Ki gondolta volna, hogy olyan filmek, mint a Dealer, A szex és Lucia, vagy épp a Csillagok háborúja új sorozatának első epizódja nem filmszalagra forogtak? Jelen pillanatig már több mint 200 nagyjátékfilm készült a világon HD (High Definition) technikával. Mi is a HD, és milyen új, mondhatni forradalmi helyzetet teremtett a filmgyártásban? Gulyás Buda film és HD-operatőrrel egy forgatási ebédszünetben beszélgettünk a MAFILM egyik stúdiójában.
Kezdjük egy kis történelemmel. Mi volt a HD előtt?
Az analóg technikák korában még szalagra rögzítették a képet analóg forrásból. Ez 2 colos képrögzítés volt, amelyet az 1 colos követett, utána jöttek a hordozhatóbb technológiák, például a BetaSP. Ezek mind analóg technikák. Az első váltás párhuzamosan történt, mind professzionális, mind amatőr szinten: ez a digitBeta megjelenése, tehát a digitális technológiáké. Ebből van D1, D2, D5 – különböző típusú professzionális technológiák, digitális magnók. A szalagon semmilyen más információ nincs, mint nullák és egyek. Tehát ez nem egy analóg tükörkép, hanem egy analóg–digitál konverter, amely az analóg képet átalakítja nullákra és egyekre, és ezt tárolja a szalag. Ennek az az óriási előnye, hogy míg az analóg technológiánál minden egyes másolat után minőségromlás jött létre, digitális technológiával elvileg végtelen mennyiségű másolatot lehet készíteni. Nyilván nem önmagában a másolat a lényeg, hanem a feldolgozás: a vágás, hangosítás, utómunka alatt nagyon kellett vigyázni az eredeti minőség megtartására, de két-három-négyszeri átírás után így is már láthatóak voltak a romlások.
Így létrejött a digitális képrögzítés, mind a teljesen professzionális szinten, ezek a D sorozatok, a DigitBeta és a digitmagnók, mind fogyasztói szinten. Tehát az eddig működő konzumer 8-as, Hi8-as, U-matic, VHS, S-VHS technikákat felváltotta a DV (Digital Video), ami tömörített digitális rögzítési forma. Közelről sem tudja megközelíteni a digitBetát és társait, de arra tökéletesen alkalmas, hogy valaki egy kamerával felvegyen valamit, és otthon egy editorral összerakja. Nagyságrendekkel jobb minőség, mint a konzumer analóg technikák. Olyannyira, hogy már Amerikában, és itt Magyarországon is a DV lett a televízió hírműsoraiban a standard technika.
Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag már a kamera tömörít?
Persze, a tömörítés már rögzítéskor történik.
Az egyik legismertebb tömörítés a Microsoft DV AVI. Itt milyen mértékű a veszteség a tömörítés során?
Nem veszít addig, ameddig nem bontod ki. A képnek van egy matematikai leírása, és addig, ameddig te csak jegyzetelsz, nem bontod ki. Alapjában véve, amikor beírják a DV-anyagot vagy bármilyen digitális anyagot egy non-lineáris editorba, akkor az egészében megvan, a vágás pedig nem fizikai vágás, mint régen a filmen, hanem a különböző snittek kódjait teszi egymás után, mint egy szövegszerkesztő programban. De ha egy képkockához hozzá szeretnél nyúlni, például rá akarsz tenni egy feliratot, vagy össze akarsz úsztatni két snittet, akkor ezt a tömörített képet ki kell bontanod, utána pedig újra kell tömörítened. Ez nem olyan mértékű romlás, mint az analóg–analóg átírás, hanem egy matematikai számítás. De attól, hogy a tömörítéskor elvesztek bizonyos információk, a kibontáskor rosszabb lesz a kép, mert ugye már a tömörített képből bontottad ki, az újratömörítésnél pedig valahol máshol veszít el információt, így aztán a tömörítési generációk során, húsz-harminc átírás után már látható, hogy egy tömörített digitális jel is tud romlani. A legnagyobb romlást mindig az analóg–digitál konverziók eredményezik, amikor valaki DV-ben rögzít egy anyagot, és utána átírja betaSP-re, majd visszaírja, vagy analóg forrásból írja be a számítógépbe. Ha a kép többszörös analóg–digitál konverzión megy keresztül, akkor a romlás jelentős.
