Bombabiztos (Fail-Safe, 1964). Lumet majdnem bakot lőtt ezzel a filmmel: ugyanabban az évben jött ki Kubrick legendás Dr. Strangelove-ja, aminek szinte ugyanaz a témája. De míg Kubrick apokaliptikus szatírát forgatott a gombnyomásra elindítható atomháború lehetőségéről, addig Lumet komolyan vette a témát. Nem is lett akkora kultusza, ez „csak” egy izgalmas, feszes politikai thriller – és nem utolsósorben a Dallasban később Jockey-ként (J. R.) hírhedetté vált Larry Hagman első mozis bemutatkozása.

A domb (The Hill, 1965). Jópofizás helyett beszéljen maga a rendező: „A történet a II. világháborúban, egy brit katonai büntetőtáborban játszódik, lakói azonban brit katonák, akik engedély nélküli távolmaradás, feketekereskedelem vagy más bűncselekmény miatt kerültek ide. A helyszín egy börtön, valahol az észak-afrikai sivatagban... Nemcsak lelkileg, fizikailag is ez volt a legkeményebb filmem. A végére teljesen kimerültem.” (Sidney Lumet)

Equus, 1977. A Peter Schaffer (Amadeus) színdarabjából adaptált filmben egy 17 éves fiatalembert vád alá helyznek, mert brutálisan megvakított hat lovat. A mélyen pszichologizáló alkotás talán az egyetlen a Lumet-i életműből, amelynél műfajmeghatározásként ott fityeg a „horror” címke...

Orfeusz alászáll (The Fugitive Kind, 1960). A magyar címként az adaptált színdarabét használó (Orpheus Descends) filmben Marlon Brando egy lecsúszott, macsó, nőcsábász figurát alakít (nem volt sok alakítanivalója), amint egy A postás kétszer csengethez hasonló helyzetben enyhén gerontofíliától hajtva egy kisváros fogadójában marad dolgozni – a képen nem mással, mint maga Mamma Rómával, Anna Magnanival látható.

Az ítélet (The Verdict, 1982). A többszörösen Oscarra jelölt – és egyiket sem díjra váltó – filmben a már öregedő, de még mindig sármos Paul Newman alakít egy öregedő, de már eléggé sárm nélküli ügyvédet, aki kap egy talán utolsó lehetőséget, hogy bebizonyíthassa nagyságát. Newmannek nem az utolsó lehetősége volt, még ennél öregebben is képes volt filmet elvinni.

Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express, 1972). Az Orient expresszvonat havazás miatt vesztegel. És mit ad isten, valakit megölnek. És mit ad isten, a legendás Hercule Poirot éppen a vonaton tartózkodik. A hihetetlen mennyiségű zseniális színészt felvonultató filmben a belga detektívet Albert Finney alakítja, Lumet pedig bebizonyítja: Agatha Cristie nemcsak tévében működik, hanem vásznon is.

Serpico, 1973. Minden rendőrös filmek legjobbika, Al Pacino egyik legnagyobb alakítása: egy hippigúnyában mászkáló igazságos Mátyás király. A helyszín viszont New York, ahol a korrupt zsaruk nem siratják, ha meghalt az igazság...

Network (Hálózat, 1976). Lumet talán legtöbb jelölést és díjat begyűjtő filmje egy hátborzongató alkotás a televízióról, mindvégig a szatíra és a holtkomoly társadalomrajz között billegve. Más rendező nem úszta volna meg filmben ennyi monológgal, az ő színészei viszont (hárman is) Oscart kaptak érte. Ha nem másért, Peter Finch utolsó – és talán legnagyobb, leggrandiózusabb, legőrültebb alakításáért is kötelező megnézni ezt a filmet.

Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957). Az egy helyszínre és időintervallumra korlátozott cselekmény ellenére Lumet – igazából színházi technikák alkalmazásával, pláne hogy ez is drámaadaptáció – egy mozgalmas, fordulatos bírósági filmet készített, bíróság nélkül, csak az esküdtekkel. A rendező első és egyik legnagyobb filmes dobbantása, ami után már csak válogatnia kellett a jobbnál jobb forgatókönyvek közül.

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975). Talán a mellékelt illusztrációk is ábrázolják, mennyire szeretett közelképekben, színészarcokkal mesélni Sidney Lumet. Egy igazi „actor's director” volt, aki – drámaadaptáció ide vagy oda – maximálisan filmes szituációkban hozta ki a maximumot az amerikai filmszínészek krémjéből. Így van ez az újsághírből inspirálódott Kánikulai délutánnal is, amely egyben Al Pacino és a mocskos New York-ot bemutató bűndrámák apoteózisa is. Isten nyugtassa, Mr. Sidney Lumet.