Autóbaleset. A férjed meghalt, te pedig babával a pocakodban túlélted. Ezek után nyilvánvaló, hogy sem az élethez, sem az anyasághoz nincs kedved. Terhességed utolsó napjaiban jársz, jobb híján pihengetsz, és várod a következő napot. Elszundítasz, és arra ébredsz, hogy valaki egy ollót (nem a kis körömvágós fajtából) döf a köldöködbe. És ez még csak a bemelegítő…
Ez a pár mozzanat a francia Bustillo-Maury rendezőpáros legelső filmje enyhébb pillanatainak egyike. Igazából nagyon kevés olyan film van, ami valamilyen módon képes rettegésben tartani, de be kell vallanom, hogy ez azok közé tartozik. A megelevenedő szűk nyolcvan perc majdnem teljes sötétségben zajlik, gyakorlatilag teljesen mentes minden racionalitástól, és szinte folyamatosan fröcsög a vértől és egyéb testnedvektől.
A cselekmény mindössze két nő körül folyik (jelen esetben a szó legszorosabb értelmében): a várandós Sarah (Alysson Paradis) és az őt a saját házában terrorizáló fekete ruhás nő (Béatrice Dalle) körül. Közben feltűnik még néhány segítőkész személy, de a démoni teremtés gondoskodik arról, hogy egyikük szerepe se nyúljon túl hosszúra. A hangsúly nem a cselekményen van, de ettől függetlenül inkább hanyagolnám a részletezését. Ami nyilvánvalóan lényeges: ez a tébolyodott nőszemély a babát akarja – élve vagy halva. Vanessa Paradis húgocskája szűzies könnyedséggel játssza a brutálisan megtámadott terhes nőt, Béatrice Dalle pedig groteszk arcvonásainak köszönhetően nem kell túlságosan megerőltesse magát ahhoz, hogy élethűen játssza el a két lábon járó, nagybetűs Gonoszt.
Ez a film még a franciákhoz képest is undorító, pedig mostanában belemelegedtek az ilyen és efféle produkciók sorozatos gyártásába. Viszonyítási pontként megemlíteném, hogy emellett a Visszafordíthatatlan (Irréversible) is csak egy ártatlan TV-Maci-epizódnak tűnhet. Nem hiába, hiszen a sok vér a leg(b)análisabb jeleneteket is könnyedén felülmúlja. Ocsmánysága ellenére mégis van benne egy elég nagyfokú művésziség (és nemcsak azért mert többször is nyilvánvalóan reflektál Antonionira és Hanekére). A gamat jelenetek véget nem érő sorozata néhol elgondolkodtat: nem lehetséges, hogy ezt mégsem kell komolyan venni, nem lehetséges, hogy ez mégis csak egy horrorparódia? Furcsa jelenség például egy előzőleg megölt férfi zombis tekergőzése, valamint az az apró tényecske, hogy egy viszonylag filigrán nőnek (legyen bármennyire gonosz és elszánt) sikerül egy ollóval leszámolnia mindenkivel, aki beteszi a bokáját a házba, hogy Sarah megmentésére siessen. Emellett már csak non plus ultra, hogy a látottak alapján Sarah több liternyi vért veszít, mégis elég virgoncan ellenáll (amíg teheti).
A visszataszító képek mellé zseniálisan idomulnak a hangok, ami François-Eudes Chanfrault érdeme. A zajszerű, minimális-kísérleti-ambient zene változatossága meglepően kellemesen hatott. Néha csupán apró cserszegések hallhatóak, amik idegesítő jellegükkel rendkívüli módon képesek rásegíteni a képek hatásosságára. Gyakran, pont ellenkező céllal, kortárs klasszikus zenei dallamok csendülnek fel – gondos precizitással, mindig a legjobbkor.
A legvéresebb jeleneteket is érdemes végignézni: az erős gyomrú nézőt gyönyörűen megkomponált képekkel jutalmazzák. A klausztrofób, nyomasztó atmoszféra annyira körülölel, annyira ránk nehezedik, hogy már-már a helyszínen érezzük magunkat. Amikor éppen nem folyik vér, túlnyomórészt teljes sötétség van, a szereplők arca alig-alig sejlik fel. Bőven turkálhatunk a hardcore gore-megnyilvánulásokban is: egy kis hányás, egy szétloccsantott koponya részletes képei, ahol majdnem a szemünk elé tárul az idegrostok és neuronok obskúrus keringője, öngégemetszés – házilag; szülés – házilag, ollóval; a többit meg el lehet képzelni.
Miután a film fiziológiai vetületéből is megvillantottam pár apró részletet, gyomorerősséghez mérten mindenki eldöntheti, hogy bevállalja-e ezt a gore-túrát. Jó tanácsként még csak annyit, hogy óvatosan azokkal az ollókkal…