Hol helyezkedik el a digitális családban a HD?
A HD a „High Definition” („nagy felbontás” – szerk.) rövidítése. Ez a legeslegutolsó technológia. A film már elérte azt a standardot, amit úgy nevezünk, hogy 35 milliméteres film. Néha készítenek még 70 milliméterest, ami jobb minőségű, de standardként a 35 mm-es film felbontása, színvisszaadása stb. az elfogadott. Ez egy analóg technológia, rendes fotokémiai úton jön létre, ugyanúgy, mint a hagyományos fényképezés. A megállás alatt azt kell érteni, hogy egyre jobb nyersanyagok vannak, amelyek egyre kevésbé szemcsézettek, vagy az operatőrnek megfelelnek, de lényegi változás ezen a téren nincs. Eljött az idő, amikor az elektronikus rögzítésben a PAL bontás, ami a számítógép nyelvére lefordítva 720 x 576 pixel, nagyon kevésnek bizonyult. Különösen akkor, amikor ezt az anyagot már nem televízióban, hanem esetleg vásznon vagy nagy kivetítőn szerette volna megmutatni az alkotó.
Ahhoz, hogy a HD lényegét megértsük, most egy kicsit ugranunk kell, mert egy másik területen sokkal előbb történt meg ez a váltás. A filmnek ugye az a „hátránya”, hogy minimum huszonnégy kockát kell egy másodperc alatt rögzíteni ahhoz, hogy a mozgási élmény valószerű legyen. Ezért sokkal egyszerűbb volt a fotó oldalán kezdeni, mert ott csak egy kockáról volt szó. Becslésem szerint a digitális technológia ma legalább hetven százalékban átvette a fotokémiai technika szerepét a professzionális fotóműhelyekben, stúdiókban is. Most már nem ritka a 48 megabájtos, fotós hátlap. Nem egy olyan fényképezőgép létezik már, amelynek a filmes magazinja lecserélhető egy digitális hátlapra, és annak már 48 megabájtos felbontása van.
Mit jelent ez felbontásban a PAL-hoz viszonyítva?
Azt mondják, hogy vizuálisan – mert ugye egy fotokémiai szemcsét nem lehet egy pixellel összehasonlítani – egy 35-ös képnek a felbontása kb. 16 megapixel. A Photokina kiállításon mutatták be azt a Canon fényképezőgépet, aminek a szenzora pont 16 megapixelt szed le a képérzékelő lapkáról, és a mérete megegyezik a 24 x 36-os fényképezőgépek nyers filmkockájának a méretével. Így azt lehet mondani, hogy már utolérte, vagy legalábbis az utolsó váltópont pozíciójában van a digitális technológia a filmmel szemben.
A film mindig megmarad. Egyre nagyobb varázsa lesz, ahogy megmarad a varázsa a Rolls Royce-nak, a Macintosh-nak. De mindegyik hordozónak van egy külön színvilága, stílusa. Minél ritkább, annál kevesebbet használják az alkotók, és minél kevesebbet használják, annál kívánatosabb, kedveltebb lesz. Biztos vagyok benne, hogy a film nagyon hosszú ideig megmarad, de fő vonalakban – főleg televízióknál, filmgyártásnál és fényképezésnél – a digitális technika egyre nagyobb teret fog hódítani. Ez most a fotónál hetven-nyolcvan százalékos, a filmnél pedig még tíz százalék környékén sincs, de az elkövetkezendő három-öt évben a film esetében is egyre nagyobb területet fog átvállalni. Tehát megjelent az igény, hogy vászonméretben már ne széteső pixeleket és torzított vonalakat lássunk, mint amit a kis méretű digitális videó tudott, hanem a filmhez hasonló minőséget. Bár a mostani kamerák minősége még nem éri el a kívánt szintet, a fejlődésnek már nem alapfokán, de mondjuk az egyharmadánál tartanak. Mit is értek ez alatt? Ahhoz, hogy egy kép – és megint a fotóhoz kell visszamennünk – színgazdag és az utómunka során korrigálható legyen, a 8 bites színmélység kevés. Azok a Sony kamerák, amelyek pillanatnyilag a HD vezérhajóját jelentik, 8 bites mélységben dolgoznak, tehát nincs igazából tartalékuk.
