Superman IV: The Quest for Peace / Superman 4.: A sötétség hatalma (1987)

Amikor a mai, marvelen hizlalt fiatalok „superhero fatigue”-ről beszélnek, nem is sejtik, hogy már egyszer megtörtént: az 1978-as Superman diadalához képest röpke tíz év alatt, 1987-re sikerült végérvényesen lehurbolni a karaktert és a teljes műfajt. Pedig optimista jóindulat fűtötte az alkotókat: a Reeve nevével fémjelzett sorozat negyedik részében kedvenc acélemberünk még az Egyesült Nemzetek elé is kiáll szuperhősjelmezében, hogy meggyőzze az emberiséget a nukleáris leszerelés fontosságáról. Itt is robban a bomba, de a Nap felszínén, ugyanis Superman az összes robbanófejet átparittyázza oda.

Parmanu: The Story of Pokhran (2018)

Hindi nyelvű történelmi film India 1998-as atomkísérleteiről – csak hogy lássuk: az atomtéma nem kizárólag amerikai, japán, netán szovjet felségterület. A Pokhran-II kódnevű kísérlet alatt összesen öt bombát robbantott fel az indiai kormány a sivatagban, Abhishek Sharma pedig a sokak által nemzeti ünnepnek tekintett sikeres kísérlet huszadik évfordulójára készítette el ezt a filmet, aminek forgatókönyvét – mégiscsak bollywoodi alkotásról van szó – szerelemmel, ármánykodással, CIA-üldözéssel, meg effélékkel dúsították fel. No de a téma komolyságához méltóan legalább a táncos-dalos betétek elmaradnak ezúttal.

Oppenheimer (1980)

Nehogy azt higgyük, hogy Nolan az egyetlen brit, akit megihletett a Manhattan-terv és Oppenheimer karaktere: többek között BBC is izgalmasnak találta a témát. 1980-ban készítettek egy összesen hétórás biopic-minisorozatot Peter Prince regényíró forgatókönyvéből, amelyben az amerikai Sam Waterston alakítja az atomtudóst (a Poirot-t is alakító David Suchet pedig Teller Ede bőrébe bújt, a magyar származású Vernon Gábor pedig Szilárd Leót játszotta).

Fail-Safe / Bombabiztos (1964)

A legendás Sidney Lumetnek nem volt mázlija: hidegháborús thrillere (amit egy mindössze két évvel azelőtt megjelent regényből adaptált) pár hónnapal később került a mozikba, mint Kubrick Dr. Strangelove-ja, úgyhogy esélye sem volt ugyanazért a fajta figyelemért versenyeznie – Henry Fonda és Walter Matthau ide vagy oda. Pedig kamara-stúdiójellege ellenére is megér egy misét, Lumet ezúttal is mesterien irányít színészt, Gerald Hirschfeld operatőr klausztrofób közelijei pedig jó összehasonlítási alapot teremtenek a Kubrick-szatírával. A Dallas rajongói pedig felfedezhetik benne J.R.-t (Magyarországon: Jockey), azaz Larry Hagmant pályakezdőként. Maga a robbanás pedig már csak mondhatni hab a tortán, konklúzió a feszes, telefonálós thrillerhez. (Stephen Frears egyébként készített ugyanebből az alapanyagból egy tévéjátékot is George Clooney-val 2000-ben.)

Hadashi no Gen / Barefoot Gen / Mezítlábas Gen

A mezítlábas kissrác története mangaként kezdődött 1973-ban: Keiji Nakazawa a saját gyerekkori emlékeit rajzolta le, amint szemtanúja és túlélője volt a hiroshimai bombázásnak. A manga később sorozattá bővült, és franchise lett belőle: regényeket, tévéfilmet, két animációs filmet és három élőszereplős filmet is szült. Nehéz is lenne kiválasztani ezek közül, hogy melyik a „definitív” Mezítlábas Gen – valószínűleg mindezek együtt adják ki az egészet. Ám a legemlékezetesebb, leghidegrázósabb a sorozatból valószínűleg az 1983-as, azonos című animáció robbanásjelenete, már csak azért is, mert megmutatja, hogy a kedves, jólismert animációs stílust másféle, hátborzongató képekre is lehet használni…

The Day After / Másnap, valamint Testament / Testamentum (1983)

Másnap: ezt a rendhagyóan hosszú, több mint kétórás tévéfilmet Nicholas Meyer veterán Star Trek-rendező készítette az amerikai ABC tévécsatorna számára a hidegháború egyik legforróbb évében, amikor egy szovjet műhold tévesen amerikai támadást jelzett, és egy hidegfejű tiszten múlott az atomháború. A Másnap nem csak az atomrobbanás másnapját, hanem az azt megelőző időszakot, az okait, no meg magát a robbanást is megmutatja. A remek színészekkel tömött tévéfilm annyira népszerű volt (több mint 38 millió tévékészüléken nézték a premier napján Amerikában), hogy mozis változatot is vágtak belőle, sőt, elképesztő módon 1987-ben, az egyik atomegyezkedés idején az oroszok is sugározták a szovjet állami tévében. Állítólag Reaganre is nagy hatással volt, olyannyira, hogy befolyásolhatta a tárgyalások menetét.

