Mivel mostanában nyaranta mindenféle gyengébbnél gyengébb állatos filmekkel fárasztanak minket odaátról, Beverly Hills-i csivavától kezdve titkosügynök tengerimalacokig, összeszedtük kedvenc beszélő, de nem animált állatainkat a filmtörténetből.

Don, a ló (Hot to Trot, 1988, hangja: John Candy) – Talán nem fogtok megkövezni ezért a filmért, de a John Candy hangján beszélő örökölt ló (aki valamilyen furcsa okból kifolyólag a tőzsdét is jól ismeri) igazán bájos tud lenni.

Jack, a kenguru (Kangaroo Jack / Kenguru Jack, 2003, hangja: Adam Garcia) – Ugyan ebből a filmből egyetlenegy pixelt sem ajánlok szívesen a nagyérdeműnek, de az álomjelenetben beszélő kenguru annyira bizarr egy dolog, hogy muszáj volt beleerőltetni a toplistába.

Babe, a malac (Babe, 1995, hangja: Christine Cavanaugh) – Ha vegetáriánus lennék, tudnék olyanokat írni, hogy „drága, édes, ennivaló kis malac”. Így is tudok ilyeneket írni, de a kis rózsaszín dög gyerekrajongói megköveznének érte.

Majdnem minden állat a Dr. Dolittle-filmekből, de a főleg a majom (1967; 1998-tól napjainkig) – Ugyan a Dr. Dolittle-filmek legújabbkori inkarnációi elindították felénk a beszélő állatok zuhatagát (és Eddie Murphy-t a lejtőn), azért tíz éve a bennük felbukkanó állatok még kedvesek voltak. De csak mértékkel.

A ló, de nemcsak (Tamara, 2004). Hogy legyenek magyar állatok is a beszélők listáján. Igaz, hogy Hajdu Szabolcs állatai halandzsában beszélnek, de a magyar nyelv amúgy is halandzsa a nagyvilág számára (kivéve, ha Keyser Sözéről van szó).

A holló (Uccellacci e uccellini / Madarak és madárkák, 1966, hangja: Francesco Leonetti) – Pasolini beszélő hollójáról nem kell sokat mondani, hiszen beszél ő eleget magától is: „Nevem Ideológia, lakhelyem Utópia” – mutatkozik be a szárnyas főszereplő már a film elején. A pajkosan ugrándozó madár apát és fiát kíséri el barangolása során, akiknek meg kellene tanulniuk a madarak nyelvét, hogy Assisi Szent Ferenc intelmeit tolmácsolhassák az apró szárnyasoknak. A hollótól is sokat tanulhatnának, hiszen folyton pergő csőréből csak úgy csörgedezik az életigazságok végtelen kis pataka - egészen addig, amíg a két férfi meg nem éhezik, és el nem némítja.

A holló (The Raven / A holló, 1963, hangja: Peter Lorre) – Ebben a bájos Poe-adaptációban Corman megmutatja, hogy nem kell feltétlenül komolyan venni a „soha már”-károgást. És saját magát se veszi túl komolyan: a híres Corman-Poe-széria többi, gótikus horrorjához képest ez egy vígjáték két nagy varázsló küzdelméről, amelyben maga Peter Lorre változik át madárrá. Színesben!

A róka (The Antichrist / Az Antikrisztus, 2009) – Egyesek számára a beszélő róka (két szót mond/morog el összesen) omlasztják össze a trieri filmes konstrukciót, másoknak épp innentől vadul be a fantáziájuk. Egy még nagyon friss és sokkoló filmélmény: egyszerre huncut és elkeseredett húzás Lars von Triertől.