Buglya Sándor, a Dunatáj Alapítvány vezetője, maga is aktív dokumentumfilmes alkotó és tanár a kolozsvári EMTE-Sapientia Fotó, Film, Média szakán. „Tizenvalahány éve vagyok producer, nem akartam az lenni. Stúdióvezető-helyettesként a szakma átalakulásakor, a központi pénzelosztás megszűnése után olyan helyzetbe kerültem, hogy az első pályázatokat nekem kellett megírnom.” A magyarországi filmtörvényről, dokumentumfilmes szemmel.
Milyen volt a filmfinanszírozás a rendszerváltás előtt Magyarországon?
1990 előtt egy központi finanszírozási rendszer a működött. A minisztériumban létezett egy Filmfőigazgatóság, és az osztotta el a filmkészítésre szánt pénzt. A háborút követően a szakma többször átstrukturálódott, hol két játékfilmstúdió volt, hol négy. Legutóbb, a dokumentaristákat is számolva, összesen kilenc műhely működött a Filmgyárban (MAFILM) – tehát a szerkezet időről időre változott, de a pénzelosztás mindig központosított volt. Én a nyolcvanas évek második felétől stúdióvezető-helyettesként dolgoztam. A minisztériumtól megkapott keretet osztottuk tovább konkrét filmekre. A stúdión belül témapályázatot hirdettünk, amire az alkotók forgatókönyvekkel, szinopszisokkal pályáztak. Eldöntöttük, hogy a beérkezett pályázatokból melyiket támogatjuk, de a döntést a főigazgatóságnak jóvá kellett hagyni. Voltak persze filmek, amelyek végül nem készültek el. A dokumentumfilmben nem ritka dolog, hogy a valóság nem úgy működik, ahogy az alkotó elképzeli, és nem sikerül alkotássá formálni – ilyenkor ez lett az úgynevezett „tűrt selejt”. Amikor már szétesőben volt a politikai rendszer, nagyobb mértékű szabadságot kaptunk a döntéseknél, csakhogy ekkor már a filmes szakma is bomladozott. A filmgyárnak igen jelentős adósága gyűlt össze, majd nem sokkal a rendszerváltás után több korábbi részét fel is számolták (pl. a MOVI-t – Magyar Mozi és Videofilm Gyár). A műhelyek nagyobb része még vegetált egy darabig, majd szétszéledtek az alkotók és a szakalkalmazotti gárda. Ezzel a szakmát máig érezhető, súlyos veszteség érte.
Hogyan hatott a filmgyár megszűnése a játékfilm- és a dokumentumfilm-készítésre?
A rendszerváltással az addigi filmfinanszírozó rendszer egy csapásra összeomlott. Éppen egy filmfesztivál megnyitóján hangzottak el először a kemény mondatok: Nem kell Filmfőigazgatóság, nem kell központi pénzelosztás. A minisztériumban gyorsan elsorvadt az irányító apparátus, amelyik egyébként a cenzúrát is gyakorolta. Egy alapítványi elosztási rendszer jött létre, amelyben pályázatok útján lehetett filmköltségvetési támogatáshoz jutni. A szakma kezdeményezésére, és a szomszédos országokat is megelőzve, létrejött a Magyar Mozgókép Alapítványt (MMA). Húszegynéhány szervezet voksolt az alapítványi forma mellett. Ez úgy indult, mint egy „szakmai parlament”, ami furcsa képződmény, hiszen ha alapítványt hozunk létre, nem lehetünk a kedvezményezettjei – ennyiben ellenkezik az alapítványi törvénnyel. Ebben hamarosan történt egyébként változás, az alapítványból közalapítvány lett. Ez magasabb kategória. Alapítványt bárki létrehozhat, de közalapítványt csak önkormányzat vagy parlament. Így a közpénzek, amiket a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) számára az éves költségvetésben megítél a parlament, szigorú pályázati rendszerben kerülnek elosztásra.