Roppant hasonló film – ráadásul a Másnap tévés sugárzásának környékén került a moziba – a kisköltségvetésű, szintén remek Testamentum is. Igaz, hogy a robbanásnak nem annyira az okairól, hanem inkább a következményeiről regél, de szintén egy kertvárosi átlagos család szemszögéből.

(A kép a Másnapból származik.)

Kuroi ame / Black Rain / Fekete eső (1989)

Az eddigi filmekkel ellentétben a robbanás nem a film közepén, legvégén vagy a drámai csúcspontján van, hanem rögtön az elején, mondhatni ez a cselekmény kiváltó incidense. Ami – talán mondani sem kell, de – 1945 augusztus 6.-án történik, Hiroshimában. Imamura Shohei is regényt adaptál (az Ibuze Maszudzsiét), ennek nyomán követi végig egy család történetét, akik a robbanás után még évekkel is a címbéli radioaktív „eső” következményeit nyögik: a főszereplő nem talál férjet, mert mindenki retteg attól, hogy a nő talán sugárfertőzött. A rendező szikár, csendes stílusa csak még melankolikusabbá teszi az egyébként sem vidám témát.

The War Game / Háborús játék (1985), valamint Threads / Fonalak (1984)

Peter Watkins zseniális, mindössze háromnegyedórás áldokumentumfilmje már 1965-ben elkészült, azonban a megrendelő BBC annyira ijesztőnek találta, hogy nem merték levetíteni. Talán egy Világok harca-Orson Welles-jellegű pánikra számítottak? A film rigurózus brit narrációval, híradós stílusban „számol be” a világvégéről, pontos instrukciókat adva a lakosságnak. Végül három szűk hét erejéig korhatáros moziforgalmazásba került 1966-ban, mielőtt 1985-ben, a hiroshimai bombázás évfordulóján végre sugározni merték a tévében is. Ugyanekkor ment ismétlésben az egy évvel korábbi BBC-tévéfilm, a Fonalak is, ami effektíve a már ismertetett Másnap és Testamentum brit változata: ebben egy sheffieldi kisváros lakóit láthatjuk a robbanáskor, illetve annak következményeivel küszködve.

(A kép a The War Game-ből származik, és nem összetévesztendő az 1983-as, WarGames című amerikai filmmel, ami szintán „atommozi”: egy fiatal hacker véletlenül megszerzi az irányítást az amerikaiak szovjetek elleni atomtámadásához.)

When the Wind Blows / Amikor fúj a szél (1986)

Raymond Briggs a saját szüleiből inspirálódva készített képregényt 1982-ben, amit Jimmy Murakami adaptált pár évvel később egész estés animációvá. A felnőtteknek szóló rajzfilmnek mindössze két szereplője van, egy vidéki angol házaspár, és nem is a bomba robbanása a legérdekesebb benne, hanem az a rettenetes naivság, amellyel az apóka a kormány által kiadott hivatalos brosúrákban bízva próbálja tákolmányokkal biztonságossá tenni a házikójukat. Két végtelenül szerethető, cuki ember utolsó napjait láthatjuk, amint magukra maradva, oktondiságukban is reménykedve (de talán csak maguknak hazudva) várnak, maguk sem tudják, hogy mire. A klasszikus cellaanimációt néha izgalmas trükkök dobják fel, a főcímdalt David Bowie-nak, a filmzenét és a stáblista alatti dalt Roger Watersnek köszönhetjük.

Dr. Strangelove (1964)

És hogy ne depressziós hangulatban búcsúzzunk a témától: íme egy olyan hosszú című vígjáték, amit amire leírunk (Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni – és ez csak az egyik magyar címváltozat), már fel is robbant a bomba. Kubrick eleinte nem szatírának szánta a filmet, hanem az 1958-es Red Alert című thrillerregény halálkomoly feldolgozásának, de az atomhatalmak egymás sakkbantartásának elmélete („mutually assured destruction”) hallatán már kizárólag viccként tudta elképzelni. A film telides-tele van emlékezetes alakításokkal (Peter Sellers három szerepben), idézetekkel és beállításokkal, de talán a legikonikusabb az, amikor a Slim Pickens által alakított redneck katonatiszt meglovagolja az atomtöltetet. Ha menni kell, menjünk vígan, nem?