Grazie zia (1968)

A filmre jószerivel senki se emlékszik már, de ha rábukkanunk valahol a filmzenealbumra, ilyen huncut gyöngyszemek kerülnek elő.

Volt egyszer egy Vadnyugat / C'era una volta il West (1968)

Ha szabad egy oximoronnal élnem, így hangzik a derűs gyász dallama. A Leonéval való munkakapcsolat új szintre került, mintegy megkoronázva az azelőtti együttműködést. Felejthetetlen. Ide kattintva lehet meghallgatni.

Navajo Joe (1966)

Morricone nagyon sok Sergio westernfilmjéhez írt zenét (jelen film Corbuccija mellett Leone és Sollima), a Navajo Joe ezek közül szinte tribal-jellegű kántálós, gajdolós, vad hangulatával tűnik ki. Egy indiános mozihoz ilyesmi dukál. Itt lehet meghallgatni.

Cinema Paradiso (1988)

Egy, a mozihoz írt mozgóképes olasz óda tökéletesen könnyfacsaró zenéjének ki más lehetne a szerzője, mint Morricone? Nagyságát mi sem jelzi jobban, hogy végtelenül egyszerűnek tűnő dallam, mégis egyből eszünkbe jut róla a film. (Ide kattintva elérhető a teljes album.)

A szicíliaiak klánja / Le clan des Siciliens (1969)

Henri Verneuil a kor (és az azelőtti kor) francia sztárjait felsorakoztató gengszterfilmjének témáját Morricone egy Bach-darab alapján írta, és noha tényleg ott dobog a barokk szív valahol mélyen, egy fanyar, de közben szinte táncolható darab lett belőle. Itt lehet meghallgatni.

Maddalena (1971) és A profi / Le professionnel (1981)

Nemcsak az epikus, nagyzenekari, magasztos dallamok voltak Morricone kisujjában, hanem azóta elfelejtett, gyenge erotikus filmhez is tudott rittyenteni zenét, ha kellett. Sőt, a Maddalenáé annyira jól sikerült, hogy Belmondo elirigyelte és feldiszkósítva berakta az ő főszereplésével készült filmbe tíz évvel később. A vélemények megoszlanak annak a tekintetében, hogy mostakkorvégülis melyik is a jobb verzió – mindegyiknek vannak érdemei. Belinkeljük a Maddalena-főtéma eredeti változatát és diszkósabb változatát is, valamint az igazán agyonismert Chi Mai című témát eredeti változatban, illetve újrafelvett verzióban is.

A dolog / The Thing (1982)

John Carpenter többek között arról is híres, hogy szereti saját maga írni a filmjei zenéjét. Ezek általában egyszerű, de fülbemászó dallamok a hetvenes-nyolcvanas évek tipikus szintetizátor-hangzásával. Furamódon amikor Morricone megpróbálta meghódítani Hollywoodot is, ő ment a hegyhez, és megpróbálta a filmzenét a carpenteri hangulathoz és hangszereléshez igazítani. Akkoriban ezt sokan nem díjazták, de ha ide kattintasz és meghallgatod, akkor egyből érződik, hogy még a film megnézése nélkül is hideglelős élmény. És pont olyan tökegyszerű, mintha maga Carpenter írta volna. (A filmről és remake-jéről itt írtunk nemrég.)

La battaglia di Algeri / Az algíri csata (1966)

A filmzenét Morricone Gillo Pontecorvo rendezővel együtt írta, és az együttműködés nagyon jót tett a mesternek: segített kilépni a spagetti-westernek csapdájából ezzel a háborús masírozás tempóját tökéletesen visszaadó, fura, vészjósló, de kicsit tébolyult rézfúvós-témával. Érdekesség, hogy Tarantino is felhasználta ugyanezt a zenét a Becstelen Brigantykban (és aztán majd együtt is dolgozott idoljával). Ide kattintva lehet meghallgatni maga Morricone vezényletével.

Sergio Leone Dollár-trilógiája: Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, valamint A Jó, a Rossz és a Csúf (1964-1966)

A legikonikusabb, legismertebb Morricone-dallamok a Leone és Clint Eastwood nevével fémjelzett trilógiában vannak, amelyek nem tekinthetőek ugyan az első spagetti-westernnek, mégis az egész alműfaj origójává váltak. Ma már mobiltelefon-csengőhangtól számtalan pariódiáig és átiratig mindenhol ott vannak ezek a dallamok, beleivódtak a kulturális emlékezetbe, éppen ezért nehéz elmagyarázni, hogy miért számítottak forradalminak annak idején, főleg azáltal, hogy a zene a filmes narratíva része lett, sőt, Leone forgatáson lejátszotta őket, hogy így kerüljenek hangulatba a színészek. Szétválasztani nem volt pofánk a filmeket, ide kattintva lehet meghallgatni egy decens, 25 perces kompilációt a halhatatlan dallamokból.

Il grande silenzio / A halál csöndje (1968)

A film címéhez méltóan grandiózus munka, habár a vérengzéshez képest még talán túl magasztos is. Mindenesetre Sergio Corbucci filmjében rejlik az egyik leggyönyörűbb Morricone-téma, egyenesen a spagetti-westernek – és maga a zeneszerző – fénykorából. Hallgasd meg ide kattintva.