Ellentmondásokban lehet csak leírni a június elején megrendezett Alba Regia filmfesztivált. A seregszemle filmes felhozatala ás a résztvevő meghívottak (rendezők, színészek és egyéb filmes szakemberek) rangja valószínűleg szinte az összes magyarországi fesztivál elé helyezi a rendezvényt. Azonban az is kiderült, hogy Székesfehérvár egyelőre – megfelelő mozik vagy vetítőtermek híján – sajnos teljesen alkalmatlan egy ilyen jellegű esemény befogadására.
Magyarország első versenyfesztiváljaként hirdették meg egy évvel ezelőtt a június 6-12. között lezajlott eseményt, amelynek feladata lenne, hogy bekapcsolja az országot a nemzetközi fesztiválvilág vérkeringésébe. A szervezők abból indultak ki, hogy a versenyprogrammal nem rendelkező, inkább szemlejellegű Titanic és az alternatívabb vonalat, illetve főleg a rövidfilmeket reprezentáló Mediawave mellett helye lenne egy, a kolozsvári TIFF-hez hasonló rendezvénynek. Az ARIFF-nak (az angol elnevezés rövidítése) még van lehetősége felnőni kolozsvári társához, de az egyértelmű, hogy ehhez még sokat kell dolgozni. Nekünk az jelentette a legjobb érzést, hogy végre valahol minket irigyeltek, a Kolozsvárról érkezett meghívottak állandóan az ottani fesztivál sikeréről és hangulatáról áradoztak.
A sikerágazat: a filmek
A fesztivál talán legnagyobb szenzációját három távol-keleti rendező – köztük az Oldboyjal felénk is nagy sikereket aratott Park Chan-Wook – három szekvenciájából összeálló Three... Extremes című szkeccsfilmje jelentette. Azaz jelenthette volna, ha a fesztivál marketingje sikeresebb lett volna, így azonban átlag 10-15 néző vett részt a vetítéseken, aminek köszönhetően nem tudott létrejönni olyan légkör, ahol bárminek is valódi visszhangja lett volna. De visszatérve a filmhez: a három ázsiai zsenitől három, egymástól stílusban és világfelfogásban különböző, azonban radikalitásában és invenciózusságában közel álló történetet láthattunk. Ijesztő, időnként horrorisztikus jelenetekkel teli műveiket az köti össze, hogy mindhármójuk szerint minden emberfeletti, elképzelhetetlen iszonyat forrása az emberi psziché.
A belső vívódások társadalmi vetületét dolgozza fel az idén a kolozsvári TIFF-en is vetített olasz Private (Közlegény) című munka. Az olasz Saverio Constanzo filmjében egy megszállt területen lakó palesztin család életét mutatja be, akiknek házát időnként elfoglalja az izraeli hadsereg, arra kényszerítve őket, hogy egyetlen szobába húzódva viseljék el a katonák jelenlétét. A film legnagyszerűbb jeleneteiben az egyetemista lány fellopózik a hadsereg által rekvirált felső emeletre, és ott egy szekrénybe bújva lesi meg az ellenségnek tekintett katonák mindennapjait. Hosszú perceken keresztül csak egy vékony csíkban látjuk az eseményeket, a résnyire nyitott szekrényajtón keresztül, ennek ellenére egy pillanatra sem válik unalmassá, ahogy a lány időnként nagyobbra nyitja az ajtót, majd ha valaki közeledik, szinte teljesen becsukja. A film visszafogottságát tökéletesen lehet érzékeltetni a csodálatosan eltalált befejezéssel: az egyik gyerek által a szinte nemzeti szimbólumnak tekintett melegházba rejtett akna a film során többször fenyeget robbanással; az utolsó jelenetben látjuk az egyik katonát a melegházba menni, de a tragédia bekövetkezte előtt véget ér a film.
Four Shades of Brown (Aki kapja, barna) címmel igazi északi abszurd érkezett Tomas Alfredson rendezésében a fehérvári fesztiválra. A szinte három órás dán mozi négy történetet mutat felváltva, a kis- és nyárspolgári idill elképesztő paródiáját nyújtva. A fesztiválvendégek egyöntetű véleménye szerint fergeteges lenne a film, ha egy félórával rövidebbre szabták volna a vágóasztalon, ám elképzelhető, hogy az abszurditás érzéséhez szervesen hozzátartozik az elviselhetőség határán lévő hossz is.
