Idén tizenötödik éve, hogy a Land In Sights nevű, az indián kultúra megismertetéséért – életben tartásáért? – dolgozó szervezet megrendezte a First Peoples' Festivalt. A társaság stílszerűen Kolumbusz Kristófként elnevezett utcában lévő irodájában beszélgettünk a fesztivál igazgatójával.
Móhak, innu, abenaki, migmek és krí filmekből láttunk legtöbbet a fesztiválon. Itt az „őslakos" szó nem csak indiánt jelent: a jelző magában foglalja a fehér-indián vegyes házasságból született meszticeket és az északon lakó inuitokat is, akiket mi eszkimókként ismerünk. A filmek alkotói, legtöbb szereplője és története szinte kizárólag – őslakos. Vajon miért? Egyrészt a film, mint az önkifejezés eszköze számukra nem régen elérhető, és csak a legfontosabbról szól, élet-halál kérdésről, az identitásukról. Másrészt a filmkészítés misszió. Nem szórakoztatásra használják, hanem szabadságharcra. Tudják, hogy erős hatást gyakorolhatnak vele, s ha elkészül egy olyan film, amely nem viszi előre az ügyüket, az visszaélés a lehetőséggel. Ezt meséli André Dudemaine, egy igen művelt, szuggesztív indián férfi, aki a fesztivál tizenöt éve alatt Québec államban az őslakos kultúra érdekképviseletének a jelképe lett. Ősztől tavaszig a Concordia Egyetem filmszakán filmtörténetet tanít, június harmadik hetében pedig komplex kulturális fesztivált rendez, ahová összehívja valamennyi testvérét.
Holnap az ország egyes részein – igazából „ foltokban" – óriási ünnep lesz: a nyári napforduló a Nemzeti Őslakos Nap Kanadában. Önt hogy érinti?
Minden évben temérdek rendezvényünk van ezen a napon, koncert, kézzel festett könyvek kiállítása, filmbemutatók. A legnagyobb esemény fent lesz a Mont Royalon. Oda várjuk a Kanadai Örökség Minisztériuma és más fontos szervek képviselőit. Ilyenkor eljönnek hozzánk.
Van ebben valami abszurd, hogy az indiánoknak „napjuk van" otthon.
Megszokja az ember... Nekünk minden adandó alkalmat meg kell ragadnunk arra, hogy a kultúránkkal és – az új produkciókon keresztül – hagyományainkkal, történeteinkkel megismertessük a többieket, olykor az itt élőket is. S mára az is kegyelmi pillanat, ha találkoznak egymással a Kanadában élő különböző törzsek tagjai. Erre nincs megfelelőbb alkalom, mint az év leghosszabb napja...
A vetítőben ülve nem érzékeltem ennek a fajta találkozásnak a légkörét, és kevesebben is jöttek el, mint azt a filmek ígérete alapján jósolni lehetett. Kahnawakéban viszont...
Óh, a rezervátumban, az más! A mieink sokan nem jönnek be a belvárosi moziba. Pedig a közösség mozija már nem tökéletesen alkalmas ezeknek a filmeknek a vetítésére. Akik kint nézik meg a filmeket, úgy gondolják, aki kíváncsi rájuk, azt szívesen látják. Még a lépcsőkön is együtt ülnek alkotók, nézők, producerek.
A versenyprogramban mindössze három játékfilm mellett indult hét egészestés, és tizenhét egyórás dokumentumfilm. Az évről évre legnépszerűbb rövidfilm kategóriában mintegy hatvan alkotás szerepelt, amelyeknek idén is jelentős hányadát képviselte az animáció.
Mi a magyarázata a versenybe válogatott alkotások műfaji arányának?
Hogy ismét a dokumentumfilm viszi a pálmát? A rendezőink habitusát ismerve ez nem meglepő, hiszen a fikció közel sem olyan fontos, mint a valóság megfigyelése, s közel sem olyan élvezetes, mint a világunk jelenségeinek a türelmes körbejárása, megértése. Történeteket mesélni persze igazán szeretünk, de ez a szenvedélyünk filmkészítéskor elsősorban animáció formájában ölt testet.
Ez annál nagyobb fikciót eredményezhet.
Tévedés. Az animációs filmjeink nagy része úgy születik, hogy a tárgyakban, növényekben meglátva az élőt, segítünk nekik megmutatkozni úgy, ahogy sokan nem tudják őket látni. Az animációk másik része legendák feldolgozása, olyanok, mint egy-egy törzsi mese, melyről sokan nem tudják, hogy ha a film most nem készült volna el, akkor annak a néhány embernek az elvesztésével, aki még emlékezett a mesére, örökre eltűnt volna. Ilyen például a megosztott első díjat kapott Raven Tales (Chris Kientz és Simon James filmje), amely azt meséli el, hogy a haida hagyomány szerint hogyan lopta el a holló a napot.
