J.D. Salinger (1919. január 1. – 2010. január 27.)

Bár talán sokan kíváncsiak lennének a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) mozgóképes változatára, elég komoly oka van annak, hogy eddig még nem filmesítették meg, és valószínűleg soha nem is fogják. A 40-es évek végén Salinger beleegyezését adta, hogy Ficánka bácsi Connecticutban (Uncle Wiggily in Connecticut) című novelláját vászonra vigyék, sajnos nem máshol mint Hollywoodban. Ebből született a My Foolish Heart (1949) című dráma Mark Robson rendezésében, a stúdió ígéreteivel szemben viszont egyáltalán nem olyanra sikerült, amire Salinger számított volna. Az író olyannyira megrémült az ernyedt szerelmi történettől, hogy megfogadta, többet senki nem mészárolja le műveit.

Ernest Hemingway (1899. július 21. – 1961. július 2.)

A Nobel-díjas író műveiből már több tucatnyi adaptáció készült, bár míg életben volt, soha nem titkolta, hogy neki bizony egyik feldolgozás sem nyerte el a tetszését. Az elveszett nemzedék jeles képviselője különösen Frank Borzage 1932-es Búcsú a fegyverektől (A Farewell To Arms) verzióját kedvelte a legkevésbé, noha a vásznon Gary Cooper és Helen Hayes színesítette a történetet. Hemingway szerint Borzage lecserélte a regény eredeti befejezését, és túlzottan a romantikus elemekre összpontosított, ahelyett hogy a háborús idők brutalitására helyezte volna a hangsúlyt. Őszinte felháborodásában meg akarta akadályozni, hogy a filmet abban a kisvárosban (Piggott) is bemutassák, ahol regénye nagy részét írta, kétségbeesett próbálkozása viszont sikertelen volt.

Winston Groom (1944. március 23. – )

Első ránézésre akár a világ egyik legboldogabb írója lehetne, hiszen 1986-ban kiadott regénye, a Forrest Gump '94-es filmváltozata Robert Zemeckis rendezői keze nyomán hat Oscar-díjat zsebelt be. De nehéz mindennek örülni annak tudatában, hogy az óriási világsiker ellenére Groomnak egy cseppnyi fényűzés, de még csak egy minimális elismerés sem jutott – arról nem is beszélve, hogy az adaptációval sem volt teljesen megelégedve. Bár könyve bestsellerré vált, a film után egy fityinget sem kapott, a producerek pedig képesek voltak azt hazudni neki, hogy a film nem volt nyereséges, ráadásul nevét egy köszönő beszédben sem említették meg az Oscar-gálán. Perek sorozata után sikerült némi pénzt kicsikarnia a fukar filmkészítőkből, a Forrest Gump kötet második részét (Gump and Co., 1995) pedig ezzel a mondattal kezdte: „Senkinek ne engedd, hogy filmet készítsen életed történetéből."

Ken Kesey (1935. szeptember 17. – 2001. november 10.)

A beatniknek túl fiatal, hippinek túl öreg író gyógyszerkísérletekben vett részt, vándor életet élt, kábítószerezett, menekült, letartóztatták, tovább menekült és megírta a 20. század egyik legkiemelkedőbb amerikai regényét. Annak ellenére, hogy a Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest, r. Milos Forman, 1975) öt Oscar-díjat is bezsebelt, Kesey nem volt túlzottan megilletődve. Eredetileg úgy volt, hogy maga is részt vesz az alkotási folyamatban, de két héttel a forgatás kezdete után otthagyott csapot-papot. Nem állhatta a forgatókönyvírókat, de még Jack Nicholsonnal sem volt megelégedve. Egészen haláláig úgy hírlett, hogy még csak meg sem nézte a filmet – később viszont felesége beismerte, hogy bizony látta, és nem is volt annyira elégedetlen, mint amennyire azt állította.

Bret Easton Ellis (1964. március 7. – )

Ellis csaknem adaptálhatatlan regényeinek filmrevitelével már számtalanszor próbálkoztak, az író viszont egyetlen alkalommal sem volt megelégedve a végtermékkel. Noha személyesen is dolgozott Az informátorok (The Informers, r. Gregor Jordan, 2009) forgatókönyvének megírásán, véleménye szerint „a film több okból kifolyólag nem működik, de nem hiszem, hogy bármelyik is az én hibám lenne". Az Amerikai pszichó (American Psycho, r. Mary Harron, 2000) adaptációja pedig Ellis szerint soha nem szabadott volna megtörténjen, mert a regénnyel ellentétben a képi világ kevés képzelőerőnek hagy helyet. Talán a Nullánál is kevesebb (Less Than Zero, r. Marek Kanievska, 1987) a legkevésbé utált darabja, bár meglátása szerint nem sok köze van az eredeti, papírra vetett gondolatmenethez.

