Gyilkos nők, szerelmes férfiak, mérgező családok, hajukat metálra rázó apácák – ez volt az idei CineFest. Emlékezetes, színes, megrázó, szórakoztató, érzékeny, provokatív és gondolkozásra késztető filmek. A 14. CineFest egyetlen szépségfoltja, hogy idén kevés alkotás emelkedett igazán ki a rendkívüli magas színvonalú programból.
Sorozatban ötödik alkalommal vettem részt Magyarország legszínvonalasabb nemzetközi filmfesztiválján, a CineFesten (ezt a címet a folyamatosan süllyedő Titanic pár éve már elveszítette) – az elejétől a végéig a lehető legtöbb filmet megtekintve. A CineFest szépsége, hogy itt mindenki egyenlő: a tapasztalt kritikus épp annyi eséllyel indul, hogy bejusson egy izgalmas vetítésre, mint az utcáról véletlenül betévedt, egyszeri néző. A fesztivál ugyanis ingyenes és csak a meghívott vendégek (értsd: a több ezer kilométerről ideutazó filmkészítők), illetve a zsűri kapnak biztosított helyet. Ez ugyanakkor azt jelenti, hogy a fennmaradó székekért egy-egy népszerű vetítésen komoly csatározások mennek. Így volt ez öt éve is, és regisztrációs jegyet azóta se vezettek be, de nem is baj: hiányzott már az az adrenalin-töltet, amit aközben éltem át, amikor rohantam fel az erkélyre, hogy elcsípjek még egy szabad helyet A bosszú angyalára (M.F.A.) – a népszerű film be is húzta a közönségdíjat. Merthogy nincsen biztos taktika, a vetítések közti szünetek a játékidővel együtt változnak, ráadásul idén betiltották a táborozást is, hogy ne lehessen beköltözni a nagyterembe az első vetítéstől az utolsóig. Kicsit olyan ez tehát, mint a zenélő székek: sose tudod, mikor fog véget érni a zene, ezért mindig készenlétben kell állnod, hogy lehuppanj a legközelebbi szabad helyre.
Persze, ha sikerült leülni, még mindig nem érnek véget a megpróbáltatások. Még át kell vészelnünk egy reklámblokkot, ahol a fesztivál szponzorainak minden korábbinál rosszabb szpotjait láthatjuk. Ilyen a Szabó Simon által rendezett zip's brewhouse-reklám, amelyben egy szakállas férfi egy hordót görget fel egy nem túl meredek dombon epikus zene kíséretében, hogy aztán jóízűen belekortyoljon egy pohár serbe tíz méterrel arrébb, a semmi közepén (az már nem derül ki, mi értelme volt odagurítani a tartályt, Sziszüphosz mindenesetre forog a sírjában). Beszédes, hogy a szpot stáblistáján rendező és operatőr is fel van tüntetve (és valljuk be, tényleg igényesen van fényképezve), forgatókönyvíró azonban nem volt. De vannak visszatérő hirdetők is, a Miskolc Autó például ismét egy fals angollal előadott, szexista reklámmal támad a jóízlés ellen, ahol a nők és az általuk árult kocsik között vonnak párhuzamot. Futottak még: egy propagandafilm boldog gyári munkásokról (Remy); egy fülsértő, filctoll által felkarcolt cégszlogen (fps); illetve egy akciófilmesre vágott metafilm a CineFestről tudósító miskolci médiával főszerepben. És bár mindegyik évben többségben voltak az ehhez hasonló, embert próbáló szpotok, idén minden eddiginél nagyobb, hosszabb és gyatrább a felhozatal: mintha egy Zs-filmekre szakosodott fesztivál gondosan összeállított válogatását látnánk a legrosszabb reklámokból.