Fölmerült az összeférhetetlenség problémája is. Érdekes kérdés, vegyünk csak egyetlen szempontot: ha kurátornak csupa független embert kérünk föl, akik nem ismerik a szakmát, akkor kívülállók döntenek olyan fontos kérdésekben, amelyekben a filmes társadalom legmélyebb ismerete volna szükséges. Ha viszont a filmes szakmában hangadó személyeket kérünk föl, azok emiatt nem pályázhatnak. Tehát olyan szakembereket kell megválasztani, akik a mandátumuk idejére lemondanak a saját pályázati jogukról. Viszont tudjuk, hogy a filmkészítés hosszú átfutású, a jó szakemberek keresztbe-kasul dolgoznak egymás munkáiban, és az alkotóktól egyébként is nehéz elvárni, hogy pár évig ne készítsenek filmet. Ilyen anomáliák ellenére mégis működik a rendszer, a viták azonban mindig megújulnak.
A rendszerváltást követően a szakmában uralkodó fejetlenségnek egy Filmszakmai kerekasztal vetett véget, amely hosszan dolgozott a filmtörvény előkészítésén. Kormányzat és szakma között folyt a vita, amíg 2004. április 1-jén életbe lépett a filmtörvény. A szakma igénye az volt, hogy a törvény biztonságot hozzon a finanszírozási rendszerbe, de a támogatás mindenkori mértékét természetesen nem lehetett meghatározni, az évről évre, a költségvetés függvényében változik.
Hogyan szerveződik a mai dokumentumfilm-támogatási rendszer?
Az alapítványi szisztéma attól is érdekes, hogy nem csak egy helyről lehet pénzt kapni, hanem egyfajta több-lábon-állás kezdett kialakulni. Megszületett például a Magyar Történelmi Filmalapítvány (MTFA). Az ötletet többek között az adta, hogy a nyolcvanas években a magyar dokumentumfilmeknek nagy szerepük volt a rendszerváltás előkészítésében. Ez egyenes következménye annak, hogy az irattárak, a titkos archívumok még zárva voltak, a történészek nem kutathattak szabadon, viszont a filmesek megtalálták a tanúkat, az egykori szenvedő alanyokat. A bebörtönzöttek még éltek és már meg mertek szólalni a kamera előtt. Viszont az MTFA – úgy hírlik – a végóráit éli, mivel beolvasztják a Magyar Mozgókép Közalapítványba. Nem csak a támogatás összege csökkenhet így, hanem a pénzosztást befolyásoló ízlésvilág is szűkül.
Hol lehet még a dokumentumfilmekre pályázni?
Van tehát még az MTFA, valamint a Magyar Mozgókép Közalapítvány és a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA, amelyik a kulturális minisztérium mellett, szakmai körökből választott kurátorokkal működik). Az NKA a járulékokat osztja el különböző művészeti ágakban, így a film területén a forgalmazásra, és bizonyos mértékig, a gyártásra is. A Mozgókép Szakkollégium egyik fele a terjesztéssel foglalkozik, a másik a gyártás előkészítésével és az utómunkával. Adott esetben abban segít, hogy külföldre is kikerülhessenek filmek, idegen nyelvű kópia készülhessen. Azzal is foglalkozik, hogy értékes magyar filmek, akár dokumentumfilmek is eljuthassanak az iskolákba. Ezek miatt fontos számunkra az NKA működése, a baj csak az, hogy viszonylag kevés pénzből gazdálkodik, és a gyártási folyamatot nem tudja támogatni. Amikor én voltam kurátor négy évig, akkor született a döntés, hogy inkább olyan területeket támogassunk, amelyeket máshol elhanyagolnak – és ilyen a filmek előkészítése, vagy utóéletének gondozása, ami dokumentumfilmnél különösen nagy jelentőségű.
