Damien (Ómen, 1976) – Nem is gondolnád, hogy ez a kis gézengúz egy ördögfióka, vagy maga a Sátán. A film valahol ott kezdődik, ahol a Rosemary gyermeke abbamarad: Damien felcseperedik (ha Jézusnak egy asztalos volt az apja, hát a Sátánnak amerikai nagykövet) és nem ismer lehetetlent, ami a világuralomra törést illeti. Míg a rátámadókat vad kerberoszok szaggatják szét, addig a duzzogó mimikájú Damien csak néz és néz.

Salvatore (Nuovo Cinema Paradiso, 1988) – Az igazi filmfanatikusokon már egészen kiskorukban kiütközik mozi iránti rajongásuk. Legszívesebben minden apró celluloidkockát megtartanának, a mozigépész minden egyes mozdulatát ellesnék, és minden filmre belógnának, még akkor is, ha édesanyjuk csupán tejért küldte el őket a boltba. A kis Spock-fülű Salvatore is mindent megtenne azért, hogy vászonközelben lehessen, hisz a mozi a mindene – ez a sötétbőrű lelkes kisfiú adja meg a zamatát Giuseppe Tornatore nagysikerű filmjének. Salvatoréval viszont egy nagy baj van: a film első fele után a szelíd kisfiú megnő, és nyámnyila tinédzser lesz belőle.

Carol Anne (Poltergeist – Kopogó szellem, 1982) – A kopogó szellemek a televízió szemcséin keresztül kommunikálnak a kis kaliforniai lánnyal, aki a legártatlanabb fizimiskával jelenti be szüleinek, hogy „itt vannak!”. Ki ne emlékezne arra a képre, amikor a kis szöszi olyannyira rá van tapadva a képernyőre, hogy majdnem elnyeli a készülék szemcsés szürkesége. Úgy tűnik azonban, hogy a szellemek átka nem csupán Carol Anne filmbeli szerepét hálózta be, hiszen a kislány (Heather O'Rourke) a harmadik Poltergeist-epizód elkészítése után elhunyt, mindössze 13 évesen – a kedves lány filmográfiája így csupán e három szellemjárta filmből áll.

Nicholas (Más világ, 2001) – Pityergésre álló arca még a legfehérebb falnál is sápadtabb,  de fényérzékeny lévén ez nem is lehet másképp. A pöttöm Nicholas nővérével és édesanyjával él egy hatalmas „szellemjárta” házban, ahol különös szokások uralkodnak. Az anya túlzott szigorral kezeli az apróságokat, de csupán féltő szándékkal rejtőzik a kemény anyai szerepbe. Nicholas nem érti, hogy mi folyik körülötte, ám enyhén koravén arcocskája gyakran olyan érzelmeket mutat, melyek már-már felnőtt reakciókra utalnak. Ha a film nem is, a kis nagyfülű, mogorva fiúcska bizonyára beivódik a néző emlékezetébe.

Rhoda (The Bad Seed, 1956) – Rhoda egy angyalian pukedliző, végtelenségig nyájas, okos, bájos, jólnevelt és udvarias kislány. Minden anya álma, igazi mintagyerek – azt a kis szépséghibát leszámítva, hogy titokban mindenkit legyilkol, aki valamilyen formában az útjában áll. A poén az, hogy erről az apró viselkedészavarról a kislány nem is tehet. Rhoda génjeiben van a rosszaság, ezért nemhogy lelkifurdalása lenne, hanem még kimondottan élvezi is gaztetteinek következményeit. Itt is érvényesül a „nem minden arany, ami fénylik” mondás, hiszen hiába a kis ártatlan lány kirívóan aranyló hajkoronája és mézes-mázas viselkedése, mert minden tönkremegy és elpusztul, ahol meglibbenti fodros ruhácskáit.

Giosué (Az élet szép, 1997) – Roberto Benigni szív- és könnyfacsaró dráma-vígjátéka nem mindennapi módon mutatja be egy család életét. Koncentrációs táborba kerülve, a szülők megpróbálnak optimisták maradni, egyetlen okból kifolyólag: fiúk, Giosué miatt. Guido, Giosué édesapja hatalmas játszótérként tünteti fel kisfiának a haláltábort, ahol minden szenvedés csupán játék, egy-egy próbatétel, ami ahhoz vezet, hogy megnyerjék a hatalmas fődíjat: egy tankot! Giosué őszinte, gyermeki lelke nem érti meg a valódi helyzetet, ezért inkább teljes szívéből bekapcsolódik az édesapja által kreált álom-játékvilágba, ahol minden csupa felhőtlen móka és kacagás – még akkor is, ha szögesdrótok végtelen mezeje árnyékolja be a mulatságot.

Pricò (A gyermekek figyelnek bennünket, 1944) – Vittorio De Sica ebben a kevésbé ismert filmjében, kis húsünk, Pricò fájdalmasan hamar szembesül az élet otrombaságaival. Édesanyja elköltözik otthonról, hogy szeretőjével legyen, ezért a kisfiú rokonról rokonra és házról házra csapódik. Senki nem érti meg, hogy Pricòt nem lehet megvigasztalni: ő csak az édesanyjával szeretne lenni. De az anya még egy-egy együttlét erejéig sem tud vigyázni rá, inkább szeretőjével hentereg a tengerparton, mialatt a kis Pricò kisírt szemekkel, egyedül ténfereg a partok végtelenségében. Egy kisfiú, aki nem akar sokat, mégsem kap semmit, és csak sír és sír, és sír...

Gage (Kedvencek temetője, 1989) – Nincs még egy ilyen elbűvölő kis gügyögő gyerek, mint Gage Creed: huncutul nevetgél, közben pedig serényen legyilkolja szeretteit ebben a Stephen King-adaptációban. Gage-et véletlenül üti el egy kamion, miután édesapja a „kedvencek temetőjébe” temeti el, ahol minden eltemetett halott (leginkább állatok) előbb-utóbb feltámad. Mindenki életre kel, ám egyetlenegy visszaütője van a dolognak: a feltámadottak elkorcsosult, zombiszerű lényekként folytatják életüket. Meg kell hagyni, a kis Gage még szörnyszülöttként is roppant aranyos.

Danny (Ragyogás, 1980) – Talán nem véletlen, hogy a Stephen King-adaptációkban szereplő gyerekek igen előkelő helyeket foglalnak el listánkon. Ez a kissé beteges arcú, a 80-as évek stílusos bubifrizuráját viselő gyerek az írói impotenciában szenvedő, egyre dilisebb Jack Nicholson egyszem fia. Persze ettől az apuka nem hatódik meg, hanem fejszével üldözi a kis sápadtka fiút. Persze, Dannyt sem linkelik be az épelméjűség wikipédia-oldalára: megszemélyesíti az ujjait és néha visszafelé beszél. De ezt leszámítva, mint minden normális gyerek, ő is szereti a fagylaltot.

Grégory (Zsebpénz, 1976) – François Truffaut mindig tudta, hogy bánjon színészeivel, legyenek azok felnőttek vagy éppenséggel gyerekek. A kis Grégory talán a filmtörténet egyik legaranyosabb mellékszereplője, aki pajkosságával még a legkeményebb szíveket is megolvasztja a filmvásznon – ezért jár neki az első hely. Állandóan nevet, szeleburdisága nem ismer határokat, és csodák csodájára – akkor is csak szüntelenül kacarászik, miután több emeletnyit zuhan egy háztömb ablakából. „Grégory bummm!”