Utolsó összefoglalónkban arra koncentrálunk, amire a TIFF utolsó napjai: a román filmekre. Van köztük egy sakkos, egy macskás, meg egy jókislányos. De persze becsúszott egy lassú, nem román western is.
Ana Lungu: Autoportretul unei fete cuminți, 2015, román, 81 perc
[román nap] A TIFF-en volt Ana Lungu második nagyjátékfilmjének a hazai ősbemutatója. A harmincas éveinek elején járó doktorandusz lány környezetével való interakcióit ecseteli a film, híven alkalmazva a román újhullám stílusjegyeit: őszinte korrajz, realista ábrázolásmód, hosszú, kitartott plánok, pátoszmentes, sőt kifejezetten visszafogott történetvezetés. Mégis, hiányzik az a je ne sais quoi, ami érdekfeszítővé teszi a (látszólag) randomra összefűzött találkozások és beszélgetések sorát. Nincs jellemfejlődés, s noha a karakterek egész kis gesztusoktól és pár mondattól élővé, valósághűvé, általunk ismert típusokká válnak, összességében mégis nyomasztani kezd a lét elviselhetetlen... érdektelensége. Tarthatjuk tudatos döntésnek, hogy a főszereplő téblábolását ilyen „low key”-ben mutatja be, de eszünkbe villan a szintén a kallódó X generációs értelmiségiek életét sokkal relevánsabban, és nem utolsó sorban élvezhetőbben tálaló Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Lungu filmje viszont Christina egzisztenciális problémáját olyan sterilen vázolja, hogy képtelenség azonosulni vele, pedig ha egy TIFF vetítésen nem, hol máshol találhatna ezt az élethelyzetet jobban ismerő közönséget?
A főszereplő disszertációt vezető tanára több esetben is a földrengés által érintett épületek stabilitásáról beszél, kifejtve a külső nyomás és a tehetetlenség kihatását rá (míg mi nagyon reméljük, hogy ez a szakmai előadásrészlet valami mélyebb töltetet nyer egy adott ponton). Cristina hétköznapjai nagyszerűen illusztrálják az inerciát, s viselkedése a környezet hatását az alapstruktúrára – de mire a film véget ér, a néző azt kívánja majd, választott volna valami energikusabb jelképet a rendezőnő. (bb)
Még vetítik: június 6., szombat, Victoria/Győzelem mozi, 12:15.
Mincan-Delcea-Voinea: Bondoc, 2014, román, 86 perc
[román nap] Dan Bondoc bácsi ránézésre, s az alábbi – a filmből legtöbbet idézett – képen Geri kiköpött mása. Görnyedt hát, hegyes ott, kopaszodó fejtető, 80 év és egy hatalmas „bicikli” az orrnyeregben. A bukaresti kisnyugdíjas sakkbajnokságon vesz részt: felkészülését és magát a mérkőzést követi a három fiatal rendező. A filmből nem derül ki, de egy újságcikk nyomán született: Bondoc bácsi személyisége annyira lenyűgözte a fiatal újságírókat, hogy mozgóképes anyagot is akartak készíteni róla – mesélték a vetítés utáni közönségtalálkozón.
Sajnos a néző kínosan feszeng a székében egy idő után. Bondoc bácsi tényleg jó arc, érdekes egyéniség, olykor vicces, olykor nevetséges, olykor kimondottan ellenszenves. Az azonban bizonyos, hogy kevés ahhoz, hogy egy másfél órás portréfilmet elvigyen a hátán. A filmbe került 86 percnek legalább negyede üresjárat, például Bondoc bácsi néma profilja vagy tarkója először súlyos mondanivalót hordozhat, de ötödször, hosszan elnézni már kissé unalmas. Vannak ugyan jó pillanatai – a legelső, temetőben felvett jelenet vagy a robothangú, gégeműtétes játékos kotnyeleskedése, sőt, Bondoc bácsi első káromkodása is komikusan hat –, de felmerülhet néhány etikai probléma is a filmmel kapcsolatban: a három rendező (miért kellett három?) bevallása szerint főszereplőjük nem nagyon fogta fel – szellemi kapacitása végességének köszönhetően –, hogy mi történik vele, a filmet sem látta, hiába akarták megmutatni neki utólag. Ezen túl több olyan pillanat van a filmben, ami nem vicces vagy humoros: beillesztése nevetségessé teszi az öreget, aki hajlott kora, magánya, szegénysége és betegsége miatt inkább szánalmas lehet a valóságban. Bár a rendezők azt mesélték, összebarátkoztak vele a forgatás során, az eredményen nem az érződik, hogy végig jóindulattal viszonyultak volna alanyukhoz. Az összességében eléggé kellemetlen Bondocnak talán az operatőri része a legértékelhetőbb. Most kíváncsi lennék az eredeti újságcikkre. Lehet, az jobban sikerült. (bk)
Még vetítik: június 6., szombat, Arta/Művész mozi, 10:00.
