Miként minden színész számára létezik álomszerep, minden újságíró is vár bizonyos felkérésekre. Olyannak mondjuk, hogy minden sorában szubjektív beszámolót írjon a filmfesztiválok különös világáról, akit ahhoz teljes élete köti. Aztán amikor megérkezik a felkérés, örül, majd egy kicsit még jobban örül, s reméli, hogy nem jön közbe semmi, ami megakadályozhatná a feladat teljesítésében. Nem jön közbe, mondjuk, egy kihagyhatatlanul izgalmas fesztiválmeghívás. Aztán persze mindig közbejön, Dubaiba, Szibériába vagy Montevideóba.
Filmfesztiválok világszerte
Ha egyetlen dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetünk a filmfesztiválokról, az az, hogy a világ közel valamennyi országában otthonra talált egy (néhány) belőlük. Olyannyira, hogy a világ számos háború sújtotta vidékén is többnyire filmfesztiválokkal igyekeznek egy kis könnyed szórakozást nyújtani a megviselt lakosságnak. Az okokat nyilvánvalóan hosszasan lehetne sorolni és boncolgatni, de tény, a filmek kínálta gondolati nyitottság talán nagyobb eséllyel eredményez tényleges társadalmi változásokat. A tavaly zászlót bontott Dubai Nemzetközi Filmfesztivál mottójában is célként tűzte ki maga elé „a kultúrákat összekötő hidak" felépítését. Könnyű persze ott, mondhatnánk, ahol hétcsillagos luxus lakosztályokba szól a meghívás, ilyen invitálásnak, a tapasztalat mutatja, Omar Sharif, Orlando Bloom, sőt a monacói Albert herceg sem tud nemet mondani.
Tény ugyanakkor az is, ha valóban egzotikus vidékre, egy történelmileg izgalmas országba szól a meghívás, mindig akadnak kalandos kedvű vállalkozók, akik örömmel mondanak igent az invitálásra.
Tirana, Albánia
E sorok írójának egyik személyes kedvence a Tiranában minden év decemberében megrendezett Tirana Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál. Enver Hodzsa maoista Albániája sokak számára még mindig egyet jelent a sötét civilizálatlansággal, s eszük ágába sem jutna egy tiranai kiruccanás. Amikor két esztendeje kézbe kaptam az első meghívást a fesztiválra, a választ kivételesen hosszabb gondolkodási idő is megelőzte. És végső döntésem helyességét nem találtam tökéletesen megalapozottnak, amikor életemben először kiléptem a Teréz anya repülőtér kétes biztonságából az albán valóságba.
A fesztiválszervezők egyikének jelenléte valamelyest megnyugtatott, az első igazán pozitív élmény azonban a városba érve ért. Tirana festőből lett polgármesterének, Edi Ramának köszönhetően ugyanis tombol a színkavalkádban a város, Rama saját tervei alapján Albánia legkiválóbb festői pingálják színesre az épületeket. A vibrálóan élénk színeket elnézve meggyőződésem, Almodóvar imádná ezt a várost. És bele szerethet Tiranába a fesztivál összes vendége. Kinek a decemberi meleg nyeri meg a szívét, kinek a helyiek végtelen kedvessége, megint másoknak a hegyi utak mentén sütögetett fél bárányok. Egyetlen dolog biztos, a második meghívás elfogadását már nem előzi meg hosszas töprengés és a hírportálok utolsó betűig való átböngészése.
Miért járjunk filmfesztiválra?
Pontosabb lenne a kérdés megfogalmazása, ha arra igyekeznénk választ találni, hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe venni egy fesztivál-meghívás elfogadása előtt. A kapcsolatok és barátságok, mint mindenhol, itt is kulcsszerepet játszanak a döntéshozatalban, és ne higgyen senki a rosszindulatú pletykáknak, hogy filmfesztiválon legfeljebb ismeretséget lehet kötni, barátságot semmi esetre sem. Afelől sem szabad tévedésbe esni, hogy kizárólag munkaszempontok alapján utaznak a rendszeres fesztivállátogatók. Jó eséllyel valószínűsíthető, hogy a filmjegyzetek alá a többség rendszeresen odafirkant néhány gondolatot a fesztivál nyújtotta szórakozási lehetőségekről is. A legelső fesztivál óta hihetetlen népszerűségnek örvendenek a kolozsvári TIFF bulijai, regék keringenek valamennyi vendég kedvenc lebujáról, az Ernesto művésznévre hallgató üzemegységről, ahol ugyan a pultoslány keveri a zenét, de legalább nem panaszkodik, ha tarka egyvelegben mindenki a kedvenc nótáját követeli. A vendégek között pedig előnyt élveznek a rendszeres látogatók, akik tudják, hogy egy Ernesto közeli szállodában érdemes kérni az elszállásolást.
