Hogy dönti el valaki azt, hogy gyártásvezető szeretne lenni? Merthogy általában az emberek rendezni akarnak, színész­kedni, operatőrködni, esetleg producerkedni. A gyártás­vezetésben azonban látszólag semmi „extra” nincs. Hogy történt ez a te esetedben?

A történet ott kezdődik, hogy én igazi színházőrült voltam, kamaszkoromban minden álmom az volt, hogy színházi rendezőasszisztens legyek. Aztán ez 16 éves koromban sike­rült. Kerényi Miklós Gábor egyik asszisztense lettem az Elisabeth című musicalben. Ezt három évig csináltam a gimi mellett, aztán 1999-ben a Győri Nemzeti Színházhoz szer­ződtem szintén asszisztensként, és egyszerre csak rájöttem, hogy 21 éves vagyok, és máris teljesült, amiről azt hittem, hogy majd még évekig álmodozom. És nincs tovább. Egy vidéki színházban, ahol „mindenki” alkoholista, ahol nincs továbblépésre lehetőség, iszonyatos élni. Szerintem nem lehet, illetve én nem tudtam. Szánalmas szélmalom­harc. De ezek az emberek soha senki által nem látott előadásokban alakítják életük legjobbját. Persze, hogy belerokkannak. Rendezni nem vágytam, mert nem volt ambícióm. Nem akartam a saját elmebetegségemet színpadon látni, és nem is tartottam magam méltónak erre a történetre. És így az asszisztenskedésben nem volt többé kihívás.

Bő fél év telt el önmagam újbóli megkeresésével. Ez alatt az idő alatt sok mindent csináltam. Szerveztem fesztivált, dolgoztam újságnál, hátrányos helyzetű gyerekeknek pszicho­dráma csoportot vezettem egy nyári napközis táborban, és aztán a Tescóban voltam pékáru-eladó. Közben jártam Eger­be művelődésszervező szakra, és akkor már tudtam, népművelő biztosan nem akarok lenni. Ugyanolyan szélmalom­harcnak tűnt, mint a színház volt korábban.

Aztán eljött a december, és megjelent a továbbtanulási könyv. Rutinosan felcsaptam, és láttam, hogy indul adásrendező, kameraman és gyártásszervező osztály. Tudtam, hogy rendező továbbra sem akarok lenni, a kameramansághoz nincs tehetségem, ráadásul ismertem egy lányt, aki kameramanként dolgozott az MTV-nél, és tudtam, hogy ez sem nekem való, viszont a gyártásszervező fogalmát nem ismer­tem. Azt hiszem, inkább poénból adtam be a jelentkezésemet. Egyáltalán nem hittem, hogy engem felvesznek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Az esélytelenek bizton­ságával mentem el. Emlékszem, hogy amikor kiírták, hogy harmadrostás vagyok, felmentem Marosvölgyi Judithoz, és azt mondtam neki, hogy szerintem tévedtek, mert az kizárt, hogy az én legyek, és valamit nagyon elírtak. Judit nagyot nevetett, és próbált megnyugtatni, hogy tévedek. Be kell vallanom, nem nagyon hittem neki. Aztán a harmadik rostán későbbi osztályfőnököm, Szohár Ferenc nagyon helyes volt velem. Nagyon biztatott. Később azt mondta, hogy tulajdon­képpen a naivságom tetszett meg neki, meg az, hogy ami­kor megkérdezte, hogy milyen filmet akarok csinálni, én azt feleltem, hogy jókat. Ez nagyon tetszett neki, pedig ő iga­zából arra gondolt, hogy a játékfilmezés, a tévézés, vagy a dokumentumfilmek érdekelnek-e jobban. A vicc egyébként az, hogy az Egri Főiskoláról, mint a művelődésszervezésre, és bármilyen szervezésre alkalmatlant először eltanácsol­tak, majd kirúgtak. Persze ebben benne volt egy-két tanár féltékenysége a Filmművészeti miatt...

Aztán az első félév alatt rájöttem, jó helyen vagyok. Ebben a munkában tudok leginkább kiteljesedni. Elég sokrétű a mun­ka ahhoz, hogy ne unjam meg, és főleg minden film és minden feladat egy kicsit más…

Fliegauf Benedek: Rengeteg

Mesélj az egyetemi felvételiről.

A felvételi a szokásos módon, három rostában zajlott. Az első egy teszt volt, a második egy beszélgetés, a harma­di­kon pedig egy jelenetből kellett teljes gyártástervet készí­teni az előkészítéstől a vágásig. Nekem persze fogalmam sem volt semmiről. Írtam, amit a színházi múltamból magam­mal hoztam, és amit a józan ész diktált. Persze Szohár Feri nagyon rendes volt…

Kitől, kikkel és mit tanultatok a főiskolán?

