2001. szeptember 11-én karakter született: az öngyilkos merénylőé. Habár előtte is meg-megjelent a vásznon, a hét évvel ezelőtti események után valóságos divatja lett a hétköznapi életet élő, majd hirtelen egy tömegszállító eszközön vagy forgalmas téren a köztudatba szó szerint berobbanó vallási fanatikusoknak.
Mára már a sajnálat legkisebb rezzenése nélkül figyeljük készülődéseiket és kudarcaikat, sikereiket pedig félelemmel vegyes borzongással írjuk az élet igazságtalanságainak számlájára. A Traitor (Áruló) úgy visz át Yemenből Franciaországon keresztül az Észak-Amerikai kontinensre egy kettős szerepet játszó terroristát és annak a nyakában lihegő FBI-ügynököt, hogy amikor úgy érezzük, már megint megjósolhatjuk a történet végkifejletét, mégis sikerül meglepetést szereznie – természetesen heppienddel, elvárásainknak megfelelően. Mert senki nem szereti nézni, ahogyan civilek halálát okozza valami felfoghatatlan küldetés katonája: ilyenkor mindig szeretteinkre és magunkra gondolunk.
Tulajdonképpen, bízva ösztöneimben, úgy ültem be az Árulót nézni, hogy szentül meg voltam győződve, Don Cheadle nem játszhat rosszfiú-szerepet. Bíztam abban, hogy Hollywood nem képes felrúgni saját szabályait. Idővel ujjongva nyugtáztam, hogy újra igazam volt, de ettől függetlenül továbbizgultam a szomorú végkifejlet lejtőjén guruló történetet. Az okosan elhelyezett csavarral Hollywood megint bebizonyította azon elméletem, miszerint a piacot uraló amerikai álomgyár marketinges megfontolásból nem visz filmre olyan történetet, melynek tömeghalál, neadjisten a teljes főhőscsapat kiirtása a vége. Mert nem tudná eladni. Ez esetben nem is bántam: nem tudok a rosszfiúknak szurkolni.
A Steve Martin (igen, ő!) szülte történetében Samir Horn (Don Cheadle) amerikai muzulmán, és mint olyan, hazafi. Gyerekkori traumájának hatására egy terrorista szervezetbe épül be, látszólag magányos hősként, önkéntesen. Célját sokáig nem fedi fel, majd mikor bombát gyártani és elhelyezni látjuk (és az ráadásul fel is robban), ellene fordulunk. De a látszat nem minden. Később újra neki szoríthatunk, na meg azért is, hogy az FBI fáradhatatlan kopója, Roy Clayton (Guy Pierce) ne hatástalanítsa a végső leszámolás előtt. Habár az utolsó robbantás előtt még mindig erős kételyek gyötörnek, hogy vajon Samirnak miként sikerül a gyilkos slamasztikából partra vergődni, az Egyesült Államok újból megússza. És heppiend, barátság, levonható tanulságok, cukorka. Rágódhatunk is rajta egy keveset, a produkció azonban elég gyorsan a felejtés zacskójába csusszan, A szökevény mintáját lemásolva nem válik azzá.
Majdnem mindenki jól teszi a dolgát. A két főhős macska-egér játékát a két színész rutinosan, görcsök nélkül, csuklóból rázza ki. Kevésbé hitelesek a muzulmán karakterek (Saïd Thamagoui, Alyy Khan), de az amerikai táborban is van gyenge előadóművész (Neal Mcdonough). Jeffrey Nachmanoff rendezőnek ez a második filmje (az első vígjáték volt), csekély akciós tapasztalata azonban meglepő módon nem szúrja szemünket. Az említett Steve Martin-ötletből írt forgatókönyve eleve nem tartalmaz túl sok mozgalmas jelenetet. Kimért, távolságtartó kamerája ritkán imbolyog a szubjektív dinamizmus hatásvadászaként. Kitűnően bánik a térrel és szereplőivel, színészvezetésből ritkán vizsgázik elégtelenre. A történet nagyobb hangsúlyt fektet a karakterek egymáshoz viszonyulására, mint ahogyan azt egy terroristáktól hemzsegő filmtől elvárnánk, és a főhősök jellemének aprólékos kidolgozása is fontosabb, mint az esetleges robbantások. Az egyik merényletet például az egy utcával odébb szanaszét repülő törmelékekből ismerjük fel, miközben a menekülő muzulmán reakcióját és későbbi megünneplését figyeljük. Ahelyett, hogy a tulajdonképpeni gyilkos szándék keresztény szemmel kifürkészhetetlen indítékait ecsetelné, a forgatókönyv a terrorizmus kulisszatitkainak lélektanába avat be. A hétköznapi bőrbe bújtatott merénylőknek igenis vannak gondolataik, tévedéseik nagyon is emberi vonások, barátságuk erős kötelék, akár sajnálni is lehetne őket. Nem mintha ez felmentene bármely terroristát, a film azonban a Bourne- és Die Hard-sorozatokkal szemben meglepően kiegyensúlyozott rosszfiúknak nyújt a kibontakozáshoz szűz porondot. És ezt erényként még a szemére is vethetjük.
Amivel nem fogunk tudni kibékülni, az a hollywoodi „kézjeggyé” fejlődött közhelyes párbeszéd és a felületes gondolatmenetek. Igazán jó beszélőkéje csak az üldözőnek és üldözöttjének, a nyomozónak és az árulónak van. A terrorista jelszavak ugyanolyan üresen kopognak, mint a híradóban, a rendőrök és az FBI-szakértők ugyanúgy szakbarbarizálják a dialógust, ahogyan azt a ponyvákból már megszokhattunk. Merek fogadni, hogy hang nélkül is követhető lenne a történet, sajna nem elsőként, de nem is utolsóként a 21. század amerikai filmgyártásának történetében. Új, sokdarabos zsáner van születőben: a néma akciófilmek típusa.