Szófia, Bulgária
A rockzenei fesztiválok szervezőjéből filmfesztivál-igazgatóvá átlényegült Stefan Kitanov szófiai rendezvénye maga a tökéletes kikapcsolódás. Valószínűleg nem tévednénk nagyot, ha arra tippelnénk, a bulik helyszínét hamarabb lefoglalják, mint a vetítési helyszíneket.
Kis fesztiválként Szófiában megtörténhet az, ami egy nagyobb rendezvényen, Berlinben, Cannes-ban, Velencében elképzelhetetlen lenne. A meghívás mindig mindenhová és mindenkinek szól, nem kell minden ismeretséget és barátságot bevetni, hogy az ember meghívóhoz jusson. A táncparkett sincs VIP és mégviájpibb részre osztva, aki az ajtón belépett, tudja, barátok közé érkezett. Különösen igaz ez azokon az őrült estéken, amikor a fesztiváligazgató saját zenekarával szolgáltatja a talpalávalót. Többnyire vendégzenészekben és énekesekben sincs hiány, az elfogyasztott alkoholmennyiség növekedésével egyenes arányban nő a bátorság is.
Ételek, italok
Ha már az alkoholnál tartunk, nem titok, hogy többnyire nem kis mennyiség fogy el a valamirevaló fesztiválokon. Ez többnyire remek marketing lehetőséget biztosít élelmes cégeknek, akik lehetetlenül nagy mennyiségű termékkel támogatják a fesztiválokat. Egy-egy italraktárban körbenézve azt hinné az ember, ennyi alkoholt egy napóleoni sereg sem tudna magáévá tenni. Valahogy aztán mégis mindig elfogy. Szerencsés esetben a szponzorbár csak kora délután nyílik, ezáltal józan mozibajáró órákra kényszerítve a vendégeket. Hogy ennek ellenkezőjére is van példa, arról, addig egy kis erőt gyűjtve, hamarosan következik a beszámoló.
A gondos fesztiválosok többnyire országuk kulináris élvezeteibe is igyekeznek bevezetni vendégeiket. A gasztronómiai nyitottság talán éppen annyira fontos része a fesztiválozásnak, mint a filmszeretet, ha csak nem akar az ember azokon a szendvicseken élni, amelyeket ügyesen összeütött a szálloda svédasztalos reggelijén. Egy-egy ízletes ebéd vagy vacsora pedig örök élmény marad, mint az a macedóniai Ohridban elfogyasztott estebéd, ahol a kimeríthetetlen és kimeríthetetlenül változatos terülj-terülj asztalkámat még Mátyás király is megirigyelte volna. A balkáni konyha valamennyi gyöngyszemét s a legízletesebb italokat felvonultató lakomával csak az UNESCO világörökségének részét képező városka hangulatos, macskaköves kisutcáinak látványa vetekedhetett.
Khanty-Mansiysk, Szibéria
Ha első albániai utam előtt többen megkérdőjelezték szellemi épségemet, a szibériai utam előtt nyilván többen úgy érezték, veszve minden remény. A második Spirit of Fire fesztiválra szóló meghívó csak számomra jelentett egyet életem egyik kihagyhatatlan lehetőségével, gyengéimet jól ismerő barátaim és családtagjaim úgy gondolták, ne induljon az örök fagy országába, aki, biztos ami biztos, a nyári tengerpartra is visz magával egy mackófelsőt. Amikor aztán kiléptem a repülőtéren a moszkvai mínusz három csontokig hatoló valóságába, kénytelen voltam igazat adni a kételkedőknek.
Amikor aztán újabb három órás repülőutat követően a stewardess minden bájával köszöntötte az utasokat a khanty-mansiiski mínusz huszonhatban, egyetlen pillanat alatt lelki szemei előtt láttam a halálos ítéletemet. A száraz szibériai levegő azonban még a legfagyosabb külföldivel is gyengéden bánik, a szabadba kilépve csak az első levegővétel veszi komolyabban igénybe a tüdőt, a többi már gyerekjáték. A valóban fázósak belső felmelegedéséről pedig a jófajta, Moszkvából beröpített vodka gondoskodik. De vigyázat, a reggeli rántottához dukáló vodka visszautasítását a vendéglátók minimum nem veszik jó néven, de az is elképzelhető, hogy halálos betegséget gyanítanak az efféle elfogadhatatlan viselkedés esetén. Ez utóbbi e sorok írójának nagyon is személyes tapasztalata, miként az is, hogy idővel egyre könnyebbé válik a vodkás tízóraizás.
