Agatha Christie valószínűleg sikíthatott A kötél láttán: Hitchcock mester ugyanis filmje első pillanatában megmutatja, hogy ki a gyilkos és hol a hulla. És lám: nem kell hozzá sem Poirot, sem száz csavar, de még csak vér sem, hogy mégis a filmtörténet egyik legizgalmasabb filmjét kapjuk.
Jövőre lesz kereken nyolcvan éve, hogy Hitchcock klasszikusa bekopogtatott a mozikba, ám azóta is wannabe-filmrendezők ezrei vágynak sóvárogva arra, hogy legalább falatnyi izgalmat és feszültséget képesek legyenek megvillantani, mint amennyit A kötél ládája tartalmaz. Ami azért különösen nagy bravúr, mert Hitchcocknak nem kellett vérhez, ócska jump scare-hez vagy látványos kivégzéshez folyamodnia. Elég ehhez egy nappali, néhány üveg ital, na meg egy hulla a ládában, mégis állandóan frászt kap az ember, amint megszólal a kapucsengő.
Mindezt egy végtelenül egyszerű gondolatra alapozta: mi lenne, ha kicsit fenéken billenteném a hagyományos thriller-narratívát, és már az elején megmutatnám, mi történt az áldozattal? Hitchcock arra jutott, hogy a többletinformáció a néző számára többet érhet, mint a dolgok elhallgatása. Senkit nem érdekel egy láda, ha nem tudjuk, mi van benne. Tegyél bele egy hullát, majd ültess köré mit sem sejtő embereket – és máris kész a híres hitchocki suspense. Ettől a többletinformációtól minden más súlyt kap, és kicsit a néző is úgy érzi magát, mint egy tetten ért bűnös. Az ilyen típusú feszültségkeltéssel a vásznon ő operált először, és vitathatatlanul ő fejlesztette tökélyre ezt, az ötlet mégsem tőle származik. Hitchcock Patrick Hamilton Kötélvégen című színdarabját olvasva dörzsölte össze izgatott kis mancsait, hiszen a kamaraműben minden benne volt, amiről álmodhatott: izgalom, csavar, valamint egy elbűvölő pszichopata és egy ravasz protagonista macska-egér harca.
Brandon és Patrick két jó barát, akiknek éppen felsőbbrendűsdit támad kedvük játszani, ezért puszta úri passzióból megfojtják közös cimborájukat. Mi sem természetesebb, minthogy a hullát egy ládába rejtik, meghívják az áldozat baráti körét és szüleit, majd a ládán megterítve tartanak kedélyes svédasztalos vacsorát. A mutatványt egyetlen dolog nehezíti, a három barát egykori tanára Robert, aki látva Patrick zavarát és Brandon arcát – amely fölött szinte világít a „pszichopata” felirat – gyanút fog. Itt pedig elkezdődik egy rafinált keringő a láda és az elvek körül. Brandon ugyanis nyíltan beszél arról, hogy a felsőbbrendűeknek igenis le kéne mészárolniuk a gyengébbeket – mintegy megnyugtatást keresve egykori mentoránál arra, hogy joggal gyilkolt. A három férfi közötti harc sajátos dinamizmusa odatapaszt a képernyőre: elég csak arra a jelenetre gondolni, amikor Robert érkezésével Brandon addigi tenyérbemászó határozottsága egy pillanat alatt semmivé lesz James Stewart vizslató röngtenszemei kereszttüzében. Robert egy-egy elejtett mondat, tekintet, gyöngyöző homlok alapján következtet, mégsem az a nagy katarzis, hogy a film utolsó pillanatában színt vall. A film háromnegyedében már a néző is tudja, hogy Robert tudja, amit mi tudunk. Ez a tudáscunami tovább srófolja a suspense-t az egekig, újabb kérdőjelsorozatot zúdítva az izgalomtól tépett lelkű nézőre.
De egy bravúr nem bravúr – gondolta Hitchcock, és szabadságot adott a vágóknak. Sok dolguk nem volt, ugyanis A kötél a filmtörténet talán legismertebb egysnittese – ami persze nem teljesen igaz, hiszen rejtett vágások vannak benne, ám Hitchcock kimaxolta amit lehetett: a kamerák addig forogtak, amíg a tízperces tekercsek el nem fogytak. Ekkor is inkább belső vágásokkal oldotta meg a váltást: sötét felületek segítségével vágott úgy, hogy közben avatatlan szemek ezt nem érzékelik vágásnak. Mindez a nézőt is odaszegezi: úgy jár a tekintetünk, mintha mi is ott ülnénk, és Patrickkel egyetemben állandóan James Stewart és a láda között cikázna a szemünk. Mindez azért is nagyon vagány dolog Hitchcocktól, mert a mester egyenesen istenítette a vágást – elég a Madarak szédítő gyorsasággal váltakozó snittjeire, vagy a Psycho zuhanyjelenetére gondolni.
Brandon a film egy pontján így fényezi magát és tettét: „Az átlagember csak beszél a tökéletes gyilkosságról, mi viszont meg is valósítottuk.” Kicsit olyan ez, mint a mai thrillerek: mindenkinek nagy a szája, de azóta sem volt egy darab kötél annyira félelmetes, mint itt. Akár Hitchcock is mondhatta volna ezt tanácsként, huncutul mosolyogva: mindenki csak a tökéletes thrillerről beszél, én viszont meg is valósítottam.
