[kritikaíró pályázat] Színes, frappáns, izgalmas, otthonos, poénos, változatos. Woody Allen rádiós filmje minden korosztálynak szól. Egyedi szerkezetének és kiváló gondolatvezetésének köszönhetően nincs túlbonyolítva. Dalokhoz fűződő emlékek, történelem, vallás, rádiózás, jellegzetes emberi típusok, életérzések, hétköznapok.
Az 1935-ben született, mára már népszerű Woody Allen munkássága során nem kevesebb mint 136 díjat nyert illetve jelölést kapott. Ezen kívül 4. helyet foglal el a Comedy Central által összeállított Minden idők 100 legjobb stand-up komikusa listáján. 3 éves volt, amikor édesanyja először moziba vitte, és megnézte a Hófehérke és a hét törpe című animációs filmet. Elmondása szerint attól kezdve a mozi második otthonának számított. Foglalkozik írással, színészettel, filmrendezéssel és filmproducerkedéssel is, ezen kívül humorista. Főként vígjátékokat rendez, amelyek szinte mindig pont a kellő adag poénfűszerrel vannak megszórva. Forgatókönyveit még napjainkban is írógépen írja, nem rendelkezik saját számítógéppel, és az emailjeivel is asszisztensei foglalkoznak.
Az egyetlen olyan általa rendezett film, amelyben mindkét hajdani élettársa, Diane Keaton és Mia Farrow is játszik, az 1987-ben megjelent A rádió aranykora (Radio Days) című vígjáték. A film cselekményén egy narrátor vezet végig, aki nem más, mint maga a rendező. A vörös hajú kamasz: Joe szerepét Seth Green kapta meg, aki bár főszereplő, mégsem szerepel túl sok jelenetben. Már a film elején utalás történik arra, hogy mi lesz a vígjáték központi eleme. Hiszen kicsit sem véletlen, hogy a két betörő pont egy telefonos rádióvetélkedőbe keveredik. Ezután akárcsak egy színdarab felvonásának legelején, a cselekmény idő- és térbeli adatait is ismertetik: Rockaway, a narrátor gyerekkora. A filmben egy amerikai zsidó család házában kapunk szállást, és szemmel követjük a családtagok mindennapjait. Az elején minden családtag egyenként van bemutatva, egy-egy mondatban. Az 1930–1940-es időszakban rendkívül népszerű rádiót mint médiumot, különböző élethelyzetekben pillanthatjuk meg. Először minden háziasszony elengedhetetlen jó barátjaként, ami szórakoztatja őket például az unalmas mosogatás alatt. Joe nem csak szüleivel, hanem nagyszüleivel, nagynénjeivel, nagybátyjával, és unokanővérével lakik. Családja nem túl tehetős, mégis boldog. Emellett mindenkinek megvan a kedvenc rádióműsora: sportműsor, hasbeszélő műsora, romantikus zeneszámok műsora, kapcsolatterápia-műsor, reggeli beszélgetőműsor, élő hírműsor. Joe minden emléke egy-egy dalhoz kapcsolódik, legyen az csínytevés, szerelem, a késsel szaladgáló szomszéd, vagy akár unokanővére karaokézása.
A poénok zamatosra sikerültek. Népszerűségük többek között azzal is magyarázható, hogy egyszerre mindegyik korosztálynak szólnak, és bár könnyen érthetőek, mindegyikben van valami, ami arra késztet, hogy kicsit továbbgondoljuk. Gondolhatunk itt Bea nagynéni gyáva férjjelöltjére, aki a kontextusból kivett földönkívüli támadásról tudósító rádiójelentés hallatára szó szerint köddé változik, a folyamatos családon belüli kedves konfliktusokra vagy a kamaszok távcsöves hadjáratára. A film olyan, mint egy több filmből összeragasztott filmkockák tekercse rádiós módra. Pörgőssége annak köszönhető, hogy a jelenetek aránylag tömörek, gyorsan váltogatják egymást, frappánsak, és sosem nyújtják el őket addig, hogy azok már unalmassá válljanak. Emellett nem csak a család sorsát követhetjük nyomon, hanem az időközben cigarettaárusból rádiós sztárrá válló Sally White kalandos történeteit is. Joe családja állandóan rádiózik: az akkoriban taxisként dolgozó apa abban reménykedik, hogy beindítja élete vállalkozását, az anya régi hódolójáról álmodozik, a vénlány Bea nagynéni a (túl) rég áhított házasságon álmodozik, Joe pedig rendszeresen találkozik kedvenc hősének történeteivel. A manhattani csillogó-villogó vendéglőkben és éttermekben bájolgó gazdagok világánák és az egyszerű zsidó polgárcsalád világának párhuzama, de mégis összefonódása teszi a rendező alkotását érdekessé.
A film amellett, hogy vígjáték, akár lazább dokumentumfilm kategóriába is besorolható, mivel nagyon jól szemlélteti a korszakra jellemző ideológiákat, élethelyzeteket, jellegzetességeket, valamint trendeket. A II. világháború idejét is minimálisan magába foglalva, néhány mozzanat erejéig apró történelmi folttal is büszkélkedhet. A rádió hullámai nem csak egy új világot rejtettek, hanem az akkori emberek álmainak helyszínét is. Az emberek a rádióhallgatás által szabadabbnak érezték magukat. A negyvenes évek slágerei újra és újra megteremtik az odaillő hangulatot, a díszlet is határozottan sikeres, a humoros köret pedig gondoskodik a garantált jókedvről.
