[Kritikaíró pályázat] 1987-et írunk, a slasher már végnapjait éli, és az utolsókat döfi. Egyre inkább sorvad és kezd kimúlni, a sokadik erőltetett folytatásokra futja csak a nagy stúdióktól, és a kultikussá vált gyilkosokat is inkább csak különös kegyetlenséggel véreztetik ki celluloidon huszadrangú direktorok. Az olasz kuzinjánál, a giallónál sem jobb sokkal a helyzet, Argento ugyan még dob egy utolsó nagyot az Operával, de már messze nem akkorát, mint állatos trilógiájával, vagy azt követő mesterműveivel, Mario Bava sajnálatos módon elhunyt már, és már Fulci is kezdett teljesen kiégni. Ekkor jött egy olasz fenegyerek, Michele Soavi, aki – mielőtt még megcsinálta volna főművét, a Dellamorte Dellamoret, amit Scorsese az év filmjének nevez megjelenésének évében – kivégzi a maszkos gyilkosos-belezős zsánert, mindezt játékosan, kiváló humorérzékkel, és megcsinálja az utolsó nagy giallót, ami egyben el is temeti ezt az egykoron dicső műfajt.
Soavi ugyanakkor volt honnan magába szívja a zsáner alapjait, hisz mielőtt megrendezte volna első egészestés fikciós filmjét (mert ezt megelőzte egy dokumentumfilm Argentóról), Argento-, D’Amato- és Bava-filmeken dolgozott rendezőaszisztensként, méghozzá olyan filmeken, mint a Tenebrae, a Phenomena, a Démonok, vagy éppen az Opera, de Fulcinál és Deodatónál is bedolgozott mindenfélét. A legnagyobbaktól tanult, mondhatni itt végezte szakmai gyakorlatát, kiismerte áldozatát, hogy aztán az alkalmas pillanatban a sehol máshol nem tanulható tudással felvértezve belédöfje tőrjét. Merthogy a Deliria (a tengerentúlon StageFright: Aquarius címen futott) egyszerre állít emléket a slashernek és a giallónak, ugyanakkor nagyon ügyesen fricskázza is ki azt, és tulajdonképpen feleslegessé teszi a zsánert a továbbiakban.
Rögtön már a kezdő jelenetben kaphatunk egy kis ízelítőt Soavi humorából. Klisés sötét, barátságtalan sikátor, benne egy prostituált sétál magányosan. Aki már látott legalább egy slashert vagy giallót, kitalálhatja, mi fog történni: a nőt megölik. A halálsikolyra odarohan a tömeg, és megtalálják a halott lányt, mire a tömeg közepébe ugrik maga a gyilkos bagolymaszkban, felcsendül a legótvarabb, szaxofonnal és jazz elemekkel terhelt, tipikus ‘80-as évekbeli gány szintipop, a bagolymaszkos gyilkos pedig pedig össztáncba kezd a tömeggel. A bizarr kezdet után azonban rögtön kiderül, hogy ez csak egy modern táncelőadás, Az éjjeli bagoly című musical főpróbája. Persze később tényleg feltűnik egy bagolymaszkos gyilkos, aki tényleg lekaszabolja mindenféle, kreatívan összeválogatott eszközzel a társulat tagjait, miután bezáródnak a színházba egy egész éjjelre.
Na és mikor jelenik meg? Naná, hogy pont a próba kellős közepén, amikor a darab szerint pont az a rész jön, amikor a bagoly maszkos gyilkos lekaszabolja egyik áldozatát, csakhogy a színész helyett egy igazi gyilkos rejtőzik a jelmez alatt, a jelenet pedig túlságosan is élethűre sikerül, ami hamar fel is tűnik a szereplőknek, innentől pedig megindul az, ami minden ilyen filmben megszokott. A szereplők egyre inkább fogyatkoznak, ahogy látványosan és módszeresen végeznek velük, és ha legalább már két slashert láttál életed során, kitalálod, hogy lesz a végén egy szende lány, aki túlélve társait, utolsóként szembenéz a rémmel egy nagy finálé keretei közt. Lehetne ennél sablonosabb? Nem igazán, de ez a film pont a sablonok pofánröhögéséről szól.
Amiben viszont eltér a film a zsáner sajátosságaitól, az a gyilkos kilétét illető misztikum teljes mellőzése. Már az elején kiderül, hogy egy bekattant ex-színész, aki lemészárolta korábbi társulatát, és egy elmegyógyintézetből szökött meg. Szóval hanyagolja a film az ebből adódó szuszpanzt, nincs nagy fordulat a végén, amiből kiderül, ki is volt az, a motivációival sem igazán törődünk, mert hát minek? Őrült pszichopata egykori színész, aki beszabadulva a színházba lemészárolja a társulat tagjait, ahogy azt korábban is tette, csak mert. Kell ennél több?
Ezt leszámítva nagyjából kipipálja az összes tipikus klisét a „legelhasználtabb horror-, és főleg slasher-klisék” listáról. A karakterek is kliséfigurák, úgy mint a gátlástalan, „a műsornak mennie kell, akkor is, ha meghalt egy ember”-típusú rendező, vagy a rendezőt cseszegető gazdag producer, aki ráhajt az összes fiatal színésznőre. A filmzene pedig annak rendje és módja szerint a legkínosabb, és a korszakra legjellemzőbb gagyi, ‘80-as évekbeli szintipopból áll össze. Süt az egészből az irónia, tele van önreflexivitással és kikacsintással, ami miatt viszont igazán zseniálissá, mi több, a ‘80-as évek legjobb slasherjévé [válik], az az utolsó, vérfagyasztó félóra, amiben a gyilkos macska-egér játékot játszik a „final girl"-lel.
Az álomszerű finálé ugyanis a gyilkos kilétét jó előre lelövő felvezetés ellenére a hátborzongató és borzasztóan feszültségteljes. A film ezzel nem csak egyedien humorossá, de rohadt félelmetessé és hatásossá is válik. Erre rásegítenek az „argentósan” barokkos kompozíciók, tele élén színekkel, a fényképezés bámulatos, igazi mestermunka. A slusszpoénnal pedig gyönyörű kerektbe helyezi Soavi méltalanul alig ismert, zseniálisan pimasz debütjét, ami egyszerre parodizálja és rajongja körbe választott zsánerét, mindezt jóval Wes Craven előtt.
