Szőke haj, kék szem, törékeny termet, és többször is bizonyított tehetség. Noha még pályája elején áll, és minden lehetőséget megragad arra, hogy valami újat tanuljon, Krajcsi Nikolett egyre céltudatosabban próbálgatja a szárnyait.
Gimnazistaként szerepeltél egy videoklipben. Ha jól sejtem, ez volt az első közelebbi találkozásod a mozgóképpel. Mi ennek a története, és milyen nyomokat, tanulságokat hagyott benned?
Nem egészen az volt az első közelebbi találkozásom a mozgóképpel. Amikor negyedikes gimnazista, azaz végzős voltam, az iskolánk igazgatója egyfajta újításként, úgy gondolta, hogy csináltat egy image-filmet a sulinak. Ebben a filmecskében öt-hat úgymond főszereplő volt, s közöttük voltam én is. És innen indult lényegében minden. A filmet Mészáros Péter rendezte, s ő lett az, akinek köszönhetően új irányt vett az életem, s rátaláltam a színészetre. A rá következő évben, tehát 2003-ban készült el aztán az a bizonyos videoklip. Fantasztikus érzés volt szerepelni, forgatni. Minden részlete magával ragadott. Bár nagy színészi játékot nem kellett bevetnem, de tényleg lenyűgöző dolog, hogy ott vagy a munkafolyamaton, s látod, hogy „miből lesz a cserebogár”.
Tehát tetszett, de talán még nem döntött el semmit, még nem voltál biztos abban, hogy színésznő akarsz lenni, hiszen az önéletrajzod szerint a gimnázium után közgazdásznak készültél, aztán számviteli ügyintézőként szereztél felsőfokú szakképesítést. Melyik volt az a pillanat vagy az a hatás, amikor vagy amelyik következtében eldöntötted, hogy márpedig te színésznő leszel – már, ha valóban eldöntötted…?
Persze, hogy eldöntöttem! Úgy érzem, hogy, bár kissé hosszabb bolyongás után, de rátaláltam a színészetre, vagy rátaláltunk egymásra, és kiteljesedett vele az életem. Nem volt gondom a közgázzal sem, értettem, tudtam csinálni, de mindig úgy éreztem, hogy nem köt le igazán, hatalmas üresség volt bennem... Nálunk nem volt a családban művészember, így valahogy nem is jutott eszembe, hogy színésznő is lehetnék. Aztán jött Mészáros Péter, aki bepillantást nyújtott nekem ebbe a világba, és éreztem, hogy valami magához ragadott, és már nem enged el, és nem is akarom, hogy elengedjen, sőt! Persze hosszú menetelés volt a döntésig. A magánéleti szál sokáig nem engedett, vagy inkább azt mondom, erősebb volt, de végül eldöntöttem, ez az én életem, s egy van belőle, és szeretném azt csinálni, amit imádok. A döntés egyébként, ha pontosak akarunk lenni, a 2004-es év második felében született meg.
Melyik vonz jobban, a színpadi- vagy a moziszereplés?
Ha korábban kérdezted volna, mielőtt bekerültem a színházba, egyértelműen azt mondtam volna, hogy a filmezés jobban vonz. Most már nem tudnék választ adni. Más a kettő, s máshogy dolgozol itt, vagy ott. Tényleg nem tudom megmondani. Mindkettőt nagyon szeretem. Az azonban biztos, hogy a természetesség híve vagyok, nem szeretem a manírokat, a modorosságot.
Ha időrendben tovább haladunk, következik két statisztaszerep, A fény ösvényeiben és a Stammbuchban. Mi ezeknek a története?
A fény ösvényeinek története a következő: abban az időben végeztem el a divatsminkes tanfolyamot, amikor a film készült. A film pedig, mint köztudott, a modellvilágról szól. Mispál Attila olyan statisztákat szeretett volna a backstage jelenetekhez (tehát fodrászokat, sminkeseket játszó statisztákról van szó), akik tudják hogyan is kell megfogni az ecseteket, fésűket és a többi eszközt. Castingolt. A suli, ahol tanultam, elküldött engem is a válogatásra, s végülis bekerültem a filmbe. A Stammbuch története egybefonódik az előző filmével. Ekkor már tudtuk, hogy szerepelni fogok Péter Kythéra című filmjében, s ő ajánlotta fel, hogy úgyis szükség van statisztákra is a filmhez, mi pedig Petrával (Tóth Petronella, aki a húgom a Kythérában) kaptunk az alkalmon, s persze, hogy mentünk! Külön élmény volt, hogy mi is korabeli ruhákba öltözhettünk!
Hogyan láttad statisztaként a két film, vagy általában „a” film világát? Mesélj egy kicsit, egy-két emléket, ami erősen megmaradt a két forgatásról, vicceset, szomorút, vagy egyszerűen érdekeset, tanulságosat.
