszanak: ez viszont nem mondható el a Vadkörték – A tihanyi kincsvadászat című filmről, amelyben gyakran zavaróak és már-már tapinthatóak a rendezői beállítások, utasítások, a „gyerekes” játszástechnika. Talán az mentheti a viszonylagos kidolgozatlanságot, hogy a Felvidéki Judit rendezte film úgynevezett pilot-film, azaz a később elkészítendő tévés gyerekfilmsorozat bemutató, felvezető projektje: ebből ágazhatnak majd el az egyes cselekmény-irányok, alakulhatnak karakterek, amennyiben a sorozatfilm gyártásra kerül.
A Szent Iván napja című filmhez hasonlóan a Vadkörtékben is tetten érhető a filmkészítésre magára reflektáló mozzanat: a film főhős-lurkói ugyanis egy iskolai videószakkör tagjai, az állandó vételezés és filmkészítés-imitálás szerves része a cselekménynek, a mozgó amatőr felvételek pedig magának a filmnek. Didaktikusan szólva, a film készítői számára lényeges az a sokszor elhanyagolhatónak tartott tény, hogy manapság a gyerekek a vizuális kultúra aktív résztvevői és alakítói is. A már többször is említett kitűnő jellemrajzok ebben az ifjúsági filmben is helyet kapnak: Alföldi Róbert szórakozott, ám annál vonzóbb biológiatanárja mindenképp említésre méltó. Gyakorta vígjátéki elemekkel tarkított, jó színészekkel benépesült, izgalmas (kép)technikai újításokra is vállalkozó filmek: talán így összegezhetném a versenyben lévő játékfilmek „közönségfilmek” kategóriáját. A kortárs műfajfilmekhez hasonlóan a médiumok sajátosságai, a velük való játék és kísérletezés cselekményépítő kockákként bukkannak fel és a fogyasztói kultúra emblematikus vonásai is figyelmet kapnak ezekben a filmekben.