Amint az eddigiekből is látható volt, a rendkívül színvonalas felhozatalra jellemző volt, hogy a filmek nagy része az egy héttel korábban tartott TIFF-ről érkezett, ráadásul a két fesztivál közötti szoros kapcsolatot az azonos programigazgató, Mihai Chirilov is biztosította. Ebbe a sorba tartozik a fődíjat is elhódító remek Cristi Puiu film, a Lăzărescu úr halála, valamint a Kolozsváron arató Whisky, az ecuadori Juan Pablo Rebella és Pablo Stoll alkotása, az elképesztő, morbid humorú mozgássérült road-movie, az Aaltra pedig (Benoit Delépine, Gustave Kervern) egy évvel korábban járt a TIFF-en. Ez azonban nem sokat ront a fesztivál értékén, hiszen Magyarországon ezek a filmek teljes újdonságnak számítottak.
Hátrányos helyzetben: a körítés
Az amerikai botrányfilmes Todd Solondz is megjelent (A boldogságtól ordítani, Helyzetek és gyakorlatok) Palindrómák című legújabb filmjének első magyarországi vetítésén, de mivel a fesztiváltól senki sem kísérte el, a maga bizonytalan, feszengő modorában megpróbált egymagában a vetítés előtt néhány szót szólni ahhoz a tucat érdeklődőhöz, aki tiszteletét tette. A gépész azonban mindezt nem tartotta figyelemre méltónak, bejelentés nélkül lekapcsolta a villanyokat, és elindította a filmet. Az ebben a történetben fellelhető kettősség jellemezte végig a fesztivált: hiába voltak jelen az említett Solondz mellett Bruce Beresford (Miss Daisy sofőrje, A szív bűnei, Kettős kockázat) és Luis Mandoki (A férfi, aki igazán szeret, Üzenet a palackban, Csapdában) amerikai rendezők, Paprika Steen népszerű dán színésznő (Születésnap, Hogy szeretsz?, Oké) valamint Marton Csokas (Mennyei királyság, A gyűrűk ura) magyar származású új-zélandi színész, a szervezők nem tudták jelenlétüket igazán érezhetővé, hatásossá tenni.
A Magyarországon eddig nem látható filmesek részvétele – még akkor is, ha a legnagyobb sztárként beharangozott Mark Hamill (a Star Wars régi epizódjaiban Luke Skywalker alakítója) végül egy nappal tervezett érkezése előtt lemondta a részvételt – elméletileg rangot kölcsönzött a fesztiválnak, kár, hogy az egésznek nem volt megfelelő súlya. Ennek az oka a fentihez hasonló bakik mellett a nézők rendkívül alacsony száma is; sajnos a fesztivál marketingje csak az ilyen szempontból nem megfelelő Fehérvárra koncentrált, és nem próbált meg legalább a közeli Budapestről elcsábítani filmbolondokat. Hozzátehetjük persze, hogy ebben sokat „segített" nekik a magyar sajtó egyfajta csendes bojkottja is. Másrészt az alacsony nézőszámból fakadó családias hangulat javára vált a fesztiválnak, hiszen az oldott, kötetlen körülményeknek köszönhetően bárki összefuthatott a meghívottakkal a város egyetlen, éjfél után is nyitva tartó kocsmájában. Még az imidzsét (és a sminkjét) egyébként gondosan ápolgató Paprika Steen is egyszerű farmerben és pólóban mulatott hajnalig az A Wonderful Night in Split című filmben játszó ifjú horvát színészekkel.
Az eddigieknél súlyosabb gond, hogy sajnos a szervezők a filmekkel is meglehetősen mostohán bántak. A fő vetítési helyszínként szolgáló Technika Háza egy rosszabb művelődési ház hangulatát és technikai színvonalát idézte, egy meglehetősen régen meszelt falra vetült a gépek minősége miatt rendkívül halvány kép. Mindez persze csak jó esetben, akkor, ha az egész filmvetítés el nem maradt a hangosító-berendezés meghibásodása vagy a gépészek ügyetlenkedése miatt. A második helyszínként szolgáló Barátság klubmozi azonban a nevéhez hűen barátságos artmozi környezetben, elfogadható minőségben tette láthatóvá azokat az alkotásokat, amelyek ott is vetítésre kerültek – szerintünk még egy ekkora és ilyen jellegű helyszín tökéletesen megfelelt volna az igényeknek.
Egy kezdő rendezvény esetében mindig felvetődik a kérdés, hogy van-e létjogosultsága, érdemes, illetve lehetséges-e a következőkben folytatni. A filmes szakma jelen lévő külföldi képviselői között – akikből jóval több volt, mint a szinte teljesen hiányzó magyarokból – egyöntetű volt a vélemény, hogy a fesztivál az elvárhatónál jóval több hibával indult. Paprika Steen ugyanakkor egy rövid beszélgetésen elmondta, hogy a fesztivált rendkívül fontosnak tartja, és hogy a jövőben is minden erejével támogatni fogja. Ha a szervezőknek sikerül még néhány ilyen rangú és ennyire lelkes támogatót találniuk, és a szervezés színvonalát a beválogatott filmek szintjére emelniük, esélyük lehet, hogy néhány év múlva a régióban elismert fesztivált hozzanak össze.
