„Debreceni sokadalom! Nézz e képre, halld meg dalom: Szomorú történet esett…” (Arany János: A kép-mutogató)
Két apró gyerek az estét várja, mert „akkor az igazi”. A szekrény tetejéről lekerül a használattól kissé megroggyant doboz, előtűnik belőle a sápadt, fehér vetítőgép, aztán egy másik dobozból előgurul egy csomó filmtekercs. Pár perc vita következik: a Csipkerózsikát nézzük, vagy Az arany embert? Melyikben vannak szebb képek, kedvesebb szereplők? Bár minden képet alaposan ismernek, minden egyes feliratot kívülről fújnak már. A kiválasztott filmet aztán óvatosan beillesztik a vetítőbe, a szőnyegre kuporodnak, és a falon megelevenedő tarka világ bűvöletébe merülnek. A nagyobbik fennhangon betűzgeti a kicsinek a feliratot, amaz önfeledten fel-feltolja szemüvegét, és buborékosat nevet, amikor Lúdas Matyi újra elpáholja az öntelt Döbrögit. A szobában csend van, csak a gép egyenletes zümmögése és a továbbtekerés halk percegése hallszik. A diafilm varázslatát a nesztelenül bekukkantó szülők mosolya sem foszlatja szét.
Diafilm és pergőfilm
Az animációs filmes tematikán belül a diafilmek különleges helyet foglalnak el. Sajátos animációs filmeknek tekinthetők egyrészt a diafilm, mint médiahordozó természete miatt, másrészt a diafilm fogalmával az utóbbi évtizedekben egyenértékűvé vált mesediafilmeknek köszönhetően. Ezen kívül e kedves, rajzolt képsorok nagy klasszikusai közül több is az animációs film mestereinek kézjegyét viseli: „Macskássy Gyula, Dargay Attila, Richly Zsolt, Csermák Tibor, Jankovics Marcell stb. számos nagy sikerű rajzfilmjét adaptálta a műfajra, de készítettek csak diafilmen napvilágot látott képsorozatokat, meséket is. Ezek egy részének forgalmazása – ha rajzfilm diaváltozata volt a mű – rögvest a moziforgalmazást követően, vagy azzal egy időben megtörtént. Ilyen alkotás például A kiskakas gyémánt félkrajcárja, amelynek diaváltozata az 1950-es évek elején jelent meg, és impresszum kockájában is megismétli az eredeti film stáblistáját. (Az 1970-es évek végén Richly Zsolt új változatot rajzolt, de ennek nincs pergőfilm változata.) Az 1955-ben készült Két bors ökröcske több kiadást is megért diaváltozatban. A rajzfilm stábjában közreműködő Csermák Tibor, aki az ökrök figuráját tervezte, felhasználta a figurákat az Iciri-piciri című diafilmnél, amelynek nem volt pergőfilm változata. A mai fiatal rajzfilmkészítőket nem nagyon érdekli a műfaj, inkább a frissen végzett könyvgrafikusok foglalkoznak új alkotások létrehozásával, például Bartos Erika: Bogyó és Babóca vagy Gondos Mária: A kis Mukk története” – összegzett a Filmtettnek Bíró Ferenc gyűjtő, Magyarország legnagyobb, mintegy két és félezer darabból álló magán diafilmgyűjteményének tulajdonosa.
Azt mondhatjuk, a diafilm a fénykép és a film között félúton foglal helyet. Egy-egy képkockája a bemutatott esemény egy-egy szekvenciáját képezi. Ha nem is egy-egy mozdulat fázisrajzai ezek, mint az animációs filmek képei, mégis ugyanolyan elv szerint működnek: az értelem és a fantázia a részletekből állít össze egy történetet. Egy diafilmmel azonban nem „csapjuk be” a szemünket, mint egy filmmel, bár mindkettő a mozgás, a változás illúziójára épít: a diafilm esetében egy történet fázisai jelennek meg az egyes állóképeken, a rajzfilmben egy-egy mozdulat részleteit ábrázolják a képkockák – a diafilm „fázisai” között (történet)időben jóval nagyobb a távolság, mint a filmek esetében, hiszen a képkockák váltakozási sebessége is teljesen más. Az utóbbi esetben összefüggő mozgást (amiből eseménysor bontakozik ki) érzékel a szemünk, ha pedig diafilmet nézünk, akkor összefüggő eseményeket látunk (amelyekből történet áll össze). A vetítés technikájával függ össze a diafilmek egyfajta interaktivitása is: a következő képkockát magunk csalogatjuk elő, nem pattan „magától” a szemünk elé, bármikor visszatekerhetjük a filmet az előző kockára, vagy átugorhatjuk az unalmasabb jeleneteket – a film esetében ilyesmi csak számítógépes filmnézés közben valósulhat meg.
