Véget ért az idei, immár 13. Filmtettfeszt. Ilyenkor a kedves néző filmtúladagolásban szenved, kábultan emlékezik vissza az elmúlt napokra, fejében összemosódik a sok különböző történet, gondolkodást igénylő filmélmény, gyönyörű képek kaleidoszkópja és a tavaly ilyenkor látott filmes ismerősök arca. Róluk már nem tudod biztosan, hol ismerkedtetek meg, de egyből beugrik, hogy összenevettetek egy rövidfilm csattanóján, vagy egyszerre jegyeztétek meg egy túlságosan naturalista jelenet hatásvadász eredetieskedését. Színház az egész világ? Ugyan... A filmfesztivál az!
Nincs ősz a Filmtettfeszt nélkül. Ez úgy hozzátartozik az első hűvösebb októberi napokhoz, mint egy pohár gőzölgő forralt bor: hatására egyből átmelegszel, összehoz a haverokkal, és meglepő beszélgetéseket eredményez. De szervezőik célja túlmutat egy egyszerű fesztiválénál, és az előző év magyar filmjeinek hazai bemutatásán túl az évente gazdagodó eseménysorozat az idén is hozott elismert szakmai neveket közönségtalálkozókra, rendezett forgatókönyvírói kerekasztalt, valamint a 2012-ben megalapított Sárga Csikó Díj is átadásra került. És noha Kolozsvár egyértelműen a fesztivál központja, immár hat másik erdélyi városban – Nagyváradon, Nagybányán, Szebenben, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában – is hozzájutottak a friss terméshez a filmkultúrára éhezők.
Úgy tűnik, idén a Filmtettfeszt az emlékezés jegyében fogant. Legtávolabb az 1920-ban készült a Világrém című fekete-fehér kolozsvári némafilm röpített, amelyet a centenáriumát ünneplő, a filmet jegyző Janovics Jenő által is működtetett Művész moziban vetítettek, szép számú közönség előtt, történészek magyarázata által követve és terített asztallal zárva. A Kolozs megyei születésű, 88 éves Kossuth-díjas Kovács András két 60-as és egy a 80-as években készült alkotása is bemutatásra került, melyek fényét a rendező jelenléte is emelte a közönségtalálkozókon. A megjelenített történetekben az egyén felelőssége kerül górcső alá: a Hideg napokban ezt katonai parancs tompítja, a Falakban egy hatalmi ideológiába van ágyazva, míg a Szeretőkben a magánélet kétségei hoznak létre nehezen megválaszolható kérdéseket. A közösség és az individuum kapcsolatára tér ki Koltai Róbert 20 éve töretlen sikernek örvendő filmje is, a Sose halunk meg!, melynek vetítése után a rendező-főszereplő kedvenc Gyuszi bácsinkat megelevenítve anekdotázott a közönségnek.
Egyetemes helyett aktualizált témákhoz nyúlt a 2012–2013-as nagyjátékfilmek sora, melyek közül a Csak a szél és a Köszönöm, jól kényelmetlen tárgyát tudatosan választott minimalista stílusa teszi még nehezebben nézhetővé, de annál hatásosabbá. Prikler Mátyás utóbbi, felvidéki története a környezetét és önmagát sem értő ember válságát mutatja be három különböző, konfliktuskezelésből nulla, végsőkig elkeseredett, magányos férfi életén keresztül. Fliegauf Bence filmjében is egy család hétköznapját követhetjük nyomon – látszólag, hiszen még ha előzetes ismeretből nem is, az első pillanatban közölt feliratból tudjuk, a film a 2008–2009-es, cigányok elleni merényletsorozat valós eseményein alapszik. Ezek után már szinte lehetetlen megállni a további kommentárt a film témájának margójára, ezt elkerülendő hadd utaljak két másik rövidfilmre, amely hasonló tematikával él: Szabó Simon Fal címűje talán túlzott didaktikussággal és kevesebb leíró jelleggel mutatja be az etnikai elhatárolódás fizikai megnyilvánulását, míg Nagy Dénes Lágy eső című alkotásában ugyanolyan kirekesztettséggel szembesül a nem-roma főszereplő, mint etnikailag megbélyegzett társai az előző művekben.
De ne értsük félre, az idei Filmtettfeszten nem csupán keserű társadalomkritikát hordozó filmek szerepeltek. Az ennél legtávolabb eső műfaj talán a mesefilmeké, amelyek animációként, de élőszereplősként is megjelentek a repertoáron. Ragyogó ötleten alapul a Szirmai Márton Grimm Caféja, amely gyermekkorunk jól ismert mesehőseinek életét mutatja be az „itt a vége, fuss el véle” után. De személyes kedvencem mégis Vácz Péter Nyuszi és Őze, amelyben a szerelem legyőzi nemcsak a műfaji, de a fizikai és metafizikai akadályokat is egy kétdimenziós, rajzolt nyuszi és egy háromdé gyurmafigura között. Mesei elemeket hasznosít Bálint Ibolya A csoda című rövidfilmje is, ahol egy kisfiú narrátor meséli el egy másik gyerek történetét a spontaneitás, rögtönzés érzetét keltve, míg Szabó Szonja Turistját, az egyszerű történetvezetés és a csodás elemek teszik meseszerűvé. Modern királykisasszonyokat mutat be Szajki Péter Nejem, nőm, csajom című nagyjátékfilmjében, akik viszont nem a sárkányt, hanem a királyfiúkat kell legyőzzék, vagy inkább saját józan ítéletüket, ebben a kissé túl hivalkodó és széteső közönségfilmben.
A Filmtettfesztnek bevallott célja az erdélyi filmfelhozatalt is bemutatni. Ezt olyan rövidfilmek teszik ki, mint Felméri Cecília és Groşan Cristina erdélyi rendezőnők nemzetközileg is elismert munkái, az évente megrendezésre kerülő Filmtett Workshop által készített filmek és az idén Rodriguez Endre és Daróczy József részben Kolozsváron játszódó Férfihűség című filmje. Az erdélyi filmgyártást elősegítő személyiségek munkájának értékeléseként kerül átadásra az első kolozsvári filmről elnevezett díj is, amelyet az idén Buglya Sándor filmrendező és szaktanár kapott meg. A 400 saját alkotással rendelkező és szinte ugyanannyi létrejöttének elősegítő filmművész a továbbiakban is hozzá akar járulni a város hetedik művészetben való kiemelkedéséhez, és az emlékezés jegyében elmondta, következő projektjeinek egyike egy Janovics-múzeum létrehozása lesz, amelyhez már több száz kiállító tárgyat összegyűjtött. Ha ilyen példaértékűen támogatják a szakmabeliek a mozikultúrát, szervezik lankadatlanul a fesztiválokat és mutatják be a független és államilag támogatott magyar filmeket egyaránt, akkor talán még a környező városokra is átragadhat a Filmtettfeszt izgalma. Hogy Kolozsváron jövőre is elvárjuk, az már ugyanis egészen biztos.
