1962. május 22-én Thomas Doty elköveti a polgári repülés történetének első pokolgépes merényletét. Az ennek nyomán íródott Airport című regénnyel 1968-ban a reptéri regények népszerű műfaja születik meg. Az Airport mozival pedig új filmes műfaj jelenik meg a hetvenes évek hollywoodi egén: a klasszikus katasztrófafilm.
1958-ban a Boeing elkezdi az új, 707-es típus szállítását a megrendelőknek és ezzel megkezdődik az első amerikai sugárhajtású polgári gép „hadrendbe állítása". A hadrend talán nem is túlzás, ha arra gondolunk, hogy a hidegháborús időszakban Anglia, Franciaország és Szovjetunió után az Egyesült Államok volt az utolsó, aki sugárhajtású polgári gépeket kezdett gyártani. Márpedig a nagyhatalmak akkoriban sem akartak lemaradni egymástól. Öt év múlva elkezdődik a 727-es típus gyártása, újabb négy év múlva pedig megjelenik a 737-es, ami a mai napig a világ legnépszerűbb, és leggyakrabban látható utasszállító repülőgépe. (A Malév vagy a Tarom nemzeti légitársaságok flottájának a derékhadát a mai napig Boeing 737-esek alkotják.)
1969-ban pedig megszületik az a gép, amely több mint 40 éven át amerikai dominanciát biztosította a polgári repülés terén mind a levegőben, mind a filmvásznon. A Boeing 747-es az első emeletes repülőgép, igaz, törzsének csak az első fele kétszintes, ezért is kapta a „púpos" gúnynevet. De így is egy új dimenziót nyitott a repülőgépek és a róluk szóló filmek történetében: nehéz lenne megszámolni, hány játékfilmben lehetett már látni a legkülönbözőbb kontextusokban azt a csinos csigalépcsőt, ami az alsó fedélzetről a felsőre, s azon át pilótafülkéhez vezet a Boeing 747-esekben.
Tény, hogy a hatvanas években Amerika és a többi kontinens repülőterein rohamosan szaporodnak a különböző típusjelű Boeingek, köztük a lenyűgöző, egzotikus púpossal. A sugárhajtású gépek látványa és híre – ez utóbbi sem elhanyagolható tényező – megszokottá vált a nagyvárosok repülőterén és környékén. A nagy sikerű Airport című játékfilm sztorija mégsem úgy született, hogy egy repülőtéren várakozó forgatókönyvíró vagy rendező fejéből kipattant az isteni szikra: mi lenne ha ezekkel a szép új gépekkel valami szörnyűség történne a levegőben.
A film születésének története ennél sokkal tragikusabb: 1962. május 22-én Thomas Doty elköveti a polgári repülés történetének első pokolgépes merényletét. Öngyilkos merényletről van szó, de nem annak ma közismert értelmében. Az FBI nyomozói szerint Doty nagy összegű életbiztosítást kötött, amelynek kedvezményezettje hátramaradt családja lett. Ő maga pedig egy házi készítésű bombával robbantotta fel magát és utastársait a Continental Airlines 11-es járatán, a Missouri folyó fölött, a jobb hátsó mosdóban. Senki nem élte túl a katasztrófát. A nagy port kavaró eseményből aztán a légi sztorik szerelmese, Arthur Hailey írt egy bestsellert Airport címmel. A regény, a valósággal ellentétben, happy endre utazik, a negatív főhős kivételével mindenki megússza a merényletet.
Ebben a sztoriban, ahogy majd a filmben is, a robbantós történet csak mellékszál. A főszereplő Mel Bakersfeld, a Lincoln repülőtér parancsnoka (a filmben Burt Lancaster alakítja), keményen küzd a hóviharral, hogy a karácsony előtti napokban is nyitva tudja tartani repülőterét. Emellett Hailey több új szálat elindít, amelyben pilóták, stewardessek, repülőtéri dolgozók életét mutatja be, amely szálak aztán mind a bajba jutott Continental fedélzetén, illetve a gépet fogadó Lincoln repülőtéren futnak össze. A regény egyébként az Egyesült Államokban a mai napig népszerű olvasmánynak számító úgynevezett reptéri regények (airport novel) első darabja, és egyben megalapozója. Az Airport témája ellenére ezekre a művekre nem az a jellemző, hogy témájukat a repülőterek életéből merítik, hanem az, hogy elég izgalmasak ahhoz, hogy lekössék az utast és elég hosszúak ahhoz, hogy egy interkontinentális retúr járaton is kitarthassanak. Mert nincs annál kiábrándítóbb, minthogy egy hosszú repülőút közepén, éjszaka, az Atlanti óceán fölött az utas olvasmánya végére ér...