Mit jelent a 8 bites színmélység?
Egy pixelnek a színét 3 x 8 bit, tehát 24 bit írja le. Ennyit tud közvetíteni az átviteli rendszer, vagyis a televízió. Ezzel kijön 16 millió különböző szín, amire rá lehet kérdezni, hogy „az nem elég”? Elég, hogyha minden pont a helyén van. Ha viszont valamin változtatni akarunk, akkor az egészet mozgatjuk a színskálán. De mivel valami felé mozgatjuk, egy része eltűnik, leesik a másik végén. Vagy vegyük a világosság jelet. Leírtuk a világosság jelet 8 bitben, 0-tól 256-ig, a feketétől a fehérig. De ha az egész képet mozdítani akarom, akkor csak úgy tudom, ha bizonyos értékeket duplázok, vagyis több információt nem kapok. Ha lenne alatta, felette tartalék, mint ahogy a filmnegatívnál mindig van két-három blende tartalék, akkor ez itt sem lenne gond. Mozgatom, mint egy kaput, keresem, hogy melyik az a terület, amit én szeretnék látni: a sötétebbet, a világosabbat, a pirosabbat, a zöldebbet. Sarkítom, de ez a tologatás adja meg a szín egyik varázsát, az utómunkával pedig nagyon sok mindent lehet még korrigálni, változtatni.
A HD még ott tart, hogy a felvett kép minőségén jó esetben tíz-tizenöt százalékot lehet módosítani. Nem adott az a nagy lehetőség, mint ami a filmnél. Erre kitaláltak már digitális technológiákat a HD-n belül is, csak azok még nagy monstrumok, és nem lehet kézbe venni őket, csónakban, lóháton filmezni velük. Lehet azt választani, hogy csak stúdióban dolgozom, és akkor van 12 bites színmélységem (ott 3 x 12 bitben írja le ugyanezt a színkört és világosságjelet), marad benne tartalék, hogy az utómunkában a képen akár harminc, negyven, ötven százalékot is lehessen változtatni. Úgy érzem, hogy még két-három fejlődési lépcső mindenképp vár a HD-re. Az első a színmélység, annak gazdagabbnak kell lennie. A második az, hogy a mostani 2 K-s standardot (valószínűleg négy-öt év múlva, akkor, amikor a számítógépek és editorok sokkal gyorsabbak lesznek) 4 K-s standarddá lehet fejleszteni. Ez azt jelenti, hogy a mostani 720 x 76-tal szemben 4096 x 2048 képpontunk lesz. Vagyis a mostani videó és a HD között tízszeres minőségjavulás várható. Egy arcot tízszer annyi információ jellemez a HD-ben, mint a hagyományos digitális világban.
Winchesteren tárol a HD?
Nem. Az egész fejlődésnek az egyik gátja, és ez nem csak a videó és HD problémája, hanem az egész számítástechnikáé, hogy pillanatnyilag nincs jobb rögzítőeszköz a szalagnál, amelyik gyorsabb, tartósabb, és hosszútávon archiválásra alkalmas lenne. Vannak kísérletek winchesterre, de nincs az a winchester, ami egyszer nem telik meg, és akkor azt is valahova le kéne menteni. A nagy bankoknál és számítástechnikai cégeknél is a mentés, az utolsó fázis egy szalag – lementik az adatokat LTD-re vagy LTO-ra. Az egy szalagos adattároló. Amikor a mérnök kollegáimmal beszélgetünk, mindig oda lyukadunk ki, hogy egyelőre a szalag nem bír többet. Mondok egy példát: a Sony F900-as HD kamera belső felépítésében 10 bites, ami egy óriási pluszt adna a képnek. De ami a szalagra kerül, a szalag miatt 8 bites. Ugyanennek az asztali verziója tud 10 biten is rögzíteni, mert egy nagyobb szerkezet, több elektronika fér bele, mint egy kis camrecorderbe. Ők mindenáron azt vették alapul, hogy egy olyan kamerát készítsenek, ami az operatőrnek lényegi különbséget nem jelent a film-kamerával szemben. Ugyanott van minden kezelőegysége, ugyanúgy néz bele, ugyanúgy mozgatja, és körülbelül súlyban is ugyanolyan, mint egy filmkamera.
