New York – The Seven Year Itch / Hétévi vágyakozás (r. Billy Wilder, 1955)

A nyári hőség jegyében a manhattani Richard Sherman (Tom Ewell) falura küldi vakációzni feleségét és fiát, hogy jól megérdemelt szabadságát szó szerint szabadon tölthesse. Sherman hűséges papucsférj, ám mégis arról álmodozik, hogy óriási népszerűségre tegyen szert a nők körében. Álmai talán valóra válni látszanak, amikor megjelenik új felső szomszédja, egy csinos szőkeség (Marilyn Monroe) személyében, akinek ledér kacérsága kitűnő táptalajt biztosít Sherman vágyainak. Noha Wilder egyik legzseniálisabb vígjátéka, mégis sokan csak a képen látható, szoknyalebbentős jelenetet ismerik, melyben Monroe egy utcai szellőzőnyílás segítségével próbálja oldani a manhattani hőség töménységét.

Dél-Olaszország – Io non ho paura / Nem félek (r. Gabriele Salvatores, 2003)

Bár a dél-olaszországi Puglia vidékén eleve kemény nyári hőségek tombolnak, az alig 10 éves Michele (Giuseppe Cristiano) számára még a szokottnál is melegebb a szituáció. Michele és néhány barátja egy félreeső kis tanyán laknak szüleikkel, ahol nemcsak, hogy semmit nincs mit csinálni, de még a meleg ellen is lehetetlen védekezni. Így míg szüleik a házak mélyén keresnek menedéket, addig a kis csapat kalandra éhesen járja a környéket, gyalog és biciklivel. Egy szép napon a szemfüles Michele egy rejtett bunkert talál a mezőn, benne pedig egy vele egykorú piszkos kisfiút, Filippót (Mattia di Pierro), akiről hamarosan kiderül, hogy egy jómódú családból származik. Michele – bár érti, hogy valami szörnyűség húzódik meg az ügy hátterében – örül, hogy új játszótársra lelt, így ezentúl Filippo etetése és szórakoztatása válik fő életcéljává.

Észak-Afrika – Professione: reporter / Foglalkozása: riporter (r. Michelangelo Antonioni, 1975)

A párás, forró és ragacsosnak tűnő szaharai körülmények között eleve nem kell attól tartani, hogy túl enyhe lenne a hőmérséklet, viszont David Locke (Jack Nicholson) oknyomozó újságírót még ez sem tartja vissza, hogy utánajárjon az itt zajló gerillaharcoknak. Talán nemcsak a hőség számlájára írható, hogy az ügy előrehaladásának érdekében és egy izgalmasabb élet reményében Locke felveszi egy halott fegyvercsempész személyazonosságát, és annak határidőnaplója szerint folytatja tovább a nyomozást. Minden találkozón megjelenik, melyen a csempésznek jelen kellett volna lennie, Afrikát elhagyva még Európában is veszedelmes kalandokba bonyolódik, ráadásul egy rejtélyes fiatal nő (Maria Schneider) is megnehezíti a dolgát. 

Tokió-Toyohashi – Kikujirô no natsu / Kikujiro nyara (r. Takeshi Kitano, 1999)

Kitano road movie-ja egy forró nyár történetét meséli el, amikor a városok kiürülnek, és a kis 9 éves Masao (Yusuke Sekiguchi), aki a nyarakat nagymamájánál tölti, és soha nem járt sehol – még ő is útra kel. Masao még soha nem találkozott édesanyjával, de mivel talál róla egy lakcímmel ellátott fotót, úgy dönt, hogy útra kel és felkeresi. Az indulásra készen álló, hátizsákos kisfiút nagymamájának egyik ismerőse, Kikujiro (maga a rendező alakításában) kíséri el, aki a maga nemében még gyermetegebb és naivabb, mint a kis Masao. Az út során a lassan legjobb barátokká váló különös pár számos új tapasztalattal gazdagodik, valamint furcsábbnál furcsább kalandokba keveredik, melynek következtében mindketten közelebb kerülnek az elkerülhetetlen felnőtté váláshoz.

Róma – La dolce vita / Édes élet (r. Federico Fellini, 1960)

A film főhőse, Marcello (Marcello Mastroianni) újságíró és egyben életművész, aki folyamatosan helyét keresi a nagyvilágban, a római elit társasági élet és barátnője állandóan frusztráló viselkedése között csapzódik, miközben legnagyobb vágya, hogy komoly író lehessen. Remélhetőleg ma már senkinek nem kell bemutatni Anita Ekberg legendássá vált jelenetét, melyben Róma egyik legnagyobb és legismertebb szökőkútjában, a Trevi-kútban hűsíti magát Fellini talán leghíresebb klasszikusának mindenképp legismertebb jelenetében. Talán frivol és életigenlő fürdőzésének is köszönhető, hogy ma már csupán a 81 éves színésznő van életben a film alkotói közül, aki azóta is Rómában él.

