Rob Garver: What She Said: The Art of Pauline Kael

Ma már valószínűleg elképzelhetetlen az a szókapcsolat, hogy „befolyásos filmkritikus”, pedig régebb, Balázs Bélától kezdve a Cahiers du Cinéma-körön keresztül egész Roger Ebertig léteztek még ilyen személyiségek. Ilyen volt Pauline Kael is, a New Yorker kritikusa, és már alig vártuk a filmkritikusokról szóló dokumentumfilmek zsubzsánerét – hátha ez a film egy sorozat tavaszhozó fecskéje lesz. A filmben megszólal Tarantino, Coppola, Bogdanovich és sok más híres ember beszélő feje, de reményeink szerint nem ezért lesz izgalmas, hanem mert talán rá tud mutatni arra, hogyan fejlesztette ki Kael sajátos stílusát. És miért ne, befolyását. (jbn)

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség

Ahogy telnek az évek, egyre kíváncsibban várjuk (mi, régi Almodóvar-rajongók és újabban a nagyközönség is, aki az elmúlt években megízlelte a spanyolos bizarrság jóleső fanyarságát) az idén 70 éves, Oscar-díjas rendező alkotásait. A 2013-as Los amantes pasajeros / Szeretők, utazók pörgő, inkább lazán szabados, mintsem mélyen megbotránkoztató stílusa, majd a 2016-os Julieta, mely az egyik legszolidabb és legkomorabb filmje a rendezőnek, megmutatták, hogy Pedro Almodóvar még mindig tud újat mutatni, új árnyalatokat használni. A Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria) életrajzi ihletésű dráma (a legtöbben egyszer csak eljutnak ide – lásd Fellini 8 és ½-jét vagy Woody Allen HollyWoody történetét), nem meglepő szereposztással (Antonio Banderas és Penelopé Cruz alapemberek Almodóvárnál). A Cannes-i nemzetközi bemutató után a visszhangja jó volt, úgyhogy várjuk, nagyon. Kritika a filmről a Filmtetten ide kattintva. (tgi)

Barak Goodman: Woodstock: Three Days That Defined a Generation (A Woodstock-nemzedék)

Fél évszázad telt el a woodstocki fesztivál óta, amely egy egész nemzedék életét meghatározta. Ötven éve dübörög a fejünkben a Purple Haze, a Piece of My Heart, a We Shall Overcome és a többi: a hippikorszak és az azt meghatározó életérzés elmúlt, a szereplők jórésze már nem él, de a zene megmaradt, generációkon és határokon átívelően. Barak Goodman és Jamila Efron dokumentumfilmje megszólaltat néhányat az egykori résztvevők közül, felrajzolva egy… nos, nem tudjuk még, milyen narratívát. Mert sokféle narratívát lehet építeni ebből a történetből (is): heroikusat, nosztalgikusat, tárgyilagosat, önkritikusat is akár, vagy ezek valamiféle elegyét. Hátha a jól ismert dallamok mellett közelebb kerülünk – ráadásul egy szintén kissé vadregényes környezetben, a magyarfenesi Arkhai szoborparkban – ahhoz az eseményhez, amely annyira fontosnak bizonyult az apáink és anyáink életében, mintha maguk is ott lettek volna. (pazs)

A TIFF mindig jó volt abban, hogy egy-egy különösebb film vetítéséhez megtalálják az azzal összhangban levő helyszínt (vagy fordítva, a helyszínhez a filmet), az idei film-helyszín párosítás versenyét pedig kétségen kívül a Woodstockról szóló dokfilm magyarfenesi vetítése nyeri. A legendás fesztivál ötvenedik évfordulója alkalmából készített dokfilmet Bartha Ernő monumentális szénaszobrai közül nézni, a vetítést követő Oigan plays Dylan koncerten részt venni – ennél hippibb élmény nem lesz az idei TIFF-en. (zb)

Sebastian Lelio: Gloria Bell

Ha nem Sebastian Lelióról és Julianne Moore-ról lenne szó, nem tartanám jó ötletnek, hogy egy sikeres chilei film (a 2013-as Gloria, amelyért Ezüst Medvét nyert a főszerepet alakító Paulina García) amerikai remake-je elkészüljön. Lelio viszont maga forgatta újra saját filmjét, állítólag azért, hogy Julianne Moore-al dolgozhasson, ami izgalmas rendezői és színészi kísérletnek tűnik. Illetve az Egy fantasztikus nő (Una mujer fantástica) Oscar-díja után újabb lehetőségnek arra, hogy egy filmipar szempontjából kis ország rendezője szélesebb tömegekhez eljusson. Lássuk, hogy élt vele. (zse)

