Zágoni Bálint – „Idén azzal a nem feltétlenül szakmai elképzeléssel fogok beülni a filmekre, hogy a játékfilmeken szórakozni akarok – és amennyiben lehet, nevetni is – a dokumentumfilmekre hagyom azt a feladatot, hogy elgondolkoztassanak és meghassanak. A fenti elv alapján két játékfilmet és két dokumentumfilmet csillagoztam be magamnak, egyelőre csak a számítógép képernyőjén: Benjamin Heisenberg valós történeten alapuló, hosszútávfutó bankrabló története (képünkön) sokat ígér, és Sophie Barthes lélekcsempészes komédiájára is be fogok ülni, még ha a TIFF-en ciki is amerikai filmet nézni. Fredrik Gertten Bananas!* oknyomozó dokumentumfilmje a trailer alapján az igazságérzetemet fogja felkavarni. Egy amerikai banántermesztő cég által az ültetvényeken használt permetezőszer sterillé teszi az ott dolgozó nicaraguai munkásokat, akiknek a törvény előtt semmi esélyük a céggel szemben. Lee Chung-Ryoul dokumentumfilmje pedig egy nyolcvanéves dél-koreai farmerről szól, aki a matuzsálemi kort megélt, legyengült ökrét ápolgatja. Egy lírai, megható dokumentumfilmre számítok. És persze nem szeretném kihagyni a magyar nap gulyásos estéjét sem, a múltkor ott láttam a CFR játékosait is, hátha most is összejön.”

Iszlai József – „Első számú, mindenekelőtti, és kvintesszenciális moziélmény számomra valójában két film lesz, ha jó, ha rossz. Todd Solondz Life During Wartime-ja (képünkön) és François Ozon Le refuge című filmje karöltve állnak a személyes kis mozipiedesztálomon. Miért? – mert sikerül általában jó benyomást kelteniük. Ezek után sürgősen, már csak a „láttam ezt is” kedvéért Francis Ford Coppola Tetrója zárkózik fel, körülbelül egy súlycsoportban a nagytestvér Kaurismäki Haarautuvan Rakkauden Talo-jával. Továbbá, kipattan belőlem a patrióta és azt mondja, hogy: Irány Radu Muntean (Marţi, după Crăciun) és Cristi Puiu (Aurora). De hangsúlyoznám, mindezek mellett sokkal jobb, ha valami számomra ismeretlen és véletlenszerűen nézett film lep meg.”

Jakab-Benke Nándor – „Amióta Scorsese bácsit hallottam áradozni sajátos, videón kiadott filmtörténet-óráin erről a gyönyörű filmről (Piros cipellők / The Red Shoes), azóta kívánom látni. Aztán éppen Scorsese és hűséges vágója, Thelma Schoonmaker restaurálták a filmet, hét éven keresztül. Tavaly robbantott Cannes-ban, hatvan év után mégegyszer. Egy év kellett, hogy ide is eljusson. Klasszikus filmeket nézni celluloidról mindig kiváltság és gyönyör, s ha azt a legendás Powell-Pressburger duó rendezte, akkor méginkább (apropó, Pressburger József Imre: egy újabb „elfelejtett” zsidó-magyar származású filmes Korda, Kertész és a többiek mellé). A hab a tortán: a film a rikítóan mesés, mesésen rikító Technicolor-filmezés csimborasszója.”

Csoma Emőke – „Todd Solondz nálam abszolút kedvenc, úgyhogy engem teljesen meggyőztek legújabb filmjével, a Life During Wartime-mal. Amióta felröppent a hír, hogy egyáltalán tervben van, már azóta lázban égek (miért nem hozták Gaspar Noé Enter the Void-ját is? Grrrr!). Ezen kívül nagyon kíváncsi vagyok Harmony Korine Trash Humpers-ére (képünkön), bár érzem, hogy kiábrándító lesz (persze ez nem mond ellent a zsenialitásnak). Ugyancsak nagy lelkesedéssel várom Alex van Warmerdam Emma Blankját, Thomas Vinterberg Submarinóját, és Mika Kaurismäki Haarautuvan rakkauden talo-ját. Dagur Kári The Good Heart-ja is remélhetőleg jónak ígérkezik, az Izlandiakban még sosem csalódtam, bár itt az ideje. Gyanúsan kielégítőnek tűnik az idei felhozatal, remélem, hogy nem lesz majd annyi csalódás, mint a tavaly. A rendezvények közül bizonyára ellátogatok majd a szokásos gulyás-party-ra is, tavaly ott lézengtek a legmarkánsabb (értsd: jóképűek) és legígéretesebb finn rendezők is”.