De hát az ingyen filmezésnek megvan az ára, és nem is annyira a fesztivál szervezőit, hanem az említett cégek PR-osait kell okolni a közönség ellen elkövetett bűnökért. Már csak azért is, mert ellenben velük, a szervezők mindent megtettek, hogy egy bivalyerős programmal feledtessék velünk a filmeket megelőző szenvedéseinket. A CineFest fő erénye a minőség mellett a frissesség: négy hónappal Cannes után elsőként hozhatják el a nagy fesztiválsikereket, és bár a Titanic ugyanígy válogathatna a januári Sundance-termésből, évről évre előfordul, hogy az amerikai A-listás fesztivál fődíjasaira is Miskolcig kell várnunk. A CineFesten ugyanis nemcsak a magyarországi premier a garantált, Csákvári Géza programigazgatónak sikerül rendszeresen 15% alatt tartania a kései bemutatók arányát (késeinek azt tartom, ahol a világpremier óta több mint egy év eltelt – idén négy ilyen film volt, nem számítva a retrospektív és információs vetítéseket). Az idei fesztivál nagy dobásaként ráadásul – tudtommal idén először – a CineFestet mindössze egy héttel megelőző Velencei Filmfesztiválról is érkezett alkotás.
A kvalitás mellett kvantitatív növekedés is tapasztalható: két éve még azon panaszkodtam, hogy esett a bemutatott filmek száma – azóta az egészestés versenyprogram rekorder 21 műre gyarapodott, de még inkább nőtt az azon kívüli premierek száma, illetve az olyan kísérőprogramoké, mint a CineGenre, ahol idén klasszikus musicaleket tekinthettünk meg, fejet hajtva a Pappa pia előtt (nem). Ez ugyanakkor egy új helyszínnel is járult: a fesztivál főhadiszállásától, a Művészetek házától nem messze található Bábszínházban alakítottak ki egy új termet – ide sajnos nem volt lehetőségem elnézni, de a záróünnepségen elhangzott ígéret szerint folytatódni fog a lokációk fejlesztése és bővítése. A növekvő nézőszámokat tekintve ez elengedhetetlen, az anyám! esetében ugyanis már úgy tolongtak az emberek a Művház szűk előterében, ahogy a Jennifer Lawrencék házát ellepő tömeg a filmben.
Radikális feminizmus
És hogy miért volt érdemes egymás áttaposva küzdeni a helyekért? Ha az anyám!-ért nem is, érdemes volt például A bosszú angyaláért. Az ízig-vérig női film (az író, rendező és főszereplő is egy-egy nő volt) nemcsak Clint Eastwood lánya miatt volt érdekes, bár a Miskolcra is leutazó Francesca határozottan népszerű volt a közönség tagjainál. Natalia Leite rendezése papíron nem több egy B-horrornál: egy egyetemista lányt megerőszakolnak egy bulin, az események sorozata pedig oda vezet, hogy a szelíd lány véres bosszúállóvá, egy női Dexterré válik, aki sorra vadássza le a bűnös férfiakat. Abel Ferrara kultfilmjének, a Ms .45-nak parafrázisa az erős színészi és rendezői jelenlét miatt lesz több mint működőképes, amennyiben a vállaltan elrajzolt cselekmény pszichológiailag hiteles traumaábrázolással társul. A bosszú angyala egy rutinos zsánerfilm, pergő tempóval, hangulatos zenei aláfestéssel és megigéző képi világgal (a művészetire járó főhős festményei szerves részét képzik a lelki dimenzió vizuális megjelenítésének), de leginkább a társadalmi kommentárnak köszönhetően válik igazán erőssé. Egyre több eset kerül nyilvánosságra nemi erőszakot eltusolni próbáló felsőoktatási intézményekről Amerikában, és A bosszú angyala érzékletesen mutatja be, hogy az, amin egy nőnek sokszor az erőszak után kell keresztülmennie (hitetlenkedés, meghurcolás, elhallgattatás), magánál a traumatikus élménynél is fájdalmasabb lehet.