Úgy tudom, a kanadai indiánok közül jelenleg az abenaki törzs kultúrája van a legnagyobb veszélyben, és a világon az abenaki nyelv lesz a következő, amelyik kihal.
Sajnos ennek nagy esélye van, még ha Odanak lakói közül minden nyelvet tudó tanítja is azt. Páratlan vizuális művészetükkel küzdenek a fennmaradásért. Rövidfilmjeik szerepeltek a fesztiválon, de a pénzügyi lehetőségeik nem engedik meg sok kiváló terv megvalósulását. Christine Sioui képzőművésznő törzsi eredettörténetet feldolgozó szinopszisa például hat éve pihen már a fiókban, pedig ez volna az első 3D-s indián animációs film. Talán váratlan, de most szeptemberben nyílik meg az Abenaki Örökség Múzeuma a rezervátumban, ahol a nyitószám Christine multimédia show-ja lesz A világ teremtése címmel. „A felkelő nap népe" (ezt jelenti a saját nyelvükön abenaki) azt szeretné, ha szóbeli kultúráját hangos képek formájában menthetné át a következő generációknak. Az Elektronikus sámán is ezt üzeni a fesztiválkatalógus borítójáról.
És látom, az ön képernyőjéről is...
Nem tudtam levenni róla a szemem, amikor megláttam. Kölcsönkértem képernyővédőnek és a filmfesztivál jelképének, annyira arról beszél, amiről valamennyi filmünk is. Identitásunk múltban gyökerező részei erőre kapnak a jelenben, és élhetőbbé tehetik a jövőt. Itt élnek velünk a sámánok, és beszélhetünk róluk szavak helyett akár színes pixelekkel is. „Érvényesek", hogy modern szót használjak. Kék, sárga, narancs, néhol pedig zöld és erős pink színű pixelekből sűrűsödik össze a modern sámán. Tipikusan olyan kép, melyet minél tovább néz az ember, annál többet lát benne. Friss és derűlátó sámán ez, én sokkal optimistábbnak érzem, mint a filmeket, amelyeket fed. A Hollómesék mellett a másik – megosztott – nagydíjat egyébként egy ízig-vérig fikciós, sajátos amerindián humorral felépített film, a 5th World (Ötödik világ) kapta. Blackhorse Lowe, a navajo elsőfilmes két indián szerelmes útját követi, amint keresztülstoppolnak az egész országon. Kifulladásig.
Ön szerint a fesztiválfilmek közül melyek a legalkalmasabbak a jelenlegi őslakos filmes helyzetkép megmutatására? A győzteseket vetítené?
Az Ötödik világ jó film, de készült olyan, amelyiknek a bemutatását fontosabbnak tartanám Európában. A Nobel-békedíjas Rigoberta Menchuról elnevezett díjat például egy meghatározó jelentőségű alkotás, a kanadai Kevin McMahon rendezte Stolen Spirits of Haida Gwaii című dokumentumfilm nyerte. A mesteri kivitelezésen és a szakmai alaposságon túl egy alaptörténetünk érthető meg belőle.
A Wapikoni mobile-ról beszélhetünk-e már?
Most már igen. Az idei fesztivál különleges nevezője egy lakókocsi és az ő kollektívája volt. A mozgó stúdióval utazó fiatal filmes tanárok tavaly nyár óta rezervátumról rezervátumra járnak, hogy napközben forgatni és vágni tanítsák a tizenéveseket, este pedig dokumentumfilmekről vitatkozzanak a beépített körkanapén ülők meghitt társaságában. Nem gondoltuk, hogy egy év alatt versenybe juthatnak. De hát Ön ezt pontosan tudja... [A kanadai projekt magyar testvérprogramját a Vizuális Világ Alapítvány indítja el. Célja hátrányos helyzetű és különösen tehetséges diákok oktatása gyermekotthonokban és kis lélekszámú falvakban, bizonyos magyarországi megyékben, Erdélyben és Budapesten. – szerk.]
Valami megmozdult. A First Peoples' Festival legtöbb filmjét a televízióban is lehet már látni. Sőt, az APTN – Őslakos Népek Televíziós Hálózata – nemcsak műsoridőt ad, hanem idén először több film támogatójaként is szerepelt. André Dudemaine munkája lassan beérik.
Ön nem készít filmet?
Nem.
Melyik törzs tagja?
Innu. Azt jelenti, „ember".