Azt hiszem, Szohár Feritől, Elek Andrástól (a Mafilm Rent volt gazdasági vezetője), Erdélyi Gábortól (hangmérnök), és Rák Józseftől (operatőr) tanultam a legtöbbet. Nagyon sok jó tanárunk volt, de a főiskola szerintem nem a tényleges taní­tással ad valamit, mert az nem nagyon működik. Ha az ember kicsit igyekszik, nagyon sok gyakorlatra tehet szert, és főleg kapcsolati tőkére. Én a főiskolának köszönhetem, hogy ma van munkám. A rendezők nagyrészét ott ismertem meg, vagy már, mint végzettet, vagy mint évfolyamtársat, vagy mint az iskolában tanító tanárt. Azt gondolom, sze­rencsés ember vagyok, hogy nekem sikerült ezekkel az em­berekkel dolgoznom, s egy részüket barátomnak tudhatom. Nagyon jó a főiskolában, hogy olyan emberek tanítanak ott, akik ma a fő mozgatórugói és legnagyobb személyiségei a szakmának. Ugyanakkor, mivel ezek az emberek a saját mo­zijukkal, munkájukkal is foglalkoznak, sokszor nincsenek ott, emiatt elmaradnak az órák, és egy idő után senki nem veszi komolyan az egészet. És ez nagyon rossz. Az ember ettől egy kicsit elveszti a hitét az egész intézményesített filmes oktatásban. Velem például ez történt. Sok mindent vártam a főiskolától, és sok mindent kaptam is, de azt hi­szem, inkább csalódás volt. Az első félév csodálatos volt. Mert Szohár Feri, Elek András, Erdélyi Gábor és Rák József nagyon komolyan vette a filmkészítés alapjainak a megtanítását. Ők tényleg egy új világot nyitottak meg nekem. Aztán a következő félévtől már nem nagyon volt mit mondani. És erről nem ők tehetnek! Ezt a szakmát csak gyakorlatban lehet igazából megtanulni. Ők kiváló szakemberek, és nagyon jó emberek. Azt hiszem, hogy ebben a szakmá­ban az egyik legfontosabb dolog: embernek maradni, minden helyzetben. És ezt ők megtanították.

Meggyőződésem, hogy sokan nem ismerik pontosan, mi is a gyártásvezető feladata.

Szerintem az emberek általában nem tudják, hogy mit is csi­nál a gyártásvezető. Értetlen arccal bámulnak rám. Emlék­szem, eleinte volt egy kis sértettség bennem, hogy én valami eszement fontos munkát végzek, és ezek mégsem tud­ják, de ma már nem zavar. Sőt, szórakoztat. Na de a lényeg, hogy a gyártásvezető feladata valami ilyesmi: a munka­folyamatok koordinálása, a költségvetés elkészítése és be­tartása. Mit mondjak még róla? Én szeretem. A gyártás­vezető tulajdonképpen megteremti a feltételeit annak, hogy a rendező álmából film lehessen az adott anyagi keretek között. Szerintem ez egy szép feladat. És főleg nem könnyű. Mindkét fél részéről nagy empátiát, toleranciát és kompromisszumkészséget igényel.

Ha nem tévedek, már a főiskolás évek alatt is gyártottál né­hány filmet.

A főiskolán rengeteg filmet csináltam, ezeknek egy része kisfilm, más része dokumentumfilm, és megint egy más része tévéjáték és tévé-show. Ezekből megtanulod, hogy építs semmiből várat. Mert semmi nincs hozzájuk általában. Komoly igények vannak, de anyagi és kapacitásbeli háttér nélkül…

Hogy sikerült együtt dolgoznod a rendezőszakos diákokkal?

Olykor nehezen. Nem nagyon tudnak együttműködni. Felkészületlenek, nem tudják, mit akarnak, aztán persze jön a vagdalkozás… A rendezőknek szerintem a főiskola első évében egy félév gyártási ismeretet kellene tanulniuk. Mert egyszer csak ott vannak az első vizsgafilmjüknél, egy beosztott gyártásvezetővel valamelyik párhuzamos osztályból, és nem tudnak együttműködni. Nem tudják, hogy mi az a disz­pókönyv, a gyártási terv, nem tudják, hogy egy stáb hogyan áll fel, és melyik funkció pontosan mire is való.

Tényleg, mi az a diszpókönyv?

