2021 legnagyobb csalódásai
Valamivel, khm, „normálisabb” év volt, mint a tavalyi, amikor moziba is alig jutottunk el, nemhogy csalódásnak tűnő dolgokat bevállaljunk. Azért idénre is jutott néhány bukta (természetesen kritikai, nem box office szempontokból). Íme, a Filmtett szerkesztő- és szerzőgárdájának idei fintorai:
-
#10
Darren Lynn Bousman: Spiral: From the Book of Saw / Spirál: Fűrész hagyatéka
„Reboot ide vagy oda, pontosan ott folytatja a mélyrepülést, ahol négy évvel ezelőtt a nyolcadik rész abbahagyta: egy teljesen kivéreztetett szériát próbálnak nagy mennyiségű vérrel újraéleszteni, a siker leghalványabb szikrája nélkül.”
Polák Zsóka: Újraélesztés kivéreztetéssel
-
#9
Lana Wachowski: Matrix Resurrections / Mátrix: Feltámadások
„A negyedik Mátrix-mozi már nem vésővel formálja a korszellemet, inkább az általános szórakoztatóipari és hollywoodi ízlésvilághoz simul. Egyetlen izgalmas állítása sincs a jelenkorról.”
Kovács Patrik: Morpheus alászáll
-
#8
Alan Taylor: The Many Saints of Newark
„[...] a végére az egész film lényege – hogy tudniillik megmutatni a kis Tony Soprano felnőtté, gengszterré válását – olyannyira elsikkad, hogy pszichológiailag teljesen megalapozatlannak, hiteltelennek, ezért röhejesnek tűnik.”
Jakab-Benke Nándor: Kismenők
-
#7
Cate Shortland: Black Widow / Fekete Özvegy
„Nem tudni, hogy Marvel urunk meddig tudja még eladni sok pénzért majdnem ugyanazt a történetet, dramaturgiát, hangulatot és humort, de úgy tűnik, sokadjára is sikerült és valószínűleg az idők vagy a kapitalizmus végezetéig Marvel-filmeket fogunk nézni.”
Sztercey Szabolcs Benedek: Szürke az özvegy
-
#6
Edgar Wright: Last Night in Soho / Utolsó éjszaka a Sohóban
Minden évben van egy-két film, ami felbukkan a legjobb és a legrosszabb alkotások között is. Idén ez a kétes érdem többek között Edgar Wright régóta várt filmjéé lett. Mi a pozitív kritikából tudunk idézni:
„Az Utolsó éjszaka a Sohóban egy magával ragadó hangulatú, csavaros és jól kidolgozott mű és egyben igazi moziélmény, amely nemcsak Wright, hanem a korszak rajongói számára is kötelező kaland.”
Gyöngyösi Lilla: Beszippant, megemészt és kiköp
-
#5
Leos Carax: Annette
„[...] egy olyan darab, amit egyesek imádni fognak, egyesek egy felszínes művészkedésnek tartani, néhányan keresni fogják benne az őrült formabontást, néhányan meg utálják. Carax-nak most nem sikerült igazán filmnyelvileg és tartalmilag robbantania.”
Sztercey Szabolcs Benedek: A szépség és a szörnyeteg
-
#4
Joe Wright: The Woman in the Window / Nő az ablakban
„[...] normálisan kidolgozott karakterek nélkül mindez csupán izzadtságszagú erőlködésnek hat. Ez a tény pedig legfőképpen azért fájdalmas, mert amúgy a főszerepet játszó Amy Adams mellett még más jól csengő nevű színészek is leszerződtek a projekthez. Julianne Moore, Jennifer Jason Leigh vagy Gary Oldman jelenlétével azonban se a forgatókönyvíró, se a rendező nem kezd az égvilágon semmit, alakításukat így értékelni sem nagyon lehet.”
Tóth Menyhért: Redőny a hátsó ablakon
-
#3
Bergendy Péter: Post Mortem
„[...] a rémisztgetés elveszti az erejét, mert szinte soha nincs összhangban egymással a színészi játék, az operatőri munka, a vágás ritmusa és főleg a zene, ami egyáltalán nem teremt borzongató hangulatot. Nem is a közhelyes hatáselemekkel van baj, hanem azzal, hogy ezeket sem képes hatásosan, működőképesen prezentálni a film. Mozgó tárgyak még sosem voltak ennyire nem-ijesztőek, de hullák közé beesni is elég nyugis élmény ez alapján.”
Gyöngyösi Lilla: Elrepült a szomszédasszony, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a hullától, meg is lehet szeretni
-
#2
Herendi Gábor: Toxikoma
„A Toxikoma nagyon felemás alkotás, amely képtelen fenntartani az erős és emlékezetes indítás lendületét, ugyanakkor elegendő szellemi muníciója sincs a folytatáshoz, így összességében elvesztegetett lehetőség marad.”
Gyöngyösi Lilla: Előbb toxi, aztán kóma
-
#1
Ridley Scott: House of Gucci / A Gucci-ház
„A Gucci-ház az év egyik legnagyobb dobásaként indult, s végül egy két óra és harminchét perces gigászi reklámmá terebélyesedett. Az ilyen életrajzi drámákban annyiszor átismételt helyzeteket veszi újra, válogatja, s rakja egymás mellé – reménykedve, hogy a történet eredetisége, a valós karakterek egyedi filmet eredményeznek. De valahogy félúton kihal az egészből a toszkán szenvedély, s egy idegen elit veszteséges háborúja jelenik meg, ahol a legnagyobb egzotikum néhány erőltetett akcentus.”
Fazakas Lehel: Divat, akcentussal