Filmek, filmek, filmek
Bár az embert egyetlen rövid pillanatra megsuhintja a kísértés, hogy ennyi vidámság után egyetlen sort se szenteljen a fesztiválok filmprogramjának, a józan ész viszonylag hamar rendet parancsol. Mert hát a filmekről csak muszáj írni, még ha az ember nehezen szánja is rá magát időnként, hogy az előző esti bulik után hajnali órának tetsző kilenckor beüljön egy-egy vetítésre.
Pedig fontos, hogy az ember tartsa magát a meghirdetett időpontokhoz, egy-egy elmulasztott vetítést követően minden bizonnyal arra ébrednénk rá, hogy ezt a filmet már legfeljebb csak hónapokkal később nézhetjük meg egy másik fesztiválon. És persze minden ehhez hasonló esetben ez a bizonyos film távozik a fesztivál fődíjával. A filmnézés azonban alapvetően más-más stratégiát igényel az A-kategóriás, valamint a nem filmpremierekre szakosodott egyéb fesztiválokon. Míg előbbieken a néző a filmekről jóformán semmit nem tudva ül be a moziba, s legfeljebb az alkotók filmográfiája alapján bonyolódhat előzetes latolgatásba, addig a kisebb fesztiválokon sokkal pontosabb előzetes kép alapján alakíthatja ki programját. Valamelyest az előbbi kategóriába tartoznak a különböző nemzeti filmfesztiválok, ahol az adott ország előző évi filmtermését mutatják be a hazai, valamint a külföldről érkezett szakmai közönségnek, köztük elsősorban a különböző nemzetközi filmfesztiválok képviselőinek.
Berlin, Cannes és Velence
Minden fesztiváljáró (rém)álomfesztiváljai. Minden kétséget kizáróan a világ legfontosabb filmes eseményei; ha pompa tekintetében nem is vehetik fel mindig a versenyt a legnagyobb amerikai díjátadókkal, az Arany Glóbusszal vagy az Oscarral, a filmes szakma ezeken a fesztiválokon találkozik, és ezeken köttetnek vagy készítődnek elő a legjelentősebb filmes üzletek. A fesztivál idejére egy kisebb városnyi tömeg lepi el az esemény helyszínét, s ez az embertömeg csak Berlinben nem rémít klausztrofób állapot közeli élménnyel. A békés állapot azonban csakis addig tart, amíg az ember bele nem veti magát a vetítések, megbeszélések és hajnalba nyúló partik kavalkádjába.
A valóban jól szervezett A-kategóriás fesztiválokon, azaz leginkább Berlinben a vetítések pontosan kezdődnek, valóban mindent igyekeznek biztosítani a szervezők, hogy ne lehessen panasz a fesztiválélményre. Ami azt jelenti, hogy ebédre egészen biztosan nem marad idő, bölcs dolog alaposan belakmározni a reggeli felhozatalból. Cannes-ban és Velencében érdemes beiktatni egy-egy megbeszélést, tárgyalást a vetítések közé, az ember feltöltődik legalább egy kis életadó napsütéssel. Berlinben ugyanez naiv ábránd, amint arra egy másik fesztiválszédelgő remek érzékkel rámutatott, „Berlinben csak az a kérdés, esni vagy havazni fog?"
A tárgyalásokat is letudva aztán már csak a meghívó-vadászás és a programegyeztetés marad a késő délutáni órákra. A házigazdák többsége ugyanis igen szűkmarkúan méri a meghívókat, az ajtónál azonban többnyire megenyhülnek, s csak akkor kerülhet megoldhatatlan helyzetbe valaki, ha egyetlen meghívójával önmaga mellett nyolc barátját is szeretné az ajtón túl tudni.
A legnagyobb fesztiválok üzletközpontúságából adódóan azonban ezek a partik csak ritkán és kevéssé felelnek meg (az elsősorban) a kelet-európai fesztiválok által meghatározott hangulati elvárásoknak. Akadnak olyan házigazdák is, akik cseppet sem örülnek, ha néhány lázadó megpróbálja táncparkettnek használni az asztalok között tátongó hatalmas szabad teret, megzavarva ezáltal egy szűk kisebbségnek az este beálltával sem csillapodó beszédkényszerét. Szerencsére szép számban akadnak ellenpéldák is, ki hinné például, hogy éppen a norvégoktól irigyelhetné el bárki a boogie-t?