Pályázni lehet még az Országos Rádió és Televízió Testületnél (ORTT), amelyik nagyobb összeg fölött rendelkezik. Hozzájuk fut be például a televíziók csatornadíja, ők szabják ki a büntetéseket, ha a televíziók megszegik a médiatörvény előírásait. Ezeknek az összegeknek az újraelosztása is pályázati úton történik. Elsősorban televíziós művek készítését támogatják. Mivel a dokumentumfilmek szinte kizárólag a televíziókban kerülhetnek közönség elé, így jelentős menynyiségű mű születik ezen az úton is. Amíg nem voltunk EU-tagok, addig voltak PHARE-pályázatok. Az összegek fele Brüsszelből, a másik fele Budapestről származott. Több alkalommal nyert projekttámogatást a Dunatáj műhelye is. Később más EU-s pályázatok jöttek be, az EURIMAGE és a MÉDIA programok, melyek ma is működnek. Több szervezet támogatott alkalomszerűen, vagy viszonylagos rendszerességgel filmkészítést, például az Illés Közalapítvány, vagy a Szülőföld Alap, olykor egyes minisztériumok.
Ki állítja össze ezeket a pályázatokat?
A kis országok, beleértve Magyarországot is, nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy képesek lennének például a magánszférából filmművészetet támogatni, amit mondjuk Amerika meg tud tenni, ahol nagy tőke mozog a filmipar területén. Nálunk a producerek nem rendelkeznek jelentős pénzzel, mint ott. Mint említettem a stúdióvezetők tanultak meg először pályázni, és a korábban viselt felelősség miatt is ők tűntek alkalmasnak arra, hogy a produkciókat eredményesen tudják vezetni. Ma gyakorlatilag abból áll a producerek tevékenysége, hogy rajtuk keresztül pályáznak a filmek alkotói. A rendező alkotóként, a producer pedig az anyagi felelősséget vállalva együtt pályázik. Európai sajátosság, hogy egyik fél sem „rúghatja ki” a másikat. Az amerikai producer két pillanat alatt leválthatja a rendezőt és egy másikat bíz meg a folytatással.
Előfordul, hogy egy televízió beszáll a költségvetésbe, vagy koprodukciós partnerséget vállal – ez inkább játékfilmeknél fordul elő. A dokumentumfilmek esetében általában előre megváltja a sugárzást, aminek természetesen örül a produkció, hiszen annyival többet költhetnek például a forgatásra. Viszont amikor sugárzásra kerül a mű, a szerző akkor veszi észre, hogy egy fillér jogdíjat sem kap, hiszen az a filmbe beépült.
Mekkora összegből gazdálkodhat a magyar filmgyártás egy évben, és mennyiből dolgozik egy produkció?
Az országgyűlés dönti el, hogy mennyit ad. 2004-ben a támogatási keret 4,6 milliárd forint volt, 2005-ben 6,2. Ez az, amit az MMKA oszt tovább. A dokumentumfilm a szegény rokon, ahol a normatív támogatás még mindig csak születőben van, bár a filmtörvény konkrétan előírja. A szakma támogatását a törvény iránymutatásaival is segíti, de jelentősebb lépés, hogy adókedvezménnyel jutalmazza azokat, akik a közvetlen úton kapott közpénzeken kívül, közvetett formában támogatják a filmek készítését. Ha egy bizonyos cég a film teljes költségvetésének 20%-áig nyújt támogatást, akkor jelentős adókedvezményben részesül. 2006-ban egy átlagos magyar játékfilm községvetése 200 millió forint volt – nem kis pénzről van tehát szó. A dokumentumfilm természetesen ennél jóval szerényebb összegből készül. A szakmai konszenzus kb. egy játékfilm összegét szánja a dokumentumfilm műfaj művelőinek. Egy dokumentumfilm, függően a feladat nagyságától, átlagban 2-5 millió forintból készül. A költségvetés összege sokszor több helyről jön össze.
A filmtörvény életre hívta a Magyar Filmirodát. Aki közpénzt szeretne kapni, annak kötelező itt regisztráltatnia magát. Ez egyfajta biztonságot jelent az ellenőrzés számára. Az iroda adja ki az igazolást a szponzorok adókedvezményéhez. Itt történik a filmek korhatár szerinti besorolása a kiskorúak védelmében. Külön bizottságot működtet az iroda a különböző filmszakmai források, pályázatok, rendezvények koordinálására.