De nem egyedül Francesca Eastwood alakított gyilkossá váló nőt: a 19. századi Angliában játszódó Lady Macbeth egy elhanyagolt, férje és tehetős apósa által lekezelt háziasszony történetét meséli el, aki az őt érő abúzusra úgy reagál, hogy viszonyt kezd egy szolgával. Miután egyre nehezebb lesz eltitkolnia a házasságtörő kapcsolatot, a feleség egyenlő bánásmódért harcoló feministából szép lassan erkölcsileg romlott femme fatale-lá avanzsál, aki körül elkezdenek hullani az emberek. William Oldroyd elsőfilmes fegyelmezett rendezése a kies tájból és a hosszú csendekből egy lassan hömpölygő, de végtelenül izgalmas és rendkívül lírai mesét költ kísértésről, szenvedélyről és erőszakról. Hasonlót, mint a fesztivál másik filmje, a Brimstone, mely egy rendkívül véres és felforgató western egy nőről, aki foggal-körömmel harcol a szabadságért a férfiak által uralt határvidéken, szadista apjától menekülve. Martin Koolhoven, akárcsak William Oldroyd, költői szintre emeli az erőszakot és annak végeláthatatlan burjánzását – egyedül a fals hepiend érződik idegennek a mesteri alkotásban.
Nem így a Dupla randiban (Double Date), Benjamin Barfoot horror-komédiájában, ahol két nő szedi férfi áldozatait egy sátánista rituálé keretében. Főhőseink, a nőcsábász Alex és a harmincéves szűz, Jim, egy bárban találkoznak a két pókasszonnyal, nem sejtve, hogy ezúttal a maguk a vadászok lesznek a prédák. A brit film, bár szórakoztató, sajnos nem tud túllépni a szokásos közhelyeken: hiába egy-egy ütősebb poén, Barfoot bemutatkozó rendezése kreatív ötletek híján nem több egy – a Zombie Strippers és egyéb „szexinőcis” tucatrémfilmek által kitaposott ösvényt követő – kizsigerelő trash-horrornál. Bár 3-4 vérkomoly, fontos társadalmi kérdéseket boncolgató fesztiválfilm megtekintése után kifejezetten üdítő lehet egy bugyuta midnight movie-val zárni a napot, a Double Date-nél sokkal eredetibb indie-horrorok is vannak, amiket be lehetett volna válogatni a programba.
„Tiltott szerelmek”
Nem mindig torkollott erőszakba a társadalmi elvárással szembemenő románc: az idei CineFesten két film is homoszexuális kapcsolatok kialakulásáról szólt, ahelyett azonban, hogy a szokásos, a melegeket áldozatszerepbe taszító és ez által az egyenlőséget szájbarágósan propagáló tanmeséket látnánk, az Isten országa (God’s Own Country) és a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name) az előítéletek helyett a vágy szépségére fókuszál. A két film, amennyire hasonló, annyira egymás ellentéte is. Francis Lee munkáshősei a hideg, északangol tájon pásztorkodnak, amikor rájuk talál a szerelem, Luca Guadagnino vágy-trilógiájának harmadik részében, a Szólíts a neveden-ben egy Olaszországban nyaraló családhoz érkezett látogató kavarja fel egy tinédzserfiú addig nem realizált érzelmeit. Míg az Isten országában a kétkezi munkán és a testiségen van a hangsúly, tehát sokkal explicitebben mutatja be a film a melegszerelmet, addig a Szólíts a neveden naphosszat lábukat lógató értelmiségi hőseinél főként a láthatatlan érzelmek ábrázolása van fókuszban.
Az elsőfilmes Francis Lee számos, az anális szexre utaló vizuális geggel tanúskodik az átgondolt képi fogalmazásról, ahogy a tájat és a farmon végzett munkát párhuzamba állítja hőseink között lezajló pszichés folyamatokkal. Mintha a Túl a barátságon (Brokeback Mountain) nyersebb, sokkal kevésbé átszentimentalizált változatát látnánk, Hollywood szépelgő stílusától távol. Az Isten országának ez az erélye: kendőzetlenül, zsigeri őszinteséggel ábrázolja a két férfi először szimplán fizikai, majd egyre inkább lelki szintre lépő vonzalmát. Kevés párbeszéddel, de annál beszédesebb képekkel operál, és sokkal inkább a főhős saját magában lezajló harcát dokumentálja, mintsem az őt körülvevő, elítélő közeggel folytatott küzdelmét (bár utalás azért van a család rosszallására, a hangsúly mégsem ezen van).