A két technológia közti másik nagy különbség a képeket kísérő hangban rejlik: bár mindkét esetben a képsorok filmen vannak, a diatekercseken nincs hang, míg rokonán hangsáv is található. Bár a diafilm sem volt mindig néma: az ötvenes években hangosított diameséket kezdtek gyártani – lemezeket, később pedig kazettákat a képekhez tartozó szöveggel, amelyet gyakran elismert színészek tolmácsoltak. Sőt, a hétköznapi diafilmnézés sem néma általában: „A diafilmek a magyar és világirodalom legszebb meséit, verseit dolgozzák fel, amelyek aztán a vetítés során a szülő, nagyszülő hangján szólalnak meg egy varázsos, elsötétített környezetben, közben a gyermek megcsodálhatja a rövidke szövegekhez tartozó gyönyörű, igényes rajzokat, illusztrációkat, melyek mind neves grafikusművészek alkotásai. Lassan, a gyermek igényeihez igazodva lehet a történetben haladni, akár vissza is lehet tekerni, közben meg lehet beszélni a látottakat-hallottakat. És együtt van a család. Aztán, ahogy nő a gyermek, ahogy tanulja a betűket, maga is kedvet érez felolvasni – és lassan megszereti az olvasást” – fogalmazott a Filmtett kérdésére Csehné Lendvai Gabriella, a Diafilmgyártó Kft. igazgatója.
Diafilmtörténet dióhéjban
A diavetítés történetének kezdetei egybeesnek a filmtörténet őskorával: Leonardo da Vinci camera obscurája a vetítés varázslatának első megvalósítója volt. Egy évszázaddal később oktatási segédeszközként vált ismertté a laterna magica, amelynek első, Magyarországon fennmaradt példányát Simándi István professzor hozta Sárospatakra Hollandiából 1704-ben. „Az első hazai vetítéseken a nagyságos fejedelem is megjelent. Az oktatási célokat szolgáló vetítőhöz tartozó, színes üveglemez festmények legtöbbször bibliai történeteket meséltek el. A fennmaradt egykorú diaképek jelentős csoportja az ókori világ hét csodáját mutatta be. Az ábrázolások ikonográfiai szabályait meghatározták Kircher […] könyvének hatásos barokk ábrái. Vetíthető képek festésével manufaktúrákban kismesterek egész sora foglalkozott, de jogosan tételezzük fel, hogy gyakran a tanárok vagy a diákok készítettek saját maguk számára szemléltetőanyagokat.” (diafilmmuzeum.hu) A következő lépést Daguerre találmánya jelentette a 19. században, a lencse tökéletesítése pedig a magyar Petzval József nevéhez kapcsolódik: ma is az ő gömbi eltéréstől mentes, nagy fényerejű objektívtípusát használjuk. A diafilm kísérleti érdekességből és oktatási hasznosságból vásári mulatsággá lépett elő – említése megtalálható például Petőfi verseiben, vagy Arany János mottóként idézett A kép-mutogatójában.
A századfordulón már ipari szériákban gyártották a vetítőgépeket. 1897-ben Budapesten létrejött az Uránia egyesület, amely diapozitívsorozatok gyártásával és forgalmazásával is foglalkozott, illetve filmeket és vetítőket kölcsönzött.
A képek egy részét még mindig kézzel festették, üvegre: „A kézi festésű diaképek átmérője 45, 50, 60, 80 mm volt, a fotó eljárással készült lemezek 8,5x8,5, 8,5x10, 9x12, 4,5x10,7, 6x13 cm-es nagyságban kerültek forgalomba. A lemezeket az esetleges törésektől, sérülésektől a külső élükre ragasztott papír és vászonszegélyekkel védték, vagy fakeretbe helyezték. A tárolás a méretüknek megfelelően 50, 100 rekeszes, fából készült, és a szállítás megkönnyítésére fogantyúval ellátott dobozokban történt. A diavetítésben a forradalmi változást az 1930-as évek hozták meg. Ekkor kezdték sorozatban gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket. Az ősi Leicát 1914-ben alkotta meg Oscar Barmack, ez már cellulózfilmmel működött a mozifilmtechnikából átvett 35 mm széles, két oldalán perforált szalagra, melynek szabadalmaztatója Edison volt.” (diafilmmuzeum.hu)
A kevésbé sérülékeny hordozónak köszönhetően a 20. század elején a diafilm vásári szenzációból ismét megbecsült oktatási segédeszközzé lép elő, a diavetítés a népnevelés tudatosan használt módszere lesz, hiszen „az előadásnak szemléltető képekkel való kísérése megsokszorozza az élőszó hatását, és sokkal maradandóbbá teszi annak benyomásait.” („Mit mond a falvak közönsége a Falu Urániája előadásairól?” Eredeti nyilatkozatok hiteles másolatai, előszó, 1928). A vándorló falusi vetítések sikere nyomán a megyék egész dokumentumfotó-gyűjteményeket tettek nyilvánossá.