Şerban Georgescu: Jurnalul familiei -escu

A dokumentarista kollázsfilm első látásra valamiféle érdekes antropológiai utazást ígér, ami talán segít megérteni a kortárs román néplelket. Nem árt tudni róla, hogy egyfajta atipikus centenáriumi film ez, tehát minimum száz éves történelmi perspektívába helyezi a románságot „mint olyat”, de az előzetesek szerint arról is képes lesz szólni, hogy az új, kibővült határok közé került románok hogyan próbáltak alkalmazkodni a velük együtt élni kényszerülő magyarokkal, németekkel etc. Lightos, kedves, sok családi fotót és archív felvételt használó filmnek ígérkezik, ami talán azt is segít eldönteni, hogy a töltöttkáposzta az magyar vagy román (vagy valami teljesen más) eledel. (jbn)

Fókuszban Kína

Kína lassacskán filmes nagyhatalommá vált, de a nyugat még mindig keveset lát a termésből, a filmes szakma is többet kacsintgatott mostanság Dél-Korea fele, mint a Nagy Falon belülre. Apropó Nagy Fal, ezt a címet viseli egy 2016-as Matt Damonos kínai film is, ami jó példa arra, hogy az ember kedve miért megy néha a kínai filmektől… De ennek ellenére a Focus China szekció igazán megérdemel egy esélyt. Az egyik nagy filmélménynek a Shadow (Ying) című film ígérkezik, amit ugyanaz a Zhang Yimou jegyez, aki nemcsak az említett A nagy falat, hanem a 2004-es Repülő tőrök klánját is, ami egy igazi klasszikus. A kínai kísértetmániával összhangban van a listában fantomos film is, érdekességként találunk tibeti rendező által készített drámát is, de az újdonságok mellett felújított csemegék is vannak, sőt kínai filmrestaurálós műhelyre is el lehet látogatni. (tgi)

Koreai filmek

Ugyan a koreai film nincs külön fókuszában a TIFF-nek (legutóbb 2004-ben volt ilyen év), ám minden évben kerül két-három dél-koreai alkotás, amit meg lehet nézni Kolozsváron. Idén sajnos csak kettő van, de mindkettő izgalmasnak ígérkezik: A Gongjak (The Spy Gone North) a kilencvenes évek derekán játszódik, és egy kémről szól, aki megpróbál beférkőzni egy észak-koreai atomerőműbe. Azt mondani sem kell, mennyire aktuális a mai napig az észak-koreai atom tematikája. A másik dél-koreai film ehhez képest „sima” thriller: a Mok-gyeok-ja (The Witness, azaz A szemtanú) szinopszisa ismerős lehet a zsánerből: egy pasas akaratlanul szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, ez irgalmatlan gabalyodásokhoz vezet. És hogy miért érdemes évről évre követni a koreai filmművészetet? Mert irtózatosan intenzívek, technikai és filmnyelvi értelemben is elöl járnak, ugyanakkor meg zsáneralapúak, tehát az öncélúságtól kell annyira rettegni, ha jegyet váltunk rájuk. (jbn)

100% Michel Gondry

Michel Gondry nagyra nőtt gyermek benyomását kelti bennem, akiből nem veszett ki a kreativitás, de már tudja, hogy az élet csupa bizonytalanság és küzdelem. Bár a zene- és filmipar „A-kategóriás” szereplőivel dolgozott együtt, életművében nincs semmi ipari, a bevált sémák nem érdeklik. Jim Carrey bohócarca mögé nézett, kipróbálta a szuperhősös műfajt, és interjút készített a szerinte egyetlen szimpatikus amerikaival, Noam Chomskyval. A francia filmes jött, látott és győzött Cannes-ban, a Sundance-en, Hollywoodban, majd kitalált egy filmüzemet, amelyben amatőrök kísérletezhetnek a filmgyártással, és ezt most Kolozsvárra is magával hozza, 12 filmjével együtt. (zse)

Vallásóra szekció

A TIFF-en mindig érdemes figyelni az új, tematikus szekciókra. Ezek egy-egy, többnyire a közbeszédben aktuálisan jelenlévő „forró témához” kapcsolódnak, azt próbálják körbejárni a kortárs filmtermés segítségével. A válogatás többnyire izgalmas és sokszínű, még akkor is, ha a beválogatott alkotások nem mindig a legszerencsésebbek – tavaly például a politikai korrektségről szóló szekció filmjeinek jelentős része alig (vagy csak igen csavaros észjárás szerint) érintette a PC-ideológia kérdéskörét. Idén a vallás került fókuszba: a Vallásóra nevű szekció kilenc filmje valamiféle érvényes kinematográfiai összképet kíván nyújtani mindazokról a kihívásokról, amelyek napjainkban a vallásosságot, a személyes hitet, az egyház(ak)hoz való viszonyt érintik. És bár a tematikus összeállítás kiindulópontját a nagy port kavart Klérus (Kler) című, szexuális abúzusokkal foglalkozó lengyel film képezi, Mihai Chirilov művészeti igazgató szerint nem akarnak állást foglalni a témához kapcsolódó kérdésekben, főleg nem a vallás mellett vagy ellen. Lássuk. (pazs)