Ez lett volna a következő kérdésem, hogy egy filmkamerához képest az operatőr szemszögéből mi a különbség?
Semmi. Mióta operatőrködöm, mindig feltették azt a kérdést, hogy mi a különbség a tv és a film meg a különböző formátumai között. Amikor még nem volt HD, én akkor is úgy gondolkodtam, hogy a képalkotás egy szemlélet, aminek különböző nyersanyagon keresztül és különböző technikai eszközön is érvényesülnie kell. Nem lehet gátja. Én azt nem írom alá, hogy van olyan operatőr, aki csak filmre tud dolgozni, meg olyan, aki csak videóra. Mert mindnyájan valamit el akarunk mondani, valamilyen köntösbe akarjuk csomagolni, és természetesen jó dolog, ha én megválaszthatom, hogy annak a köntösnek milyen a színe, de azért azt a köntöst így is, úgy is mi viseljük. Én úgy érzem, hogy a képalkotásnak az egyik fő eleme a képkeret. Hogy aztán én mivel mozgatom ezt a keretet, ha egyáltalán mozgatom, és hogy ezt mi képezi le, az csak másodlagos probléma. Sokszor kényszerből, de sokszor tudatosan is az ember váltogatja a leképezési módszereket. Ez lehet film, HD vagy videó, attól függően, hogy a funkciónak melyik felel meg a legjobban.
Hogy látod, milyen esetben szokták a rendezők, operatőrök inkább a HD-t választani?
Két oldalról tudnám ezt megválaszolni. Vegyük előbb a gazdasági kérdést, az egyszerűbb. Ott, ahol a nyersanyag nem számít (most az amerikai piacra gondolok például), sokkal később fog a HD meghonosodni, mint Magyarországon, mert egész egyszerűen nincs gazdasági kényszer arra, hogy ezen a területen olcsóbbá tegyék a filmezést. Magyarországon azonban sokat számít a húsz-harminc százalékos gazdasági megtakarítás a filmmel szemben. Nem beszélve arról, hogy itt volt olyan időszak is, hogy minden egyes alkotócsoport kapott 20 000 méter nyersanyagot, és abba kellett beleférnie. A HD esetében nincs nyersanyagprobléma, és sok más probléma sincs. Mert ha valaki nem húszezret, hanem negyvenezer métert forgat el, akkor minden duplázódik: előhívásköltség, kópiaköltség, a vágószoba terheltsége.
Ugyanezt meg lehet vizsgálni afelől is, hogy ez a harminc százalék nyereség abból is adódhat, hogy egy témára több napot is lehet forgatni. Az alkotónak vagy sokat kell próbálnia, és amikor a színészekkel már jól bepróbálta a jelenetet, akkor egyszer-kétszer felveszi a filmre, vagy rögzít „felesleges” pillanatokat is a HD-re, mert az nem nyersanyagfüggő. Azért ezt film és stílus is eldöntheti. Én nagyon szeretem azt is a HD forgatásokban, hogy rögtön a helyszínen egy jó monitorral sokkal közelebb vagy a végeredményhez, a végleges képhez, mint amikor a filmen keresztül állandóan transzkódolnod kell.
Természetesen ez az operatőri szakma. Hogyha ezt így világítom, akkor az a filmen úgy jelenik meg. A transzkódolás mindig működik. Ha ez a nyersanyag például kékre érzékenyebb, akkor a kéket nem világítom meg annyira, mert a nyersanyagon úgyis olyan lesz, mint amilyet én szeretnék. A HD-vel ez sokat egyszerűsödik, mert amilyennek egy jól beállított monitor mutatja a forgatáskor, az kilencven százalékig olyan lesz, tehát hamarabb szembesül a teljes stáb (rendező, operatőr, díszlettervező, producer) a végeredménnyel, mint a film esetében. Ez is befolyásolhat embereket a döntésben.