A diafilm aranykora kezdetének az ötvenes évek tekinthetők, amikor elkezdődött a szalagos diafilmek tömeges gyártása. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium megrendelésére, majd 1949 után a Népművelési Minisztérium külön erre a célra létesített osztályán készültek „népművelő” képsorok. 1954 őszén az osztály megszűnt, jogutódjaként a Magyar Diafilmgyártó Vállalat folytatta a képsorok készítését, az ő utódjuk a mai Diafilmgyártó Kft.
A hatékony politikai propagandaeszközként működő diafilmnek megjelentek rajzolt mesés és ismeretterjesztő témájú változatai is, és a tévézés elterjedése előtt az egyik legnépszerűbb szórakoztató médiummá vált. Azóta – és a számítógépek térhódítása óta – népszerűsége rohamosan csökkent, a diafilm- és vetítőgyártás világszerte többnyire megszűnt, nyilvánosan Magyarországon kívül már sehol sem vetítenek.
A román Animafilm stúdió szintén gyártott diafilmeket, több mesét magyar nyelven is, köztük olyan ritkább feldolgozásokat is megjelentetett, mint például a Mézes Vilibáld, és olyan sikereseket, mint a Hamupipőke. Sajnos nemcsak a diafilmgyártás maradt abba, hanem maga a stúdió is megszűnt.
A magyar diafilmgyártás jelene
A diafilm fogalma napjainkra elválaszthatatlanul összeforrott a diagyermekversekével és „a diafilmgyártást a magánvásárlók és a mesefilmek tartják el” – jelenti ki Bíró Ferenc. Szerinte a médium magyarországi túlélésében „nagy szerepe volt annak, hogy a gyártás egy pillanatig sem szünetelt, a tulajdonosváltás és privatizáció ellenére sem. A hagyományos filmtekercsek mellett rögtön megjelentek a filmek az új médiában – televízió, számítógép, CD-ROM, grafikai kiállítások stb. Mindez nem egymás hatását kioltva jelentkezett, hanem inkább segítették a műfaj fennmaradását.” Csak egy példa a számítógép/internet és a diafilm „együttélésére”: rengeteg honlapon látunk keretezett képet, amely alatt fekete alapon olvasható a szöveghez fűzött kommentár. És, szerzői jog ide vagy oda, törvényes vagy kevésbé, internetes magángyűjteményekre: a diafilmek kockánként szkennelt változataira is rá lehet bukkanni.
Persze a hagyományos formájú diatekercsekből is maradtak fenn gazdagabb gyűjtemények. „Több kisebb-nagyobb magángyűjteményről van tudomásom, és némelyikkel tartom is a kapcsolatot – meséli Bíró Ferenc –, de szolgáltatási szinten, honlap, tévéműsor, nyilvános vetítések tartásával egyik sem foglalkozik. Ezt a feladatot gyűjteményem valósítja meg hazai terepen. Jól ismerem a nagy országos intézmények gyűjteményeit is, az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum rendelkezik diafilmállománnyal. Ezek mutatnak némi átfedést, de nyilvános bemutatókat, vetítéseket nem tartanak. Azoknál a bemutatóknál, amelyeket cégem, a Laterna Magica Diafilmtörténeti Gyűjtemény tart és szervez, legodaadóbb partnerem a Magyar Nemzeti Filmarchívum, amelyik nem rendelkezik diafilm állománnyal, viszont mozijában, az Örökmozgó Filmmúzeumban biztosítja a helyszínt, a technikát és a mozgófilm-betéteket. Így sikerült létrehozni egy sajátságos műfajt, amelyik ötvözi a mozit, a diavetítést és az élő közreműködők miatt a színházat. Ugyancsak több közös filmbemutatót szerveztünk az Eleuszisz Színházzal, a Merlin Színházzal vagy a Pécsi Országos Színházi Találkozóval. Természetesen tartunk bemutatókat könyvtárakban, művelődési házakban is.”
