Cool Hand Luke, 1967 – Paul Newmannak állandóan jár a szája. De becsületére legyen mondva, a fogadásait meg is nyeri: egyszer például megeszik ötven főtt tojást. Felejthetetlen jelenet egy felejthetetlen egysorosokkal tarkított felejthetetlen filmből.

A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője, 1989 – Ez az egyesek által a thatcherizmus allegóriájának is tekinthető film olyan a filmklubmozgalomnak, mint a mezőségi tánc a táncházmozgalomnak: kötelező. Greenawaytől megtudjuk, hogy milyen az, amikor a csalfa nej helyett egyszercsak a felszarvazott férj falja be a szeretőt.

Delicatessen, 1991 – Hatalmas késeket fennek, a metsző hang végigszalad a szellőztetőnyíláson és menekülésre készteti az áldozatot. Nyomorúságos időkben, mikor alig kapni húst, egy találékony hentes mindent (és mindenkit) megold. Már csak a vásárlóknak nem szabad semmit sem tudniuk, látniuk, hallaniuk, ízlelniük.

A hetedik kontinens, 1989 – Michael Haneke ámokfutó családjának utolsó vacsorája igazán néző- és gyomorpróbáló jelenet. A halálba menekülő osztrák család bőségesen megpakolt asztala ínycsiklandó jólétet sugall, ám a falatozás csupán átmenet élet és halál között.

Saló, avagy Szodoma 120 napja, 1975 – Ebben a filmben is található egy híres-hírhedett közös étkezésjelenet. A koprofágia csöppet sem mindennapi praktikája válik hétköznapivá Pasolini beteg de Sade-értelmezésében. „Mangia, mangia!” – riadunk fel éjszakánként, izzadtságban tocsogva, egy súlyos vacsora után.

Sweet Movie, 1974 – A jugó Makavejev Buñuel, Pasolini és Ferreri nem is annyira távoli rokona. Ebben a filmben még csak nem is kellett ráerőszakolni a koprofíliát a szereplőkre, Otto Mühl és a híres-hírhedt bécsi akcionisták szimultán módon voltak képesek kaját ki- és beüríteni a szervezetbe, annak mindenféle használható nyílásán keresztül egy hatalmas és übergamat vacsorajelenetben. Be is tiltották ezt a filmet is, ahogyan az történni szokott.

A szabadság fantomja, 1974 – Buñuel gyönyörűségesen furcsa víziójában az étkezés és ürítés társadalmi jellegei cserélődnek fel: az emberek közösen és ünnepélyesen ülnek le egy asztalhoz – kakálni, ezzel szemben az étkezést kiosonva, kis fülkében, egyes-egyedül végzik a vendégek. És ez nem az első alkalom, amikor Buñuel valami újat tudott mondani az étkezésről.

Dillinger halott, 1969 – Marco Ferreri filmjében Glauco (Michel Piccoli), álmatlanságtól és még ki tudja mitől hajtva, egy éjszaka nekilát, hogy egy igazi ínyencvacsorát készítsen. A hozzávalók után kajtatva a kamrában egy újságpapírban pisztolyt talál, amit fényezni kezd – s amint Hitchcock óta tudjuk, pisztolyt csak úgy véletlenül nem látunk filmben. A hosszadalmas főzésjelenet után már csak az asszonnyal kell kezdeni valamit...

A nagy zabálás, 1973 – Ferreri másik, sokkal ismertebb klasszikusában a kajálás a halálhoz vezető üdvözítő út lesz. A saját neveiket használó, duhaj- és szakácskodó színészek (Marcello Mastroianni, Michel Piccoli stb.) előtt semmi se marad szent, az ínycsiklandozás a gyomorforgatással kavarodik. Lett is belőle botrány Cannes-ban.

Soylent Green, 1973 – A toplista első filmjében maga az ember lesz a fő táplálék. Persze, több ilyen filmet ismerünk, de Richard Fleischer klasszikus sci-fijében nem egy őrült angol borbély, szakács, két dilis svéd hentes vagy egy portugál fagyigyáros őröl bele embereket kelendő portékájába, hanem a kannibalizmus intézménnyé válik: a nem is olyan távoli jövőben a Föld minden lakosa a többi lakosból préselt zöld Soylent-kockákon nyammog. Egy darab igazi marhahús pedig soha nem látott ritkaság.