Brooklyn – Do the Right Thing / Szemet szemért (r. Spike Lee, 1989)

Tombol az iszonyatos nyári hőség a brooklyni Bedford-Stuyvesant negyedben, ahol a hőmérséklettel arányosan a faji indulatok is fokozottan nőnek a koreai zöldséges és az olasz pizzéria tulajdonosai között. Spike Lee izzasztó filmje egy megtörtént New York-i esetet dolgoz fel, mely során fekete fiatalokat kergettek ki a fehérek egy pizzériából. A történet középpontjában itt Sal pizzériája áll, ahol az a néhány fehér ember dolgozik, akiket megtűrnek a környéken (Sal és két fia), valamint a fekete pizzafutár, Mookie (maga Spike Lee), aki összeköti őket a sötét külvilággal. Megismerkedünk a környék fekete és fehér excentrikus karaktereivel, amint mindennapi tevékenységeiket folytatják. A nap végére viszont olyan veszedelmes konfliktusok alakulnak ki, melyeket még a rend őrei sem fékezhetnek meg egykönnyen egy olyan világban, ahol csak a bőrszín számít.

Los Angeles – Falling Down / Összeomlás (r. Joel Schumacher, 1993)

William 'D-Fens' Foster (Michael Douglas) életében betelik a pohár: egy végeláthatatlan forgalmi dugóból elszabadulva maga mögött hagyja autóját, mivel kislánya születésnapjára idejében oda kell érnie, gyalogosan pedig több esélyt lát erre. A mulatságig viszont hosszú még az út, és úgy tűnik, hogy a világon minden és mindenki arra van kiéleződve, hogy őt céljának elérésében hátráltassa – a tomboló hőség és William dührohama véres ámokfutásba olvad össze. Mivel sokallja a kóla árát, ezért baseballütővel ver szét egy kisboltot, majd ugyanezzel a lendülettel a nyugodtan golfozó gazdagokat is elnáspángolja, majd tovább halad, hogy az egyszerű ember nevében igazságot szolgáltasson a városban.

Bécs – Hundstage / Kánikula (r. Ulrich Seidl, 2001)

Bécs külvárosaiban, valahol az autópálya kijáratainál, a hipermarketek és az új lakótelepek között fullasztó és forró a hétvége. A kánikulai napok közben hat, egymásba futó történet bontakozik ki, felfedve egy csalódásokkal és magányos figurákkal teli világot. Miközben a lusta és melankolikus nappalok alsónadrágban és bikinikben semmittevéssel telnek, addig az alkoholba, éneklésbe és szexbe merülő éjszakákon elszabadulnak a nyers érzelmek és az erőszak dühe. A nyomasztó hőségben nincs megkönnyebbülés, a feszültség egyre nő, az indulatok a forrongó agresszióig fokozódnak. Az osztrák rendező dokumentarista részletességgel turkál a jómódúak szennyesében, a maga visszafogott módján porig alázva őket.

Róma-Toszkána – Il sorpasso / Előzés (r. Dino Risi, 1962)

Az olasz rendezőzseni már ötven évvel ezelőtt képes volt filmre vinni mindazt, ami a mai fiatal és gondtalan generációt egyenesen a romlásba kergeti. A még ma is teljesen aktuális problematikával foglalkozó keserédes dráma antihőse a sármos, negyvenes Bruno (Vittorio Gassman), aki naphosszat nyitott tetejű sportautójával furikázik őrült tempóban, mindenkit megelőzve, aki él és mozog. A lázongó életművésznek mindig mindenben igaza kell legyen, sikeres férfiként kell villognia környezete előtt, még akkor is, ha belül valójában egy megtört, magányos lélek, aki már soha nem fogja megtalálni helyét az életben. Egyetlen esélye a magányból való menekülésre, ha mást is magával ránt. Így kerül a képbe a szégyenlős joghallgató, Roberto (Jean-Louis Trintignant), aki kezdetben csodálattal tekint rá, ám hamarosan felismeri a vagánysága mögötti felszínességet.

Brooklyn – Dog Day Afternoon / Kánikulai délután (r. Sidney Lumet, 1975)

Sonny Wortzik (Al Pacino) csapzottan tapadó sötét fürtjei végleg beírták magukat a filmtörténet legemlékezetesebb pillanatai közé, amikor az amúgy tíz percig tartandó brooklyni bankrablásból végül félnapos őrült kavalkád keveredett. Az igaz történeten alapuló sztori fővezére szeretőjének nemátalakító műtétére akart elegendő pénzt rabolni társaival, ám elképzeléseikkel ellentétben a rablás egyáltalán nem ment zökkenőmentesen. Amikor kiderül, hogy valójában még az sincs, amit elraboljanak, mert már minden pénzt elvittek aznapra a bankból, túszokat kezdenek szedni, hogy legalább saját bőrüket mentsék. A patthelyzet és a kánikula hatására Sonny bekattan, és teljesen elveszíti az irányítást a dolgok felett. Pacino amúgy olyannyira beleélte magát Sonny szerepébe, hogy intenzív alakítása miatt kórházba is került, mert elájult a kimerültségtől – ami, Lumet filmjét látván egyáltalán nem meglepő.