„Azért lett Barcelona, mert a város adta a pénzt, a stábot. Ugyanígy lehetett volna Párizs vagy Velence is” – játszotta a felszínes megélhetési filmest a mester a cannes-i sajtótájékoztatón, amikor a helyszínről kérdezték. Persze átverés az egész, valójában annyira spanyol ez a film, amennyire csak egy nem-spanyol azzá tudja tenni.
Woody Allen elsősorban akkor tud jó filmet készíteni, ha otthon van abban a városban, ahol történetei játszódnak, hiszen szereplői, szituációi, dialógusai mintha mindig az adott metropolisz utcáiból, házaiból és tereiből nőnének ki. A legendás New York-i filmek után Woody Londonban is otthon tudott lenni, Barcelona azonban azért különleges, mert úgy sikerült egy remek mozit elővarázsolni a katalán fővárosból, hogy közben végig turista maradt benne – akárcsak szereplői.
Vicky (az alig ismert, hűvösen racionális Rebecca Hall) és Cristina (a már szinte Woody Allen-színésszé lett, inkább bohókás mint bohém Scarlett Johansson) különböző célokkal, de hasonlóan romantikus, egzotikus és amerikai Európa-képpel a szívükben érkeznek Barcelonába, hogy egy teljes nyarat töltsenek ott. Sétálgatnak a város zegzugos utcáin, lelkesen fényképezik a Gaudi-épületeket és Miró-plasztikákat, és rácsodálkoznak az európai éttermek késői nyitvatartására (ami egyébként épp Barcelonában nem így van – de ez részletkérdés). Természetesen a románc sem marad el, a két lányhoz Javier Bardem alakításában lép oda a pimaszul magabiztos, szenvedélyes, művészlelkű macsó, akit ráadásul elszakíthatatlan kötelékek fűznek volt feleségéhez (a szenzációsan bomlott Penelopé Cruz) egy viharos se-vele-se-nélküle viszonyban. A szálak természetesen összekavarodnak, és a lángoló érzelmek Katalónia gyönyörű épített és természetes tájain, mesés gazdagság közepette alakulgatnak.
A Vicky Cristina Barcelona ugyanakkor, hiába csűrjük-csavarjuk, nehezen nevezhető másnak, mint giccsből és klisékből építkező filmnek, ráadásul nem is tesz túlzott erőfeszítéseket azért, hogy erre valamelyest reflektáljon. Azonban mikor ezt kimondjuk, érezzük, hogy ez így, ilyen egyszerűen nem állja meg a helyét, mert van valami, ami megzavarja az „idillt”. Arról van szó, hogy az idős mester két olyan klisérendszert tesz egymás mellé, amelyek a valóságban soha nem kerülnek össze: a filmben egyszerre jelenik meg az amerikaiak összes túl tipikus elképzelése Európáról és a spanyolokról, valamint az európaiak előítéletei a kedves, de kissé bután naiv amerikaiakról.
Nyilvánvaló, hogy a mindennapokban ez a két prekoncepció szétesik a pálya két oldalán állók között, itt azonban egyetlen ember világában – hiszen egy narrátor meséli végig meglehetősen bőbeszédűen a filmet – jelenik meg a kettő. Talán éppen azért olyan valószerűtlen a film, mert ez ilyen formában nem történhet meg, valamelyik oldalon állni kellene. Így azonban az az érzésünk, mintha egy kettéhasadt tükör két oldalát egyszerre látnánk, de ebből a visszatükrözött teret a felületek bizonytalan pozíciója miatt képtelenek lennénk összerakni.
Valószínűleg ez okozza azt a finom zavart is, amit a film nézése közben érzünk. A film végig azon a hajszálvékony peremen egyensúlyoz, ami az önfeledten giccseset ugyanannak a paródiájától elválasztja. Folyamatosan az a benyomásunk, hogy minden a végletekig tipizált, időnként azonban Woody Allen mintha megtorpanna egy kicsit, és visszavesz, hogy a történetbe való belefeledkezés állapotából ne váljunk egy karikatúra kívülálló nézőjévé.
A forgatókönyvíró-rendező nem tagadja meg önmagát, hiszen bármennyire tipikus és klisészerű is a film, a történet végig kiszámíthatatlan marad: sosem hozza olyan helyzetbe figuráit, ahonnan már csak egy irányba lehetne továbblépni. Időnként megállapodik a szitu, bemerevednek a frontok, de mindig képes váratlan módon kibillenteni mindent a sarkaiból, és új energiát vinni a sztoriba. A színészválasztással és -vezetéssel eddig se volt gondja Woodynak, most is biztos kézzel választott ki néhány nagyágyút, akiket végig képes volt teljesen a saját szabályai szerint irányítani. A színészi teljesítményekben az az érdekes, hogy a Vicky Cristina Barcelona mindegyik szereplője kikacsintás nélkül, teljes belefeledkezéssel hozza a másik oldal által ráosztott típust, a rendezőre bízva azt, hogy a struktúra révén, amelybe belehelyezi őket, kiütközzön az egészből egy csipetnyi irónia.
Nem csak a szemléletmódok széttördelésében és összerakásában jeleskedik ezúttal Woody Allen, hanem talán először sikerül teljes mértékben újragondolnia a saját szerepét. Bár utóbbi filmjei többségében már nem ő játszotta a főszerepet, mindig került a középpontba egy-két olyan neurotikus és betegesen önelemző figura, akit az ő alteregójának lehetett tekinteni. Most azonban az az érzésünk, mintha szétszórná önmagát az összes szereplőbe, és ugyan egyikük sem olyan, mint a régi, szemüveges Woody, együttesen kiteszik őt. Szétosztódnak a neurotikus pótcselekvések, a túlbeszélések, mindenkibe jut egy kevés a céltalan célkeresésből, az identitásproblémákból és a kiszolgáltatottságból. Úgy látszik, Woody Allen már önmaga örökségén, a „fajfenntartáson” dolgozik, megsokszorozza és újratermeli önmagát.
Na de mégis, milyen ez a film? Ha a Vicky Cristina Barcelonát megnézzük, lesz egy nagyon kellemes másfél óránk, de utána az lesz az érzésünk, hogy úgy jártunk vele, mint a két amerikai lány Barcelonával: megéltük, szerettük, de utána minden marad a régiben. Nyomtalanul átfolyik rajtunk, mint egy könnyű, jéghideg sör a nyári napsütésben.