Magyarországon a kilencvenes évek végén úgy tűnt, a diafilm történetének kisebb reneszánsza kezdődik. Egy korábbi interjúban Lendvai Gabriella azt nyilatkozta, hogy ilyen szempontból a legjobb év 2001 volt, amikor mintegy 120 000 diafilmet forgalmaztak. Mostanra valamennyivel csökkent, de stabilizálódott is ez a szám: a Filmtett kérdésére elmondta, hogy kb. 1000 vetítőt és 80 000 filmet adnak el évente, csúcsidőszakuk pedig december és karácsony. „Mindenesetre nagy előrelépés már az is, hogy a diavetítő-ellátás helyzete stabilizálódott, ugyanis évekig problémás volt vetítőt szerezni, a korábbi gyártócégek beszüntették a gyártást. 2003-ban egy magyarországi vállalkozó itthon kezdett diavetítőt gyártani: a Kvant típusú készüléket, amely szalagos és keretezett diafilmek vetítésére is alkalmas. Diafilm-választékunkat folyamatosan bővítjük: egyrészt az archívumból veszünk elő régi szép meséket és helyezzük újra forgalomba. (Ez sokszor közkívánatra történik: weboldalunkon működik egy fórumrovat, ahol ötleteket, kívánságokat lehet felvetni.) Ilyen volt például A kutyakötelesség, Berzsián, Csipi, Sünik és a csúnya kislány, Zebra Zoli kalandjai. Másrészt új diafilmek is születtek: 2003-ban A kis Mukk története című mesét Gondos Mária új rajzaival jelentettük meg, 2004-ben Bartos Erika Bogyó és Babóca mesesorozatának első epizódját adtuk ki, amelyet tavaly egy újabb rész követett.”
A gyártó oktató diafilmek készítésével is próbálkozott, bár viszonylag kevesebb sikerrel: „2004-ben megjelentettünk egy nagyszabású diasorozatot Magyarország történelme az őstörténettől napjainkig címmel. A kiadvány 500 kockában, átfogóan mutatja be hazánk történetét az államalapítástól a rendszerváltásig. Általános és középiskolák számára is használható, a sorozathoz készített kézikönyv pedig segítséget nyújt a pedagógusoknak, hogy melyik anyagrészhez tudják használni a képeket. A kiadvány 2004-ben Arany-díjat nyert a HunDidac taneszköz-minősítő díjversenyen. Tavaly óta fejezetenként is megvásárolható a sorozat (összesen 10 fejezetből áll). Egyéb oktató filmjeink közül a Rajz- és műalkotások elemzése című sorozat népszerűsége töretlen, de összességében úgy tapasztaljuk, a diázás az iskolákban lassan kezd háttérbe szorulni. Reméljük, hogy ez csupán azt jelenti, hogy az iskolákban teret hódít a modernebb technika (vetítő, internet).” A Diafilmgyártó Kft. ugyanakkor szeretne „több lábra állni”: a képek és mesék könyv, illetve DVD formájában való közreadását is tervezi.
A diafilm jövőjét nehéz lenne megjósolni. „A túlélést segíti a szülői, nagyszülői nosztalgia, a vetítés semmivel nem helyettesítő varázsa, illetve a Filmmúzeum tematikus csatornán futó Diafilmmúzeum című sorozat, valamint a filmek jelenléte az internetes oldalakon” – véli Bíró Ferenc, majd folytatja: „Szerintem már az is csoda, hogy az utóbbi másfél évtizedet átélte a kiadványtípus. Jelentős fellendülés nem várható – bár az évente eladott kópiamennyiség a magyarországi piacon nem kis teljesítmény. Ugyanakkor Marék Veronika író-grafikus mesekönyvei és diafilmjei Japánban szinte »hisztérikus« sikereket értek el. (Egyébként az írónő sok hazai rajzfilm forgatókönyvírója, alkotótársa Richly Zsolt filmrendező, akivel közösen több diafilmet is készített.) A mai médiaözönben elkerülhetetlen a diázás lassú sorvadása, ugyanakkor sokkal többen nézik meg a filmeket elektronikus formában, mit ahogy azt remélni lehetett. Két és fél év alatt, amióta a Virtuális Diafilm-történeti Múzeum az interneten működik, 136 276 nézője volt, és nem csak hazánkból, hanem Romániából, Szlovákiából, Németországból, Ausztriából, Finnországból, Svédországból, Belgiumból, Kanadából regisztráltunk látogatókat.”
Reméljük, az érdeklődés, a nosztalgia és a gyerekkel együtt olvasó, a filmet továbbgördítő szülői türelem még hosszú ideig megmarad.