A második szempont, hogy egyre több olyan külföldi és magyar filmet látunk, amiben nagyon sok a technikai trükk. Ezeket a trükköket csak számítógépen lehet előállítani. Vége annak az időszaknak, amit én a mai napig csodálok, és soha nem tudok elfeledni, amikor a laborban csodálatos trükköket tudtak megcsinálni. Itt gondolok például a régi Stan és Pan filmekre De ma már csak számítógépen készülnek trükkök. Ahhoz, hogy a számítógéppel dolgozni tudjunk, a filmnyersanyagot be kell szkennelni. Szkenneléskor a film analóg szépsége, ha nem is teljesen, de nagy részében ugyanúgy eltűnik, mint a digitális felvételkor. Nem száz százalékosan (nem akarok ilyen apró szakmai dolgokba belemenni, hogy csúcsfényeket, gyorsmozgásokat másképp képez le a film, mint a HD), de mondjuk az értékének a hatvan-hetven százaléka szkenneléskor hozzásimul a HD minőségéhez, mert ott sem lesz 2000-nél több sor, mint ahogy a HD esetében sem. A költségei viszont a HD-vel szemben hatalmasak, mert nem elég, hogy a felvételi oldalon a legdrágább forma, a kamera is drága, elő kell hivatni, kiválogatni és utána még szkenneltetni kell, ami szintén nagy összeg. A HD azonban már rögtön egy „szkennelt” képet ad, és semmi mást nem kell tenni, mint bejátszani a számítógépbe, és ott vannak a szkennelt kockák. Abban az esetben, ha a filmet szkennelni kell, akkor a HD gazdasági megtakarítása már ötven-hatvan százalék fölött van. Nem véletlen – bár én nem szeretem a filmet, nem is használták ott nagyon jól a HD-t –, hogy a Csillagok háborúja első részét HD-re forgatták. Vagyonokat spóroltak azzal, hogy az élő felvételeket a legelső szériában gyártott HD kamerával csinálták.
Van egy harmadik érv is: ma még nem sorsdöntő, de rövid időn belül létrejönnek a digitális filmszínházak, amelyek digitális vetítőkkel működnek. Ennek nagyon egyszerű az oka: még a legnagyobb rendezők által készített sikerfilmekkel kapcsolatban sem lehet pontosan behatárolni, hogy hány kópia készüljön – csak Amerikában három-négyezer moziban mutatják be egyszerre, és ez óriási kópiaszámot jelent. Ha bukik a film, ha nem annyian kíváncsiak rá, mint ahogy azt a forgalmazó elképzelte, hanem csak a fele, akkor az már óriási veszteség. Ugyanez fordítva is igaz: ha valamit alulterveznek, és azt mondják, hogy csak ötszáz kópiát csináljunk, valamiért mégis rágerjednek a nézők, akkor megint „baj van”.
Előbb-utóbb beindul a digitális vetítés, ami azt jelenti, hogy onnantól már csak egy kapcsolótábla kérdése az, hogy hány moziban megy a film és mikor. Megszűnik a 4–6–8 órai vetítés fogalma: ha összegyűl 8 ember, akkor el tudjuk indítani. Ez egy olyan változás lesz, ami a felvételi oldalon is a digitális technológia felé hajtja a dolgot. El tudom képzelni, hogy van egy csomó ember, aki hallja, hogy a bakelit lemez jobban szól, mint a CD. De ha ma valaki azt mondaná, hogy a bakelitnek még mindig van jövője, azt kinevetik. Mert egy teljes iparág állt rá a CD-re. Legalább tíz éve hallom, hogy ez a 16 bites jelfeldolgozás, ami az audióban van, kevés, ennek ellenére senki nem lép, minden évben megjelenik több ezer CD, és mindenki nagyon boldog tőle. Megjelenik mindenből egy-egy bakelit is, de csak a gyűjtök kedvence lesz, és senki nem akarja ezt a rendszert megváltoztatni, mert beérett egy ipari standarddá. Ugyanez lesz a képpel is; most még csak nagyon kevesen hiszik el vagy látják így, de itt sem adok sokat, tíz év, és lámpással kell keresni majd a 35 mm-es filmeket.
Milyen HD produkciókban dolgoztál az elmúlt években?