Furcsa helyzetben vannak a dokumentumfilm-készítő műhelyek. Aki dokumentumfilmek készítéséből kíván megélni, annak egy ORTT-s pályázat esetén 20–33% önrészt kell vállalnia. Az összeg, amit a film végleges elkészülte előtt megkaphat a produkció, legfeljebb 80%-a lehet a megítélt összegnek. 20% mindenképp utólag kerül kifizetésre. El kell költeni a költségvetés 100%-át az elszámoláshoz, vagyis jelentős forgótőkére lenne szükség, hogy kölcsönök nélkül elkészülhessen a film. A közvetett támogatás összegét is előre el kell költeni, hogy a Filmiroda kiadja az igazolást a támogató intézménynek az adókedvezmény érvényesítéséhez. Csak ezek után adja oda a pénzt a támogató. Vagyis erre is a hiányzó forgótőke a fedezet. De ugyanez a helyzet az általános forgalmi adóval is. Az ÁFA egységesen 20%, ami csak az év végén kerül visszatérítésre, tehát a gyártó műhelynek meg kell előlegeznie az összeget. A film költségvetésének kb. 50%-ával előre kellene rendelkezni. Ez lehetne a stúdiók biztonsága, de mivel forgótőke nem létezik, nagy hiánnyal indul minden film. Az alkotók „kölcsönzik” honoráriumuk jelentős részét a produkcióhoz. Tehát fizetnek azért, hogy profiként filmet készíthessenek. Az önrészben máig nem sikerült érvényesíteni a jelentős értékű szellemi apportot, ami az előkészítés folyamán keletkezett. A folyamatkövető dokumentumfilmek évekig készülnek, és nincs forgótőke, sem olyan pályázati rendszer, amelyik ezt támogatná. A dokumentumfilmesek egy része valamelyik televízióban dolgozik a megélhetésért. Sokan megszállottként, egy későbbi anyagi támogatás reményében saját erőből forgatják filmjüket. Ehhez igyekeznek saját technikát beszerezni. Nem véletlen, hogy a legtöbb alkotó editálót szerel föl otthon, saját kamerával és gépkocsival rendelkezik, és filmjét a lehető legkisebb vissza nem térülő befektetésből készíti. A Dunatáj Alapítványban az elmúlt 12 év alatt majd háromszáz hosszú dokumentumfilm született, minimális költségvetéssel. Ehhez mindenképpen az alkotók megszállottságára volt szükség.
Mi alapján osztja el a keretösszeget a kuratórium, hogyan működik a rendszer?
A pályázatok egyre nagyobb adminisztrációt követelnek, ami komoly infrastruktúrát feltételez a műhelyeknél. A szelektív támogatás keretében a terv minősége a döntő, és ez a pénz a produkcióé. A műhelyek működtetésére a fel nem osztható költséghányad (rezsi) szolgál, aminek az összege az alulfinanszírozás miatt egyre csökkent, sőt olykor el is apadt. A normatív támogatás elvileg segítené a sikeres műhely fenntartását, de még nem sikerült beindítani. Ezt a támogatási formát a fesztiváli szereplések, televíziós bemutatók, díjak alapján lehet érvényesíteni. Mivel műhelytámogatás nincs, forgótőkét egyik csapat sem tud összegyűjteni, a filmek ab ovo alulfinanszírozottak maradnak. Már a pályázat megírásakor nagyon óvatosan saccoljuk meg az összeget, mert könnyebben kapunk kisebb támogatást. Állandó dilemma a kuratóriumoknál, hogy kevés filmet támogassanak-e bőkezűbben, vagy sok filmet szerényebben. Ha keveset támogatnak jól, az még nem biztosíték arra, hogy jobb filmek készülnek. Ha többet támogatnak kevesebb pénzzel, még mindig van esély, hogy máshonnan kipótoljuk a költségvetést, és akár több jó film is születhet.
Melyek a 2004-es magyar filmtörvény alapelvei?