Luca Guadagnino filmje hasonlóan indul, mint fülledt erotikus thrillere, a Vakító napfényben (A Bigger Splash): itt is egy Mediterránon nyaraló családhoz érkező látogató forgat fel mindent, ám bűnügyi következmények helyett tisztán szerelmesfilmet kapunk. Elio apja tanítványába szeret bele, a film erejét a kettejük között húzódó szexuális feszültség adja, ahogy kerülgetik egymást és udvarolnak a másiknak anélkül, hogy nyilvánvalóan kimondaná bármelyikük, mire megy ki a játék. Szinte alig történik jelentős dolog a filmben, az Isten országa folyamatosan munkálkodó hőseivel szemben az olasz karakterei többnyire csak fetrengenek a napon, csobbannak egyet egy folyóban vagy medencében, esetleg sétálni indulnak a városba. Mégis, nagyon kis nüánszokból, egy-egy kósza mondatból, pillantásból, reakcióból olyan érzelmi feszültséget teremt Guadagnino a szereplői között, hogy szinte elröppen a bőre eresztett játékidő. A film legszebb jelenetei azonban a röpke nyári kaland végezetével jönnek: az apa beszélgetése a fiúval a végén olyan szintű együttérzésről árulkodik, hogy nem volt talán még melegfilm, amely ennyire erősen érvelt volna az elfogadás mellett, úgy, hogy ráadásul egy darab a szexuális orientációból fakadó konfliktus nincs benne.
Diszfunkcionális családok
Persze az olyan jól funkcionáló családok, mint Luca Guadagnino alkotásában, kisebbségben voltak a fesztiválprogramban. A Brigsby mackóban (Brigsby Bear) egy izolált, sivatag közepén lévő bunkerben felnövekedett gyerek tudja meg egy nap, hogy az emberek, akiket a családjának hitt, csecsemőkorában elrabolták őt. Miután az őt kiszabadító rendőrség visszajuttatja az igazi szüleihez, James szép lassan rájön, hogy minden, amit addig igaznak hitt, az elrablói által felépített fikció, így kedvenc meséje, a Brigsby mackó se létezik a külvilág számára, apja egy elhagyatott tévéstúdióban rögzítette azt kizárólag a fia szórakoztatására. A Sundance-es Brigsby mackó az Én, Earl és csaj… (Me and Earl and the Dying Girl) nyomdokaiban járva egyszerre rendkívül vicces és megható, miközben végsősoron mindkettő önreflexíven az önfeledt, független, alacsony költségvetésű filmezés terápiás jellegéről regél. Utóbbiban egy rákban szenvedő lány számára forgatnak egy filmet hőseink, a Brigsby mackóban James egyfajta feldolgozási és beilleszkedési folyamatként filmesíti meg gyerekkora meséjét, így búcsúzva el a fiktív karaktertől, akivel felnőtt, és szerezve új, hús-vér barátokat.
A gyerekrablás témája az April lányában (Las hijas de Abril) is megjelent. A mexikói drámában a címszereplő héthónapos terhes, amikor távol élő anyja tudomást szerez a gyerekről, és odautazik, hogy segítsen lányán. A gyermek apja egy 17 éves fiú, de Valeria sem sokkal érettebb: miután megszületik a baba, nem képes rendesen gondoskodni róla, és April szép lassan átveszi az anya szerepét, majd meg is fosztja lányát a csecsemőtől, és még tinédzser szerelmét is elhódítja. A dél-amerikai szappanoperákra hajazó ármánykodás azért működik, mert Michel Franco rendkívüli fegyelmezettséggel vezeti végig zavarodott hőseit ezen az érzelmi hullámvasúton, amely a melodrámai túlzások ellenére is pszichológiailag hiteles portrét ad a generációkon át húzódó, önmagát tápláló diszfunkcióról a családban.
