Chuck Jones Feed the Kitty (1952) című rajzfilm-klasszikusának egyik gegjében Marc Anthony, a bulldog egy általa védelmezett kiscicáról azt akarja elhitetni gazdájával, hogy az egy felhúzható játékfigura – ez a pillanat több mint a kutya rögtönzött kényszermegoldása, mert olyan hagyományhoz kapcsolódik ez a poén, ami kétségkívül keresztülszövi az élőszereplős burleszket és a (rajz)animációt egyaránt. Sőt, a komédia elméletében is rendre visszatérő koncepciónak mondható. A gépiességről van szó; mégpedig az automatikus mozgás- és viselkedésformák által eluralt figurák nevettető lehetőségeiről.1
A gazdasági világválság kellős közepén szívet melengető egy olyan hely, ahol hot-dog esik víz helyett, térdig gázolunk a fagyiban, és tényleg kolbászból van a kerítés. De még egy animációs filmben sem hullik az ölünkbe csak úgy a közepesen átsütött marhasteak: itt is látnunk kell, hogy a túlzásba vitt fogyasztás nem marad büntetlenül, előbb-utóbb beüt a krach: derült égből támad a fasírt, avagy a jólét visszavág.