Alan Moore (1953. november 18. – )

Az angolok legzseniálisabb képregényírójának esete roppant egyszerű: Alan Moore művei összes adaptációját gyűlöli. Bár minőségük hullámzó – A Szövetség (The League of Extraordinary Gentlemen, r. Stephen Norrington, 2003) rémgyenge, míg a Watchmen: Az őrzők (r. Zack Snyder, 2009) kimondottan élvezetes –, egy dolog közös bennük: Alan Moore egyikhez sem adta nevét. A szakállas legenda a mai napig ragaszkodik azon kikötéséhez, mely szerint történeteit kizárólag a képregények médiumának szánja, és számtalan perlekedést maga mögött tudva sikerült elérnie, hogy nevét minden olyan reprodukcióról eltávolítsák, mely nem közvetlenül az ő tulajdonába tartozik.

Roald Dahl (1916. szeptember 13. – 1990. november 23.)

Hacsak nem a Johnny Depp-féle Charlie és a csokigyárt (Charlie and the Chocolate Factory, r. Tim Burton, 2005) láttad először, vagy nem kedveled az érettebb produkciókat, akkor valószínűleg egyetértünk abban, hogy a Gene Wilder-féle Willy Wonka és a csokigyár (Willy Wonka & the Chocolate Factory, r. Mel Stuart, 1971) fényévekkel nagyobb filmélmény, a maga mágikus képi világával dinamizmusba hozza a norvég származású író hőn imádott regényét. Dahl viszont nem ért velünk egyet: szerinte Wilder karaktere nagyképű és goromba, ráadásul a rendezés is pocsék. Bár valóban egy rendhagyó családi filmről beszélünk, mai napig a gyerekek és felnőttek egyik örök kedvence. Dahl (sajnos) már nem érte meg a Burton-féle verziót, bizonyára ahhoz is lett volna egy-két hozzáfűznivalója.

Anthony Burgess (1917. február 25. – 1993. november 22.)

Most valószínűleg többen felkapják a fejüket, ugyanis sokunk kedvenc könyve és filmje a Burgess által mesterien megírt, és a Kubrick által zseniálisan megrendezett Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971). Velünk ellentétben viszont a regény atyja nem csak hogy utálta a filmet, hanem azt is megbánta, hogy egyáltalán megírta. „A legismertebb könyvem, vagy az egyetlen ismert könyvem egy olyan regény, melyet kész vagyok megtagadni: [...] egy olyan film nyersanyagaként vált ismertté, mely dicsőíti a szexet és az erőszakot. A film megkönnyítette az olvasók dolgát, hogy teljesen félreértsék, miről is van szó, ez a félreértés pedig halálomig üldözni fog. A félreértések veszélyessége miatt nem szabadott volna megírnom ezt a könyvet."

Stanislaw Lem (1921. szeptember 12. – 2006. március 27.)

Különösen frusztráló érzés lehet, hogy nem elég, hogy műved első adaptációja kikerülte a lényeget, a hibát másodjára is elkövették. Ez a lengyel science-fiction mesterének nagy bánata, de Tarkovszkij és Soderbergh mentségére legyen szólva, a Solaris adaptálása minden filmkészítő számára óriási kihívás lett volna. Bár mindkét filmet érdemes megnézni, egyikük sem volt képes a Lem regénye mélyén lapuló titokzatosságot visszaadni. A két adaptációval kapcsolatosan Lem azt kifogásolta (bár a Soderbergh-féle verziót soha nem látta, csupán az általa olvasott kritikákra alapozta véleményét), hogy azáltal, hogy több nyilvánvalóan emberi vonatkozást akartak beleépíteni a történetbe, teljesen elsuhantak a lényeg mellett.

Stephen King (1947. szeptember 21. – )

Talán az egyik leghíresebb példa arra, amikor az író elégedetlen munkájának adaptációjával: Stephen King reakciója Stanley Kubrick Ragyogására (The Shining, 1980). Valószínűleg King az egyedüli a világon, aki úgy gondolja, hogy Jack Nicholson nem volt elég megfelelő a főszerepre (mert eleve túl őrült volt), és hogy a főhős, Jack Torrance alkoholizmusa és családi problémái nem kerültek eléggé előtérbe a film során. King annyira belelovallta magát a gyűlöletbe, hogy 1997-ben megrendezte regényének saját verzióját egy minisorozat formájában. Mondani sem kell, hogy Kubrick mesterművének még a kislábujjáig sem ér fel. Nem is baj.