A törvény alapvetése, hogy a magyar filmművészet érték, és ezért támogatandó. Korcsoportra, műfajokra, alkotói törekvésekre való megkülönböztetés nélkül, a szakmai szempontok figyelembevételével, az esélyegyenlőség elve alapján kell a közpénzeket elosztani. A szelektív támogatás a beküldött pályázatok között osztja el a keretet. A normatív támogatás, a működő műhelyek teljesítményét méri, és ennek alapján támogat. A harmadik egy strukturális támogatás, ami a szakma életben tartásához fontos és lehetőség van egyedi támogatásra is. Támogatja a filmvagyon megőrzését, kezelését a Nemzeti Filmintézet keretein belül. Külön foglalkozik a koprodukciókkal, meghatározza, hogy meddig tekinthető egy film magyar, vagy magyar részvételű alkotásnak. A filmtörvény nem csak a szempontokat adja meg, hanem pontrendszert állít fel. Pontot ér, ha a rendező, a forgatókönyvíró, a zeneszerző magyar az alkotói oldalról. Pontot érnek a magyar művészeti és technikai munkatársak, illetve az is számít, hogy Magyarországon történik-e a forgatás és az utómunka. Minden országnak érdeke, hogy amennyi pénzzel egy koprodukcióba beszáll, azt lehetőleg nála költsék el.
Egyébként a filmkészítés támogatása több szakaszban lehetséges: ilyen a filmterv fejlesztés – a forgatókönyv megírására vagy a filmgyártás előkészítésére, továbbá magára a gyártásra kapható támogatás. A gyártás után a forgalmazás, filmterjesztés is támogatható, de külön kategória a filmkópia-felújítás vagy az archiválás, a mozgóképi kutatás és képzés is – ez utóbbira például külön kuratórium működik. A mozgóképszakmai rendezvények szervezése, vagy a rendezvényeken való részvétel, tehát utaztatás a fesztiválokra, hazai fesztiválok szervezése, a mozgóképes kiadványok támogatása, különböző szakkönyvek kiadása mind-mind támogatandó. Az infrastrukturális fejlesztésre a szakmai intézményeknek, a gyártó mű-helyeknek és a moziknak egyaránt szüksége van.
Mire lehet számítani a közeljövőben a magyar dokumentumfilm-finanszírozás terén?
A dokumentumfilm-finanszírozás jelenlegi állapota igen sok kérdőjelet hordoz. A Magyar Filmszemlén évente 200 dokumentumfilm kerül nevezésre, amiből, ha szigorú vagyok, elég sok a televíziós jellegű, tehát a napi adáshoz közel álló alkotás, de ezek között is sok értékes munka található. Legutóbb azt kértük, hogy az előzsűrin „megbukott” filmek is kerüljenek be az éves fesztiváli katalógusba, hiszen egy film, amelyik ilyen módon nem dokumentált, szinte elvész az utókor számára. Lemegy a tévében, és elfelejtik. A nemzeti filmarchívum gondozásában megjelenő filmévkönyvbe belekerül ugyan, de az főleg a szakmának szól.
Németországban, vagy Ausztriában például minden tartománynak van saját filmfinanszírozói rendszere. Emellett vannak központi források is, ami nagyobb biztonságot ad a szakmának. A dokumentumfilm, a maga változó művészi színvonalával is mindig betölti a társadalom önismeretének szerepét. A dokumentumfilm életben maradásához a több forrásból való finanszírozást fenn kellene tartani, mert így marad demokratikus. Így van esélye egy valamely kuratórium által esélytelennek ítélt mű megszületésének is. A törvény támogatandónak jelöli a határainkon túli magyar filmkészítést is. Az EU-ba való belépés az erdélyi filmfinanszírozással kapcsolatban új gondolkozást indít majd el. Valószínűnek tartom, hogy az a fajta forrongás, átalakulás, ami a magyar filmszakmát érintette, majd a filmtörvényben csúcsosodott ki, és ma már egy bizonyos biztonságot jelent, valamilyen formában Erdélyben is le fog játszódni.