Ugyanez a nemzedékről nemzedékre átcipelt teher jelenik meg Jonas Carpignano új filmjében, az A Ciambrában, mely egy negatív felnövéstörténet, főszerepben egy olaszországi roma kiskamasszal, Pióval. Carpignano már visszatérő vendég a CineFesten, első nagyjátékfilmje, a Mediterranea ráadásul épp úgy az Art Mozik Nemzetközi Szövetségének (CICAE) díját zsebelte be, mint a mostani. A kapcsolat a két alkotás között nem áll meg itt: az A Ciambra tulajdonképpen egy spin-off-folytatás – az előző film bevándorló főhőse, Ayiva ezúttal mellékszerepben van, helyette a már akkori epizódszerepében is brillírozó Pio került a cselekmény fókuszába, de amúgy átívelő történetszál nincs a művek között. Carpignano a migránsok után ismét egy a társadalom peremére szorult csoporttal foglalkozik – ezúttal egy romák lakta nyomortelep mindennapi életét mutatja be a fiatal Pión keresztül. A cigányság integrációja, noha sokkal régebb óta vannak jelen a térségben, Európa-szerte gondot okoz, és a migránskrízisig Magyarországon is rengeteg indulatot szülő téma volt, amikor is teljesen le lett söpörve a kérdés az asztalról, miután sikerült egy új, még egyöntetűbben rettegett népcsoportot a helyére állítania az ellenségkreálásból politikai hasznot húzó ágenseknek.
Pedig attól, hogy nem beszélünk róluk, a problémák továbbra sem oldódtak meg: óriási a legszegényebb réteg leszakadása, a nincstelenség, az iskolázatlanság, a megélhetési bűnözés pedig olyan állapotok, amelyek egymást erősítik és ellehetetlenítik a kitörést. Erről szól A Ciambra is – arról, hogyan kényszerül bele a mindennapi túlélés érdekében abba az életbe Pio, amely egyúttal meggátolja attól, hogy valaha is jobb sorsra vágyhasson. Kegyetlen film az ártatlanság elvesztéséről, amely általános érvényűen is működik, de fontos társadalmi segélykiáltásként is. Carpignano már előző művében is megmutatta, hogy kiváló érzékenységgel nyúl az elnyomott kisebbségek életéhez, lenyűgözően kordinál amatőr színészeket (a Mediterranea hiteles főhőse, Koudous Seihon és az elképesztő alakítást nyújtó Pio Amato egyaránt saját felfedezettje), és erős stílusérzékkel van megáldva. Az eredmény ezúttal még letaglózóbb – számomra az idei CineFest legerősebb alkotása.
Fura musicalek
A CineGenre retrospektív vetítései mellett musicalek a versenyprogramban is feltűntek. Bár talán túlzás lenne A zérus gyárt (A Fábrica de Nada) annak felcímkézni, tekintve, hogy a 177 perces filmben az első és egyetlen dalbetét 2 és fél óra után hangzik el, de a portugál alkotás olyan különleges, hogy nehéz lenne bármilyen jelzőt is használni a körülírására. A történet középpontjában egy leépítésre kerülő gyár dolgozói állnak, akik munkahelyük elvesztésébe nem akarnak beletörődni, ezért elfoglalják az üzemet és felveszik a munkát, noha gépek híján csak az állomásaiknál ácsorogni tudnak. Az ő ellenállási kísérleteiket dokumentálja a film, mely hol komikus-szatirikus, hol drámai, hol esszészerű, hol stilizált és hol dokumentarista. Az egyik jelenetben hosszú perceken keresztül vitatkoznak vacsora közben a kapitalista rendszer működéséről, problémáiról, meghaladásáról rendkívül szűk, kézi kamerás plánokban. Egy másik jelenetben a gyárban táncolnak és énekelnek, profin megtervezett, de a cselekmény szerint rögtönzött koreográfiára, tág, statikus beállításokon. Kriptikus, zavarba ejtő, ironikus, elgondolkodtató, de néha túlságos megterhelő alkotás fontos társadalmi üzenettel. A zsűri nagydíját hozta el.
