Ivácson András Áron

Mivel ’86-os születésű vagyok, ezért a legjobb esetben is ’96-’98 között kezdtem el igazán játszani, így épp elkaptam a nagy klasszikus korszak végét, és az átmenetet a játékipar kiteljesedésébe-modernitásába. Az első igazi nagy szerelmem a Catacombs 3D volt, amely a második nagy kedvencem, a Wolfenstein 3D elődje, amely a maga módján pedig máig az egyik kedvemc, a klasszikus két korai DOOM előfutára. Talán semmivel nem töltöttem annyi időt, mint a Doom különböző hivatalos és nem hivatalos, a hatalmas modding közösség által megalkotott változataival: ezeket a mai napig űzöm, tesztelem, minden mennyiségben fogyasztom.

Ezután édesapámtól ajándékba kaptam a létező egyik legjobb játékot, a francia Cryo Entertainment által készített Dune-t, az első játékot a sorozatban, amelyet a David Lynch által rendezett filmre alapoztak – látványvilágában is – és kevésbé az eredeti Frank Herbert-műre. Ez a játék még a mai napig is őrületesen innovatív és komplex:a kalandjáték, a stratégia, a mikromenedzsment, a diplomácia egy olyan rétegzett és kiváló elegyét hozza létre, amely azóta is egyedülállóvá teszi. A Stephané Picq által alkotott zene pedig az egyik legjobb játékzene, amely önálló műként is kiválóan megállja a helyét. Noha engem elkerült és ígyből a másodikkal kezdtem, de a következő nagy mániám aWarCraft II volt, amely egészen addig csücsült a trónon, amíg meg nem jelent a StarCraft és amilyen tarolást ez utóbbi véghezvitt, nos, az már történelem. Közben természetesen még akadtak más játékok és játéksorozatok, például a Commander Keen- és Jill of the Jungle-sorozatok, vagy épp a Diablo különböző részei, de ezek kisebb szerepet játszottak a „gamer életemben”.

Nem mondhatnám, hogy van egyetlen kedvenc műfajom, eléggé sokmindent szeretek fogyasztani játékok és „játékok”terén, azonban akárcsak bármi másban, amit csinálok, a szórakoztatás/szórakozás eléggé másodrendű: többek közt ezért vetem meg elvből a multiplayert (azon túl, hogy egy igényesen kidolgozott történet ezerszer többet ér a szememben annál, hogy egy tizenöt éves srác sértéseket kiabáljon az édesanyámra). Semmi annyira nem hígította fel a játékvilágot, mint az ostobábbnál ostobább, de azért látványos csak multiplayerre alapozott játékok, amelyeknek közben tartalmuk eléggé erősen konvergál a nulla fele.