Les Mayfield: Blue Streak / Állj vagy jövök! 1999. Az alaposan kitervelt gyémánrablás még csak-csak összejön, de amilyen fontos észrevétlenül beosonni a tett színhelyére, ugyanannyira fontos észrevétlenül meglépni onnan. Deacon azonban nem akar osztozkodni a gyémánton, lepuffantja a csapat egyik tagját, Milesnak pedig egyedül kell mentenie a gyémántot és az életét. A követ szökés közben elrejti egy épülő házban. A kopók lecsukják, és amikor két év múlva szabadul, visszatér, hogy megkeresse a gyémántot. Csakhogy váratlan meglepetés éri: „Mondja, néni: ez itt TÉNYLEG EGY RENDŐRSÉG?? – Hát persze, hogy az!” Nos, valóban a rendőrség szellőzőrendszeréből kell valahogy kicsempészni a gyémántot…

Alexander Mackendrick: The Ladykillers / Betörő az albérlőm, 1955. A világháború utáni klasszikus brit Ealing-vígjátékok egyik legjobbjában a Peter Sellersből, Alec Guinessből és más válogatott „rosszarcokból” álló banda bankrablása amúgy majdnem sikeres lenne, csak a rablás lebonyolításában akaratlanul és tudatlanul szerepet játszó Wilberforce néni (középen) rájön a turpisságra. A zenészeknek öltözött bandatagok végül egymást nyírják ki, még rendőri beavatkozásra sincs szükség. A filmből a Coen-fivérek készítettek remake-et ötven év után, feleslegesen.

Michael Mann: HEAT / Szemtől szemben, 1995. Los Angelesben járunk, De Niro bandájának egy szinte tökéletesen kitalált rablása kellős közepén. A gyenge láncszem itt is a bandába későn beépülő figura, akitől közvetett módon az információ valahogy a Pacino vezette rendőrökhöz jut. A zsaruk a folyamatban levő rablás végéhez érkeznek, képzelhetjük, mekkora golyóosztás történik a bank előtt. Persze De Niro megússza. Egyelőre.

Quentin Tarantino: Reservoir Dogs / Kutyaszorítóban, 1992. Tarantino hatalmas debütjében a bandatagok az azóta legendássá vált színes neveken szólítják egymást: Mr. Orange, Mr. Pink stb. Minden az elfuserált rablás körül forog, az egész film annak az epilógusa, de magából a bűncselekményből szinte semmit nem látunk, csak az igencsak tragikus következményeket: ki volt a beépített rendőr?

Arthur Penn: Bonnie and Clyde, 1967. Nem semmi dolog egy bankrablást egy nyamvadt párhuzamos parkolással elrontani. C. W., a sofőr beparkolni beparkol ugyan, kifele viszont annyit szerencsétlenkedik, hogy a bankigazgató utoléri a kocsit és az üldöző rendőrök munkája is könnyebb lesz. Megmenekülnek ugyan, de a legendás gengszterpáros karrierje visszafordíthatatlanul megindul a lejtőn.

Stanley Kubrick: The Killing / Gyilkosság, 1995. A terv itt is zseniális, sőt, bank helyett egy lóversenypálya kasszájának tartalmával lóg meg a banda. Itt a cucc szétosztásánál lesznek a bajok: a gyenge láncszem, mint ahogy azt már Shakespeare óta tudjuk, egy nő: nemcsak, hogy megcsalja gyenge alkatú és jellemű férjét egy gengszterrel, a bűntény részleteibe is beavatja azt. Kubrick első igazi klasszikusa a két nagyon low-budget film után, a film noir egyik gyöngyszeme, Tarantino és mások örök inspirációja felszabdalt narratívájú forgatókönyvekhez.

Guy Ritchie: Snatch / Blöff, 2000. A kirablásra kiszemelt fogadóiroda természetesen üres. A két feka rabló természetesen annyira amatőr, hogy a cipőfűzőjüket sem tudnák kirabolni. A sofőr természetesen azt sem tudja, mi a kuplung. Így jutnak kedvenc balfékjeink temérdek pénz helyett temérdek problémához.

Sydney Lumet: Dog Day Afternoon / Kánikulai délután, 1975. Az egyik leglegendásabb túszdráma és elbaltázott bankrablás filmje. Lumet mindig is a színészvezetés nagymestere volt, s Al Pacino tökéletes nyersanyagnak bizonyult. Brooklyn, dögmeleg. A kiszemelt bankban alig van valami zsozsó. A harmadik ember betojt és lelépett. A rendőrök a bank előtt. És az egész élőben megy a tévében... A megtörtént eseményeken alapuló film legendás „Attica!”-skandálása azóta is paródiák kereszttüzében van, Pacino szavak nélküli lebilincselő játéka lebilincselése közben pedig referenciaanyag.