Megjelent Richard Curtis legutolsó filmje, mellyel a rendező (állítása szerint) lezárja majd az életművét. Véget ér hát az érzelmes utazás London hangulatos utcácskáin, ahol a téglaburkolatú könyvesboltok előtt megleshettünk egy-két csetlő-botló középosztálybeli Hugh Grant-karaktert első randiján; és a minden idők legszentimentálisabb karácsonyi filmje, az Igazából szerelem sem kell attól tartson, hogy lekerül a tévéműsorról. A nagy mű elkészült, és utószavának egy nosztalgikus, finom humorú történetet kaptunk családi és emberi értékekről, valamint a „rendkívüli hétköznapi élet” szépségeiről.
A Filmszemle után – ahol is Szántai kollégával összefutottunk, antrénak ennyit, pardon – lehet, illő volna a magyar mustrán bemutatott új alkotásokról beszélnem, de ezt most, kérem, hagyjuk. Éjszaka van, késő van (háromnegyed egy), közeledek határidőm felé, s csak egy bontott palack rozém van cikkem mellé. De rendjén is van ez, nem panaszkodom; beosztom, beosztjuk – rendben? Nos, a lényegre! Mennyei szerelem címmel a kilencvenes évek közepén láttam először filmemet (1989-ben készült, ez talán fontos), mely, ha minden igaz, We never dance-ként található – ha igen; bízom nagyon – a tékákban. E lineárisan épített, s mondassék ki, irigylésre méltó könyv szálát érdemes e helyütt cölöpösíteni.