Nem sokkal volt könnyebb darab a Jeannette: Jeanne d’Arc gyermekkora (Jeannette, l'enfance de Jeanne d'Arc) sem. A fesztivál legmegosztóbb filmjeként nagyjából a közönség fele kisétált a nagyteremben tartott premierről. Aki maradt és nem a munkája iránt végtelenségig elkötelezett filmkritikus, az többnyire élvezte Bruno Dumont bizarr musicalét. A francia újextremitás prominens alakjaként Dumont már a pályája elején szerette borzolni a nézők kedélyét, például azzal, hogy az Emberiség (L'humanité) című filmje elején explicit közeliben mutatta meg egy megerőszakolt 11 éves lány hullájának nemi szervét (ez még leírva is sokkoló, nem hogy látva – Cannes-ban zsűri nagydíjat ért). A Jeannette ugyan gyomorforgató dolgokat nem tartalmaz, de a közönség türelmét feszegető jelenetből nem szenved hiányt.
A film végig egy sivár mezőn játszódik, ahol a fiatal Jeanne d’Arc hol magában, hol apácákkal, az unokatestvérével vagy egy másik lánnyal együtt énekel, esetleg hosszasan beszélget azon morfondírozva, hogy valamit kellene tenni az országot megszálló angolok ellen. A történet ott ér véget, hogy 3 év ugrás után a lány elhatározza, hogy tesz, és elindul. Mindezt erősen lírai nyelven előadva, Charles Péguy francia költő művéből (Le Mystère de la charité de Jeanne d'Arc) recitálva. A Jeannette persze nem szimplán egy minimalista, szöveghű irodalmi adaptáció. Dumont tovább stilizálja a filmet metálzenével, hajrázással, mindenféle ökörködéssel, de nem eléggel, hogy paródiának tűnjön, ellenben pont eléggel, hogy teljesen komolyan vehetetlen legyen. Ha a francia rendezőnek az eredetiség volt a célja, akkor sikerrel járt: ehhez hasonló, ennyire megfoghatatlan filmet még nem nagyon láttam. (De még így is magasan veri a Pappa piát.)
AZ ELMARADÓ KATARZIS?
A program erősségét mutatja, hogy még legalább ugyanennyi karaktert szánhatnék további érdekes, esetleg kifejezetten remek alkotásokra, ugyanis a fesztivál nem szenvedetten hiányt izgalmas filmekben. Talán a legnagyobb kritika, amit az idei felhozatallal szemben meg tudok fogalmazni, az a letaglózó élmények hiánya volt: az A Ciambrán kívül nem volt meg az a katarzis, amit olyan alkotásoknál éltem át az előző években, mint például az egysnittes Victoria, amelyen nem mertem pislogni, mert féltem, hogy lemaradok egy vágásról. Hiányoztak az igazán bőr alá hatoló feel-bad movie-k is, mint A törzs (Plemya) vagy a Tore tánca (Tore tanzt), és olyan elemi erejű zsánerfilmek sem voltak, mint a Whiplash vagy A tinilány naplója (The Diary of a Teenage Girl).
Persze helyette volt egy nagyon hangulatos Good Time, amely 90%-ban tökéletlenül komponált és gyakran életlen intim közelikből állt, de olyan feszes, nyaktörő tempóban hömpölygött a cselekmény, hogy csak az antiklimaktikus zárlat vett el értékéből, az viszont épp eléggé, hogy ne a legjobbak közé soroljuk. Voltak remek, melankolikus alkotások, mint a Wong Kar-wait és Ozut idéző Columbus (az ígéretes Kogonada bemutatkozó filmje), vagy a fesztivál fődíját elnyerő Western – kultúrák találkozásáról, magányról, az ember és környezete viszonyáról. Épp, hogy nem mesterművek. Volt egy gyönyörű festményfilm, a minden egyes képkockájában kézileg festett Loving Vincent, mely formailag legalább akkora trouvaille, mint a 12 évig forgatott Sráckor (Boyhood), noha tartalmilag lehetett volna erősebb. Persze ez már csak szőrszálhasogatás. A CineFest idén is felejthetetlen volt. Több energiaitalt ittam, mint szerettem volna (és így is volt film, aminél pár másodpercre elbóbiskoltam), a közeli pékségben pedig már kezdtem ráunni a sonkával és kukoricával bőségesen megrakott pizzaszeletre, de magában a fesztiválban ismét nem csalódtam. Jövőre ugyanitt?