Adrian Ţofei: Be My Cat: A Film For Anne, 2015, román, 110 perc
[román nap] Adrian Țofei elkészítette az első román found footage-horrorfilmet, legalábbis így hirdeti, félig mókásan, félig komolyan. Ő is tudja, hogy ennek a(z immár sokdarabos, Amerikából indult) műfajnak sikere a realista hangvételen áll vagy bukik, ezért bezárkózott a házába és egy éven keresztül edzett, alaposan kimunkált improvizációs folyamatot készítve elő a három színésznővel együtt. Az eredmény enyhén szólva is ambivalens lett. Adrian (a karakter) első látásra naiv idealistának tűnik, félórával később vitathatatlanul egy infantilis pszichopata benyomását kelti, aki az Anne Hathawayre irányuló és bonyolult filmforgatási szándékairól oly heves beleéléssel beszél, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond. Beszervez három amatőr színésznőt az előkészületek leforgatására, és nem árulok el nagy titkot (a trailerben amúgy is lelövi ezt a „poént”) ha elmondom, hogy kettőt közülük sikeresen meg is gyilkol. De hogy azért véresen komolyan mégse vegye a néző, például az elsőt egy farmer-nadrágszárral fojtja meg, eléggé hiteltelenül, a második feltrancsírozását (egy arasznyi késsel) lepedő mögé rejti. Ezen a ponton kimenekült a közönség fele.
A filmet a Fantasporto filmfesztiválon mutatta be először, ahol éppen azt kifogásolták, hogy nem eléggé horror a dolog, de tekintve, hogy abszolút low-budget szerzői filmről van szó, a költségvetésből látványos slasher-hatásra nem futotta. Ami azonban bekerült a százöt percnyi fárasztó játékidőbe, az talán még úttörőnek sem igen elegendő. A színészek viszont elég jók, a koncepció eléggé beteg, de inkább körülményes, mint szövevényes, s nagyrészt ezen is bukik: a pszichózis helyett a szájbarágásra helyezi a hangsúlyt, ami a realizmustól igencsak távol áll. (fsz)
Még vetítik: június 6., szombat, Cercul Militar / Hadsereg háza, 12:45.
John Maclean: Slow West, 2015, új-zélandi-brit, 84 perc
[főtér] John Maclean a fantasztikus The Beta Band billentyűseként kezdte, filmrajongóknak a banda onnan lehet ismerős, hogy az ő számukat rakja fel John Cusack a Pop, csajok, satöbbi abban a jelenetében, amikor a lemezboltban azzal henceg, hogy most elad abból egy csomót, amit berak a lejátszóba. A The Beta Band már viszonylag rég feloszlott sajnos, viszont a jó oldala, hogy Maclean azóta a filmezés felé fordult, és milyen jól tette! Ráadásul olyan barátai vannak, mint Michael Fassbender, aki simán beugrik szerepelni a kis független westernjébe. A Slow West a legelső egészestés játékfilmje, viszont ez egyáltalán nem látszik rajta, ugyanis mind a forgatókönyv, mind a rendezés érett, mellőz mindenféle elsőfilmes hibát: fókuszált és nem mesél túl semmit. A sztori egy 17 éves, naiv és kissé esetlen srácról szól (Kodi-Smit McPhee), aki Skóciából egészen a zord amerikai Vadnyugatig vándorol, hogy megtalálja szerelmét. Miután kiderül, hogy a lány fején vérdíj van, csatlakozik hozzá egy cinikus, tapasztalt fegyverforgató (Michael Fassbender), aki komplett ellentéte a srácnak, időközben pedig egy halom fejvadász is a nyomukba ered.
Ez így kalandosan hangzik, de a film igazából sokkal ráérősebb és meditatívabb, hangulatában pedig a Coen-testvéreket idézi – abban az értelemben, hogy minden, ami a filmben szomorú, az egy kicsit vicces is, és fordítva. Ami jól működik a filmben, sokkal életszerűbb lesz tőle. Bár a történet lassan eszkalálódik, addig se unatkozunk, ugyanis a két főszereplő érdekes, ráadásul mivel az egyikük maga a két lábon járó optimizmus, míg a másik meg a pesszimizmus, így a kettőjük téblábolását és összecsiszolódását kifejezetten szórakoztató nézni. Ebben a történetben pedig végül az optimizmus győz egy kegyetlen és kilátástalan világban, de egyáltalán nem úgy, ahogy várnánk, sőt, a lehető legtragikusabb módon, és ettől lesz igazán jó a film. Ahogy a film humor és tragédia elegye, úgy a vége sem happy end, de nem is negatív kicsengésű: inkább mindkettő egyszerre, így az üzenet nem válik hiteltelenné, éppen ellenkezőleg. A Slow West nem csak nagyon erős bemutatkozás, de az idei év egyik legjobb filmje eddig, ráadásul a zseniális karakterszínész, Ben Mendelsohn is játszik benne, vele pedig minden film egy kicsit jobb. (vszil)
Még vetítik: június 7., vasárnap, Studház, 14.00.
