A 94 éves francia színész családja ma jelentette be, hogy május 12-én Michel Piccoli stroke-ot kapott és elhunyt. A színészlegenda több, mint 150 mozifilmet, számos tévé- és rövidfilmet, több szinkronszerepet hagyott az utókorra.
Jacques Daniel Michel Piccoli zenészcsaládban született Párizsban, 1925. december 27-én. Anyja francia zongoraművész, apja olasz hegedűművész volt, így Michel teljes fiatalsága művészkörnyezetben telt. A színházat kilenc éves korában fedezte fel magának, A császár új ruhája című Andersen-meseadaptációban kapott egy kisebb szerepet. 18 évesen a Comœdia folyóirat rendszeres olvasójként közölte a szüleivel, hogy színész szeretne lenni. A második világháború azonban keresztülhúzta a terveit. A háború káosza közepette képes volt 300 km-t biciklizni Corrèze-be, a család vidéki barátaihoz, ahol rejtőzködő zsidókkal találkozott. Itt hallotta először Hitler beszédeinek rádióközvetítéseit, amelyek mélységesen felháborították, s ettől kezdve egész életében tiltakozott mindenféle szélsőségesség ellen.
A háború után a Piccoli család visszaköltözött Párizsba, és Michel statisztálni kezdett: 1945-ben a Sortilèges című Christian-Jaque-filmben auvergne-i parasztot játszott. Néhány évig színésznek tanult, és első igazi szerepét már 1949-ben megkapta: a kommunista érzületű Louis Daquin ismerte fel a tehetségét és adta meg Piccolinak a bemutatkozási lehetőséget Apáról fiúra (Le Point du jour) című filmjében. A filmet 1954-ben egy újabb emlékezetes alakítás követte: Jean Renoir French Cancanjában játszott, de a mozival párhuzamosan a színpadi karrierje is egyre stabilabban bontakozott ki, és folytatódott öregkoráig: 2009-ben, 83 évesen is kapott kritikai elismerést az osztrák Thomas Bernhard Minetti című darabjának címszerepéért.
Az igazi ismertséget a tévé hozta el Michel Piccoli számára: a 60-as években kezdett együttműködni Stellio Lorenzi (Sylvie et le fantôme), Marcel Bluwal (Tu ne m’échapperas jamais) és Jean Prat (L’Affaire Lacenaire) rendezőkkel, és később is keresztezték egymást az útjaik.
Bár gyakorló katolikus családban nőtt fel, egy családi gyász megingatta a hitét. Akkor szakított teljesen az egyházzal, amikor 1956-ban megismerkedett Luis Buñuellel. A két művész egymásra talált, több filmet is vittek közösen sikerre (Halál a kertben / La Mort en ce jardin, 1956; A nap szépe / Belle de jour, 1967; A burzsoázia diszkrét bája / Le charme discret de la bourgeoisie, 1972; A szabadság fantomja / Le fantôme de la liberté, 1974).
Piccoli együtt dolgozott a francia új hullám több jelentős rendezőjével, Jean-Luc Godard-ral például két filmet forgatott (A megvetés / Le mépris, 1963; Passiójáték / Passion, 1982), Claude Lelouchsal szintén kettőt (Éljen az élet! / Viva la vie!, 1984; Elmenni, visszajönni / Partir, revenir, 1985), Agnès Vardával hármat (Teremtmények / Les créatures, 1966; A rochefort-i kisasszonyok / Les Demoiselles de Rochefort, 1967; 101 éjszaka / Les cent et une nuits de Simon Cinéma, 1995), Jacques Rivette-tel ismét kettőt (A szép bajkeverő / La belle noiseuse, 1991; Langeais hercegnő / Ne touchez pas la hache, 2007).
1980-ban Cannes-ban megkapta a legjobb színész díját Ugrás a semmibe (Salto nel vuoto, r. Marco Bellocchio) című filmjéért, 1982-ben színészi Ezüst Medvét kapott az Une étrange affaire-ért (r. Pierre Granier-Deferre), Locarnóban pedig 2007-ben nyert Ezüst Leopárdot a Párizs háztetőivel (Sous les toits de Paris, r. Hiner Saleem). Négyszer jelölték Césarra, de a „francia Oscart” egyszer sem nyerte el. Dolgozott együtt Alain Resnais-vel, Manoel de Oliveirával, Leos Caraxszal is; legutóbb Nanni Moretti Habemus papam című filmjével aratott nemzetközi sikert 2011-ben. Utoljára 2015-ben került filmközelbe: egy kisjátékfilmhez (Notre-Dame des Hormones, r. Bertrand Mandico) adta a hangját.