Egy olyan lista, ami képenként lebontva tartalmazza a film elkészítéséhez szükséges összes pontos igényt, részlegekre lebontva. Szóval, visszatérve az előző témára: elvégzik az iskolát, lesz róla egy diplomájuk, és mivel az iskola nem segít nekik, hogy már a tanulmányaik alatt részt vegyenek akár kávéhordóként nagyfilmekben, fogalmuk sincs róla, hogy a filmgyártás egy kissé diktatorikus, de csapatmunkára épülő komoly rendszer, amiben minden résztvevőnek megvan a maga feladata, még ha az néha lehűtésnek is látszik.

Tudtommal az első nagyjátékfilm, amiben dolgoztál, Flie­gauf Benedek Rengeteg című filmje volt. Hogy kerültél ebbe a produkcióba?

Nem, az első nagyjátékfilm, amiben dolgoztam, az a Fonyó Gergely által rendezett Na végre itt a nyár! című ifjúsági film volt. Ebben gyártási gyakornokként vettem részt, és nagyon jó iskola volt. Szohár Feri mellett dolgozhattam. Ő meg a két felvételvezető, Fekete Miklós és Czutor György nagyon nagy szeretettel foglalkoztak velem, és megtanítottak a szakma apró kis dolgaira. A rákövetkező évben dolgoztam Fliegauf Bencével.

Bencét az egyik operatőr osztálytársam vizsgafilmjéből is­mertem, amelyet segített megrendezni. Nagyon hamar egy hullámhosszon voltunk. Akkor mondta, hogy lenne neki egy nagyfilmje, és mi lenne, ha együtt csinálnánk. Egy fél évig készítettük elő a Rengeteget. Elképesztő mennyiségű próba­felvételt készítettünk a jelenetekről. Aztán elkezdődött a felvételi a Főiskolára, és Gothár Péter felkért, hogy gyártási koordinátorként működjek közre benne. Később Gothár elhívott a Magyar szépség című filmjébe dolgozni. Akkor Bencével erről sokat beszélgettünk. Még nem volt biztos, hogy a Rengeteget el tudjuk kezdeni, de már valami sejlett. Bence nagyon nagyvonalú volt. Azt mondta, hogy most nem ő a fontos, hanem az, hogy kell, hogy nekem szakmailag egy ilyen ember, mint a Gothár „meglegyen”. Így aztán megegyeztünk, hogy az akkori felvételvezetőm, Stalter Judit fogja legyártani a filmet, és én majd az utómunkára meg az esetleges pótforgatásokra visszamegyek. Nem tudom elmondani, hogy Bencének ez a lépése mennyi­re jó esett. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy én nem csak a munkatársa, hanem a barátja is vagyok.

Gothár Péter: Magyar szépség

Ezután jött egy másik nagy lehetőség, Szász János felkért, hogy legyél az új filmjének a gyártásvezetője. Ez hogy történt?

Szinte hihetetlen a sztori. Szász Jánossal Gothár és a fel­vételi kapcsán ismerkedtem meg. Amikor Fehér György vá­rat­lanul meghalt, egyszer csak ott volt az osztálya, és nem volt osztályfőnök. Gothár Szász Jánost kérte fel, és én, mint a felvételivel kapcsolatosan mindenfélét tudó ember is­mertem meg a Jánost. Az iskola folyamán többször is kül­dözgette hozzám a diákjait különböző ügyes-bajos dolgaikkal, és valahogy egyre többet beszélgettünk egymással mi is. Aztán tavaly április körül kiderült, hogy kap pénzt A tavasz ébredése című nagyjátékfilmjére, és megbeszéltük, hogy én leszek a másodasszisztense. Nagyon boldog vol­tam, hogy egy ilyen kaliberű emberrel dolgozhatok, és lát­hatom egészen közelről, hogy hogyan csinál filmet. Nem is gondoltam volna, hogy három hónappal később gyár­tás­vezetőnek fog felkérni. Ez úgy történt, hogy reggel fél hétkor csörgött a telefonom. János volt az, és azt mondta: „Figyelj, én azt akarom, hogy te legyél a gyártásvezetőm. A Barbalics fel fog hívni, találkozz vele, és aztán hívj fel.” Az az igazság, hogy egyáltalán nem hittem el, hogy ez igaz. Néhány nappal később találkoztam Barbalics Péter produ­cerrel, akitől úgy váltam el, hogy ő nagyon boldog, hogy a János engem választott, mert szerinte én vagyok mellé a megfelelő ember. Azt gondolom, ez tulajdonképpen csoda volt. Én nem hiszem, hogy Barbalics Péter helyében egy hu­szonöt éves lánynak megelőlegeztem volna ekkora bizalmat. Összesen tíz hónapig készítettük elő A tavasz ébre­dését. Elmondhatatlanul sokat tanultam Jánostól, Máthé Tibor­tól és Rozsnyay Károlytól (főgyártásvezetőként működött közre a produkció előkészítésében). És nem tudom megfogalmazni azt az érzést sem, milyen volt tíz hónap után felállni, és dolgavégezetlenül elmenni, mert sajnos a film nem tudott megvalósulni… Az embernek a szíve szakad meg tőle. És nem az én belefektetett tíz hónapomról van itt szó, hanem arról, hogy van egy ilyen kiemelkedő tehetségű ember, mint Szász János, és látod, ahogy napról napra rokkan és hal bele, hogy nem tudja megcsinálni a filmjét. Mindent megtesz, ahogy te is, hogy ez a film meg tudjon születni, és mégsem megy. És aztán látod őt összetörve, hitét vesztve. Ez irgalmatlanul nagy felelősség. Ő az álmát bízza a producerre, és ha az nem képes rá, hogy a társa és segítsége legyen a megvalósításban, az ő kudarca, a rendező kára lesz…