A George Seaton által forgatókönyvíróként és rendezőként jegyzett film megőrizte a regény szerkezetét. Egzotikusnak számító témájával, látványos képsoraival, és nem utolsó sorban a felvonultatott sztároknak köszönhetően nemcsak kasszasiker de filmtörténeti állomás is lett: a katasztrófafilmek első, műfajteremtő darabja. A filmet kilenc kategóriában jelölték Oscarra, köztük az akkor már 72 éves, magyar származású Ernest László operatőri munkájáért is. A film, majd az ezt követő további három folytatás visszatérő hőse Joe Patroni (George Kennedy), aki az első részben repülőmérnököt alakít, és aki technikai tudásával és bátorságával hivatott megmenteni a földön vagy levegőben bajba jutott gépeket.
Később, az Airport 75-ben már nem elég, hogy az utolsó pillanatban kihúzza a hóban ragadt gépet, látványos mentési akcióra indul a levegőben, ahol egy pilóták nélkül maradt B747-est (mi mást?) kell megmentenie. Az Airport 75 már sokkal vontatottabb, mint öt évvel korábbi elődje. A szintén Arthur Hailey regényből inspirált film rendezője Jack Smight mindent egy lapra, a technikai bravúrra tesz fel. Azt gondolta, hogy ha egy óriásgép ütközés következtében pilóták és a fél pilótafülke nélkül marad a levegőben, akkor már további bonyodalomra nincs is szükség, a nézők lélegzetvisszafojtva ülnek majd másfél órán át, akkor is ha nagyjából semmi nem történik, csak annyi, hogy a vezető stewardess megtanul repülőt vezetni. A film nagyon hamar leül, és ülve is maradt közel másfél órán keresztül. Ezt a filmet Charlton Heston, George Kennedy és Gloria Swanson együtt sem tudták megmenteni.
Az Airport '77 főszereplője ismét egy Boeing 747-es, amely egy eltérítési kísérlet következtében az óceánba zuhan a Bermuda háromszög közelében. Itt a tét az utasok kimenekítése, mielőtt a gép vízzel telne meg. A sekély víz és nem túl mély történet ellenére egy izgalmas, élvezhető katasztrófafilmmel van dolgunk, amelyben sztárokat (Jack Lemmon, Lee Grant, James Stewart) és ami még érdekesebb, leendő sztárokat – mint például Kathleen Quinlan – látunk menekülni a bajba jutott gép fedélzetéről.
A sorozat utolsó darabja, a The Concorde... Airport '79 ismét egy repülő csodát, az első és egyetlen szuperszonikus, ma már sajnos csak történelemnek számító Concorde gépet „hívott meg" a főszerepbe. A valóságban brit és francia erőfeszítések eredményeként megszülető csodagép kapitánya nem is lehet más mint Alain Delon, társa pedig az immár pilótává előléptetett Kennedy. Ebben az európai színészimporttal és európai helyszínekkel duzzasztott filmben a kétszeres hangsebességgel száguldó gépnek egy, a megsemmisítésére kilőtt nukleáris rakéta elől is el kell menekülni. A diagnózisok az Airport 75-éhez hasonlók: a technikai bravúr nem elég egy jó filmhez. És ezen a hidegháborús fíling vagy az Ingmar Bergman-filmekből ismert Bibi Anderson alakítása sem segít.
A nyolcvanas években az Airport-filmek sorozata leáll. Sorsát valójábab a műfaj paródiája, a Jim Abrahams és David Zucker által rendezett Airplane! pecsételi meg, mely fergeteges és nagysikerű vígjátékot farag a sorozat minden erősségét és gyengeségét kihasználva.