Palm Springs, USA
Bár nem tartozik a legjelentősebb amerikai fesztiválok közé, Palm Springs évek óta élenjár az egyik legerősebb filmprogram összeállításában. Valóban széleskörű nemzetközi és amerikai független filmes szekciók mellett a fesztivál évek óta levetíti az adott évben a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára nevezett alkotások nagyon nagy részét. Ezzel lehetőséget biztosít a Palm Springsbe visszavonult filmakadémiai tagoknak, hogy ne a hasraütés megkérdőjelezhető módszerével döntsenek az Oscar sorsáról. Az amerikai közönséget némi egészséges cinizmussal szemlélő európai vendég már-már extatikus örömmel nyugtázza, hogy telt házak előtt játsszák a még Európában is csak a művészmozik által vetített filmeket. A vetítés után pedig valóságos kérdésözön zúdul a gyanútlan filmesre.
Hasonlóan szép élmény a fesztivál nyitó- és záróünnepségét végigülni, különös tekintettel a homoszexualitását nyíltan vállaló, fekete polgármester beszédeire, akivel jó eséllyel ismét összefut az ember néhány órával később a városka valamelyik szórakozóhelyén. A polgármester beszél tehát, a közönség pedig tombolva tapsolja meg. A visszavonult amerikai üzletemberek és elkényeztetett feleségeik, meg az egykorvolt hollywoodi szinte-dívák. Itt nincs bőrszín kérdés meg politikai viták, egyszerűen csak boldog mindenki, hogy ismét megrendezték a városban a filmfesztivált.
Fesztiválok és városok
Könnyedebb témákra visszaevezve, érdemes néhány szót szentelni a fesztiváloknak helyet adó városoknak, s az azok kínálta kikapcsolódási lehetőségeknek. Cannes és Velence fesztivál híján is népszerű üdülőhelyek, s a filmmustrára érkezők többsége, ha ideje és pénztárcája engedi, rászámít néhány nyaralós napot a fesztiválprogramra. A kevésbé kedvező természeti vagy éghajlati adottságokkal rendelkező fesztiválok is igyekeznek maximálisan kiszolgálni a vendégeket. Bármely fesztivál elképzelhetetlen lenne legalább egy, elsősorban a külföldi vendégek számára rendezett kiruccanás nélkül, amelynek során igyekeznek megmutatni valamit az országból, a turistanevezetességekből, a helyiek mindennapjaiból. Drakula kastélyát Erdélyben, Ohrid vidékét Macedóniában, az egyetlen autentikus pilzeni sörgyárat a cseh nemzeti filmfesztivál idején, vagy a kolostorokat a bolgár havasokban.
Tromsø, Norvégia
Az egyik legészakibb filmfesztivál különleges helyszínen, különleges időpontban kerül megrendezésre. Tromsøben a fesztivál idején, január második-harmadik hetében alig néhány óráig tart a nappali világosság, bár a nap ebben az időszakban még nem jut el a horizont fölé. Azaz reggeli kilenckor még sötétségben bandukol el a néző a moziba, s ha kellően lelkes, hogy több filmet is végignézzen, kettőkor, fél háromkor már ismét homályban indulhat haza. A fesztivál szervezői, bár talán tisztában vannak vele, hogy fesztiváljuk minden hozzáadott extra nélkül is hatalmas élményt jelent az odatévedő külföldinek, valóban különleges programokkal kényeztetik a vendégeket. Mindenekelőtt azokat, akik kutyaszánt korábban legfeljebb csak filmeken láttak. A husky-telep önmagában is felejthetetlen élmény, ahogy egymást túlharsogva próbálják kikönyörögni a kutyusok, hogy kössék őket is a szánok elé. Aztán már röpül is a szán a skandináv éjszakában, a kutyák szemmel láthatóan élvezik a futást, és meg sem kottyan nekik két ember terhe. Két vezetőt fognak a tizennégy kutyából álló fogatba, s hallgatnak is rájuk társaik, csak a két hátsó fiatal kutyus rakoncátlankodik. Testvérek, ez a rosszalkodás oka, de a legerősebbek közé tartoznak, ezért fogják őket rendszerint a sor végére. Időközben északi fény festi kékes-zöldre az ég egy részét, nem csörögnek a mobiltelefonok, végtelen a béke. A kissé költői kép ellenére, az ilyen élményekért is érdemes filmfesztiválra járni.