Ezután egy olyan nagyjátékfilm következett, amely valóban elkészült, illetve már le van forgatva, és aminek száz százalékig te vagy a gyártásvezetője. Dyga Zsombor Kész cirkusz című filmjéről van szó.

Hát, ez sem az egyszerű történetek közé sorolható. Rend­kívül rövid idő állt a rendelkezésünkre, mind az előké­szítésre, mind a forgatásra. (18 nap alatt forgattuk le a filmet, bár az időjárás miatt lett 4 pótnapunk is.) Nagyon fe­szített tempóban folyt a munka. Zsombor hihetetlen mun­kabírású ember, és nagyon jó munkatárs. Iszonyatosan alapos és felkészült. Nagyon jó volt vele dolgozni. Termé­sze­tesen az ember, így én is, követ el hibákat, de azt hi­szem, a végeredményt tekintve mindannyian elégedettek lehetünk. Egyébként a film főszereplői a legnagyobb magyar sztárok, úgymint Udvaros Dorottya, Csuja Imre, Scherer Péter, Ónodi Eszter, Görög László, Tóth Jocó, Nagy Zoltán. Nagyon jó volt látni és érezni, hogy ezek az emberek milyen szeretettel és odaadással vesznek részt a filmben. Nem csak eljátszották a szerepeiket, hanem tényleg a produkció részévé váltak. Nagyon a szívükön viselik a film sorsát, és ez egy ilyen szuper low-budget produkcióra nézve hízelgő. És ez Zsombor­nak köszönhető.

Természetesen a régi jól bevált Dyga-féle hármas – Elek Feri, Welker Gábor, Schmied Zoltán – sem maradt ki a „jóból”. Mindazonáltal, hogy ezt a filmet le tudtuk forgatni, az Durst György producernek köszönhető. Ez a film nem kapott ed­dig semmilyen állami támogatást. Gyuri a Duna Televíziótól kapott, és az ő saját pénzéből forgatta le filmet. És ez nagy dolog. Tapasztalataim szerint a producerek nem nagyon tesznek bele pénzt a filmekbe a sajátjukból.

A gyártásvezetőnek tudtommal a legszorosabb és legjobb viszonya a producerrel kell legyen. Erről milyen tapasztalataid vannak idáig?

A producer és gyártásvezető viszonya? Nem is tudom. Igazából ennek egy bizalmas kapcsolatnak kellene lennie, de én nem nagyon éreztem eddig ezt. Talán egy-két kivétellel. A producereknek általában van egy saját kis jól működő „brancsuk”, és ha te külsősként mész oda dolgozni, hát ér­zed, hogy kívülálló maradsz. Odamész egy céghez, felkér­nek, hogy írd meg a pályázatot. Szerződés persze nincs, majd ha nyer valami kis pénzt a film, akkor megcsináljuk valahogyan. Aztán ha nem nyer, akkor buktad az egészet. Ha nyer, még akkor sem biztos, hogy te leszel a gyár­tásvezető. Ha mégis te lettél, még akkor sem biztos, hogy el tud indulni a film, és téged x hónap után nem úgy küldenek el, hogy „majd legközelebb, és fizetni is csak akkor fogunk”. Akinek nem inge, ne vegye magára. Azt érzem, hogy úgymond „elvész a mundér becsülete”. Én azt tanultam, hogy az adott szavam az aláírásomnál is többet ér. És törekszem ennek a megtartására. Az ilyen dolgokon múlik, hogy legközelebb lesz-e munkám, és akikkel dolgozni akarok, azok tudják, hogy számíthatnak rám. Mert ez az egész a bizalomról szól.