Négy-öt éve három, inkább négy területen dolgozom. Reklámfilmeket szoktam rendezni és fényképezni, és dolgozom technikai rendezőként is, ahol a lebonyolításban, a trükkök összehozatalánál használnak. A negyedik ugyan nem teljesen ide tartozik, de nagyon beleszerettem a digitális fényképezésbe, és fotózom is sűrűn, professzionális szinten, prospektusokat, albumokat, kiállítást.
Technikai tanácsadóként két játékfilmnél is részt vettem, amit HD-re forgattak. Ebből az egyiknek, amit Fliegauf Benedek rendezett, a Dealernek komoly sikere is volt. A másik filmnek, Buvári Tamás Játszó gyerekek című filmjének szintén sikere volt a nemzetközi fesztiválokon, de a Dealer az, amelyik komoly utat járt be, és én egészen a kezdetektől végigkísértem. A tervezéstől a befejezésig, a fényelésig, szinte minden egyes fázisában valamilyen konzultációs szinten benne voltam. Mind a két alkotó, mind az operatőr, mind a rendező nagyon elégedett volt. Az első kérdés, amit nekik feltettem, az volt, hogy ha most újrakezdhetnék, akkor HD-re forgatnának vagy filmre. Mind a ketten azt válaszolták, hogy HD-re, ugyanúgy biciklire szerelt kamera, kézben tartott kamera, stúdióban levő kamera volt, úgy dolgoztak vele, mintha egy filmkamera lett volna, semmilyen gond nem volt a forgatás alatt. Ezen kívül természetesen tudok egy csomó külföldi példát, Wim Wenderstől kezdve a spanyol rendezőkig, akik elég sok filmet forgatnak már HD-re. Internetes adatok szerint már közel kétszáz film forgott, ezek között olyanok is vannak, amelyeket a magyar mozikban is vetítettek, és senki nem gondolt arra, hogy az HD. Nem is a közönség feladata, hogy elemezze, ez film vagy HD. Egyetlen dolog számít, jó-e a film vagy nem. És ez nem a HD-n vagy a 35-ös filmen múlik.
Mi az erőssége, illetve a gyengéje a HD-re való filmezésnek?
Mindegyik technológiának más stílus áll jobban. Amíg a filmet az erőteljes színek, nagy csúcsfények teszik briliánssá, addig a HD erőssége a sötét tónusokban van; olyan részletek vannak sötétben, amelyeket videón soha nem lehetett látni. Ezért a visszafogottabb, a fekete-fehérhez közelebb álló, csendesebb, nyomottabb „művészvilág” áll jobban a HD-nek, ahonnan a színeket jobban kimosták. Ugyanakkor láttam egy spanyol filmet, A szex és Lucia a címe, amelyben egy olyan HD felfogással találkoztam, ahol minden szétégett. A beton az utcán szinte hófehér volt – de mégis jó stílusa volt a filmnek, és az is HD-re lett forgatva. Itt az alkotónak kell megtalálnia azt, hogy hogyan kell „festeni”. Valószínűleg olajfestékkel másképp kell festeni, mint temperával, és nem mondhatjuk, hogy az a jó művész, aki csak olajjal tud festeni.
Ha jól tudom, mindezek mellett digitális technikákat tanítasz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Próbának tekintettem az első évet. A főiskola is rájött, hogy nem ártana, ha nyitna a digitális technikák felé. Ez volt az első ilyen jellegű képzés a főiskolán. Ez szól a digitális fényképezéstől kezdve egészen a digitális fényelésig, aztán a kétdimenziós, háromdimenziós utómunka lehetősége jön, majd arról lesz szó, ami nagy változást fog hozni az operatőrök életében: hogy utólag is olyan mértékben befolyásolható az anyag, hogy bizonyos képi elemeket nem kell a felvétel során megoldaniuk, nyugodtan rábízhatják ezt az utómunka fázisára. Ami azt jelenti, hogy nem biztos, hogy ő fogja megcsinálni. De nem a forgatáson dől el minden száz százalékig, mint a 35-ös filmmel. Amit ott egyszer leexponált, elkészített, az a kocka, az a világ, ha egy kis színeltolással, korrekcióval is, de úgy marad. Egyik diákomat sem beszéltem le a filmről, azt mondtam, hogy nyissák ki az érzékszerveiket efelé is, mert aki több lábon áll, az tovább fog jutni.
.jpg)