Farkas István – „A több mint kétszázfilmes TIFF már nem egy emberre szabott rendezvény – de azért a skizofréniát is jó lenne elkerülni. Épp ezért javasolom, hogy hallgassunk az ösztöneinkre a filmek kiválogatásakor. Fesztiválfilmek lévén mindegyik szolgálhat pozitív meglepetéssel, de a kavalkádban a következőkért rágtam legtöbbet a körmöm.

1. Titus Muntean: Caravana Cinematografică – mert érdekel a kommunizmus korszaka, és az autohton alkotások;
2. Borys Lankosz: Rewers – azt hiszem elég indok, ha annyit mondok: a film a lengyel kommunizmus kezdeteiről szól;
3. Daniel Sanchez Arevalo: Gordos (képünkön) – egyszerűen azért, mert imádtam a Sötétkékmajdnemfeketét;
4. Anocha Suwichakornpong: Last conversation – igazi kuriózum, Thaiföld, 24 kamera, ide vele;
5. Andrew Lang: Sons of Cuba – film és «sport». Kettő az egyben.”

Nagy Boglárka – „Alig várom Eric Gandini Videocracy című dokumentumfilmjét (képünkön), hogy halljam és lássam a körülöttem ülők reakcóit Berlusconi média-birodalmára. És ha már Berlusconi, akkor már csak egy kis lépés Mussoliniig és Marco Bellochio Vincerejéig, ami Ida Dalsernek, Mussolini szeretőjének az életét mutatja be. Már többször lemaradtam a filmről és szeretném szélesvásznon látni, hogy milyen az, ha a 2000-es években készítenek expresszionista stílusú filmet. Anurag Kashyap 3x3-a az India-mániám miatt kihagyhatatlan és errefele csemege. Az Alamar és a J'ai tué ma mère pedig az újranézendők listájára került. Az előbbi Rotterdamban nyerte meg a fődíjat és csodaszép dokumentum-játékfilm, az utóbbi pedig egy kanadai fenegyerek (rém)álomszerű vallomása arról, hogy milyen a szeretem/gyűlölöm-kapcsolata az anyjával. Nehéz ennyi felé szakadni, de abban reménykedem, hogy 10 napot be lehet osztani úgy, hogy ne kelljen lemondani túl sok kedvencről.”

Papp Attila Zsolt – „Az, hogy valamely filmet kifejezetten várnám a TIFF-en, enyhe túlzás; eddig még nem fedeztem fel olyasmit a fesztivál idei kínálatában, amit tűzön-vízen keresztül, más cinefilek hadát letiporva rohannék megtekinteni – ami nem azt jelenti, természetesen, hogy számos produkció ne keltette volna fel az érdeklődésemet.

Általában különös figyelemmel igyekszem követni a távol-keleti filmeket (Dél-Korea, Japán, Hong Kong), s úgy tűnik, idén nem is lesz hiányérzetem e tekintetben – például nagyon várnám Bong Joon-Ho Anya című remek filmjét, ha már nem láttam volna. Vagy a kínai némafilm-színésznőről szóló alkotást, aminek a legfőbb vonzereje Maggie Cheung: az Amerikai pite ikszedik részét is megnézném, ha játszana benne. Aztán ott vannak az új oroszok vagy az északiak, bennük is ritkán csalódni: Az utolsó hír című film vagy az új Ole Bornedal-opusz, a Szabadíts meg a gonosztól (képünkön) is a megtekintendők listáján van. Meg az ifjabb románok, a Mozikaraván vagy az új Radu Muntean- és Cristi Puiu-film. Coppola Tetrója is, persze. Izrael filmművészetével nincs túl közeli viszonyom, néhány filmre ezért erősen kíváncsi vagyok (pl. A zenekar látogatása). Sőt, a dokfilmes szekcióban is vannak sokat ígérő címek, továbbá... de hagyjuk, mert végül kiderül, hogy mégiscsak várok egy csomó mindent.”