Nagyon megtetszett a filmezés. Bár statiszta voltam, de figyelhettem a munkát, ami mindkét esetben profi szinten ment. Tetszett, hogy mindenki a saját dolgára figyel, hogy az tökéletes legyen. Megbíztak egymásban az emberek, nem kellett felügyelni senkinek sem a munkáját, ez nekem roppant szimpatikus volt. Ami nem tetszett, az pár statiszta nyavalygása volt, akik unatkoztak, mivel csúszás volt a felvételekkel, s nekik várniuk kellett. Vicces volt, amikor megláttam Durst Gyurit a Stammbuch forgatásán, aki egy púpos vénembert alakított – jelzem: nagyon élethűen! Sokat nevettünk. A lényeg, hogy a forgatás egyrészről nagyon komoly munka, másrészről hatalmas buli.
2005, 2006 nyara – két Filmtett–Duna Műhely tábor. Mindkettő végén azt mondtad, sokat tanultál a csoportvezetőidtől. Mit jelentett neked ez az összesen szinte három hét?
Péter szerintem nagyon jó rendező, sőt nem csak szerintem, hisz már sokszor bizonyított. Nagyon érti a színészvezetést! Mond két mondatot, s máris megvilágosodsz. Emellett pedig nagyon laza, így nem úgy dolgozol vele, hogy félsz tőle. Nagyon figyeli az embereket, s tudja, melyik színésznek mit kell mondania, és kit hogyan kell instruálnia ahhoz, hogy meglegyen az adott figura. Nekem a 2005-ös táborban volt csoportvezetőm. Nagyon jó kurzust csinált! Olyan játékos feladatokkal kezdtünk, hogy a csoport összeszokjon, s megismerjük egymást, és mondhatom, nagyon meg is szerettük egymást. Aztán jöttek a „beleélősebb” feladatok, s végül a kisfilmek. Végig segített, bármi volt. Tényleg annyira jó dolgokat tud mondani, és olyan pontosan, ráadásul nagyon szuggesztív! A 2006-os tábor Dimény Áronnal szintén fantasztikus élmény volt. Teljesen más, de maradandó emlék. Még szorosabb, összetartozóbb csapat alakult ki, szinte éjjel-nappal együtt voltunk. Itt is nagyon sokat tanultam, teljesen belementünk a lelkek legmélyebb bugyraiba. Szó szerint könnyezve búcsúztunk egymástól a tábor végeztével.
Kythéra. Mellékszerep, de nagy ugrás. Több lehetőség, de több kihívás is? Hogyan készültél fel rá? Milyen volt a forgatás? Hogy sikerült közvetlenül a közös munka a rendezővel? Mesélj!
Valóban izgalmas volt. Péter 2003 végén említette, hogy van egy filmterve, amiben esetleg „pályázhatok” az egyik szerepre. 2004-ben aztán fel is hívott, hogy elkészült a forgatókönyv. Ekkor kezdődött meg egy két hónapos próbasorozat, hogy kiderüljön, megkaphatom-e Viki szerepét a filmben. Velem együtt próbált Petra (Tóth Petronella), aki pedig Viki húgának a szerepéért küzdött. A cél az volt, hogy kiderüljön, alkalmasak vagyunk-e a szerepekre. Szituációs, memória-, önmegismerési gyakorlatokat csináltunk, és SIKERÜLT! Péter nyár közepén jelentette be, hogy megkaptuk a szerepeket. Folytatódtak a próbák, de most már a filmre készülve, és csatlakoztak hozzánk a film főszereplői: Kovács Kata, és Tóth András Ernő. Annyira jó időszak volt! Sokat mulattunk próbák közben, nagyon jó volt a hangulat, s nagyon jó feladatokat is kaptunk, tehát azért komoly munka folyt. Hosszú felkészülés volt, és szerintem elég alapos! Barátság alakult ki ötünk között, ami mára már szétszakíthatatlanná vált. Bár keveset tudunk találkozni, de mikor találkozunk…! Hát elsöprünk mindent, és mindenkit! Nagyon élveztem a forgatást, és nagyon megkedveltem az egész stábot. Péter érezte minden rezdülésünket. Alaposan átbeszéltük a szerepeket, a viszonyokat a próbák során. Sőt mi több, a szerep (Viki), majdnem teljesen én voltam, így a hangsúly arra tevődött, hogy természetes maradjak.
Végül a jelen s a jövő: mik a terveid, mik az álmaid?
A jelen, hogy színésznőnek készülök, tanulok, jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színháznál. Itt tűnök fel itt-ott-amott darabokban, kisebb-nagyobb szerepekben. A jövő, hogy színésznő szeretnék lenni. S nem csak szimpla színésznő, hanem nagyon jó színésznő, aki hitelesen játszik, s meg is éli a dolgokat, nem csak rutinból nyomja. Álmom, hogy jó szerepeket játszhassak, és kiváló rendezőkkel, kollégákkal dolgozhassak együtt, s csináljunk szuper darabokat, filmeket. Az, hogy maradandót alkossunk! Tudom, ez olyan közhelyválasznak tűnik, de így van. És persze álmom az is, hogy mindemellett legyen egy szerető kis családom. Jaj, na elég az általánosságokból! De talán még egyet megengedhetek magamnak: azt szeretném, hogy úgy gondolhassak majd vissza az életemre, hogy volt értelme, s jó kis élet volt ez!
