Vicky Cristina Barcelona (2008)

A címszereplő két barátnő Spanyolországban nyaral, és ugyanabba a sármos festőbe talál beleszeretni. Ha nem lenne ez máris eléggé bonyolult, berobban közéjük a festő labilis elme- és lelkiállapotú exfelesége, és a szerelmi háromszög máris humoros és drámai elemekkel tűzdelt négyszöggé bonyolódik.

„A film végig azon a hajszálvékony peremen egyensúlyoz, ami az önfeledten giccseset ugyanannak a paródiájától elválasztja. Folyamatosan az a benyomásunk, hogy minden a végletekig tipizált, időnként azonban Woody Allen mintha megtorpanna egy kicsit, és visszavesz, hogy a történetbe való belefeledkezés állapotából ne váljunk egy karikatúra kívülálló nézőjévé” – írtuk róla a bemutató után. 

Woody Allen összeboronált négy világhírű színészt – Scarlett Johanssont, Rebecca Hallt, Penélope Cruzt és Javier Bardemet – a világ egyik leghíresebb turistaközpontjában, amelynek a nevét lazán a címbe is odahajította, mert a katalán főváros másfél millió euróval támogatta a produkciót és ezt kérte cserébe. (A rendező egyébként idén kötött egy hasonló megállapodást Madriddal is.) A saját forgatókönyvvel megspékelt recept mindenesetre működött, útja a cannes-i premiertől az Oscar- és a Golden Globe-gáláig vezetett – Penélope Cruz Oscart kapott, és ez a film lett a vígjáték/musical kategória Arany Glóbusz-nyertese – , s a nemzetközi moziforgalmazás nyomán a Vicky Cristina Barcelona bőven meghatszorozta a rászánt költségvetést.

Fogd a pénzt és fuss! / Take The Money And Run (1969)

Egy félszeg baltimore-i srác tanulás helyett bankrablásra adja a fejét, hogy a családját eltarthassa. A rendőrség öt álnéven tartja számon, pedig tökéletesen alkalmatlan a bűnözésre, s bár pechére a motozást is nehezen viseli (mert csiklandós), többnyire gyorsan lecsukják.

A kétbalkezes bankrabló burleszki humorú története Woody Allen első filmje, amelyben először volt forgatókönyvíró, rendező és főszereplő is egyben, s amellyel ugyanolyan határozottsággal tette le névjegyét a nagyvilág elé, ahogy az általa alakított főszereplő: „Csak semmi cicó, nálam van a stukker!” A közönség és a szaksajtó nagyrésze is szerette az első, széles körben forgalmazott mockumentaryként számon tartott filmet, de kapott bírálatot is: „...vannak vidám pillanatai, és sokat fogsz nevetni rajta, de ha alaposabban megnézed, ez valójában nem egy nagyon vicces film. Valójában egyáltalán nem film. Úgy sejtem, ez egy lista arról a rengeteg dologról, amiről Woody Allen egy napon filmet tervezett csinálni, és sajnos mindet egyszerre csinálta meg” – fogalmazott a legendásan szigorú Roger Ebert.

Hétalvó / Sleeper (1973)

Szerelmesfilm két emberről, aki ki nem állhatja egymást – disztópikus sci-fi, szatíra, slapstick komédia és Alice csodaországban-szerű képzettársítások végtelenül szórakoztató keveréke az akkor már szinte 40 éves Woody Allentől, akinek, úgy tűnik, minden poénja jó nagyot csattan, különösen ha Diane Keaton adja a másikat. Kétballábas hőse, a hajdani klarinétos, Miles Monroe 200 évet töltött hibernálva egy elhibázott műtét után, míg a jövő tudósai titokban fel nem élesztik. Nem győz csodálkozni a szép új világon, annak fura urán és kellékein, míg egy földalatti mozgalom titkos megbízása nyomán maga is egyre abszurdabb helyzetekbe sodródik.

Woody Allen ezúttal is forgatókönyvíró, rendező és főszereplő volt egy személyben, sőt, a filmzene klarinétszólamait is feljátszotta. A science fiction vonal elképzelhetőségét magával Isaac Asimovval beszélte át egy közös ebéd alkalmával, a vágás során pedig – a United Artists szigora hatására – az eredetileg két részesre tervezett filmet másfél órába sűrítette. A közönség imádta az eredményt, és a stúdió sem bánhatta meg a saját döntését: a produkció mozibevétele átlépte a belefektetett költségvetés kilencszeresét.

Zelig (1983)

Bő egy évtizeddel a Fogd a pénzt és fuss! után Woody Allen újabb, még lenyűgözőbben kivitelezett áldokumentumfilmmel rukkolt elő. Az 1920-as években zajló történet az Allen által megformált, Leonard Zelig nevű „kaméleonemberről” szól, aki biztonságot és elfogadást keresve, kétségbeesetten igyekszik beilleszkedni a társadalomba. Az alkalmazkodást annyira sikerül tökéletesítenie, hogy saját egyéniségét szinte kioltva, jelleme és a teljes külleme idomulni képes bárkihez: kínaiak közt távol-keleti vonásokat fejleszt, feketét közt besötétedik a bőre, kövér emberek közt pocakot növeszt, pszichológusok mellett felkészült lélekbúvárként viselkedik, és megfelelő társaságban tökéletes(szerű)en beszél a világ bármely idegen nyelvén. Egy csapásra médiaszenzáció, kísérleti nyúl, vásári attrakció, dalok ihletője lesz, sőt, akaratlanul világtörténelmi események kulcsfigurájá válik, pedig ő a kéretlen rivaldafény közepette csupán csendes, átlagos magánéletre vágyna.

A Velencében díjazott fekete-fehér filmről csak úgy áradoztak a kritikusok, és Allen gyakori alkotótársa, Gordon Willis operatőr (ahogy a jelmeztervező Santo Loquasto is) Oscar-jelölést kapott a 20-as évek filmhíradóinak stílusát precízen idéző fényképezésért.

Hannah és nővérei / Hannah and Her Sisters (1986)

Két év leforgása alatt, a két hálaadás-ünnep között annyira összekuszálódik három nővér élete – Hannah férje beleszeret Lee-be, exférje pedig összegabalyodik Hollyval –, amennyire csak egy ízig-vérig Woody Allen-filmben összekuszálódhat.

Elképesztően jól megírt forgatókönyv, tele keserű megjegyzésekkel, csodásan árnyalt jellemrajzok, nagyszerű színészi játék, tökéletes film csehovi felhangokkal, mestermű, amely mögött egyértelműen felsejlik alkotója egyénisége – a kritika szuperlatívuszokkal fogadta a Hannah és nővéreit. Pénzben mérve ugyanezt: 40 millió dolláros nemzetközi bevételével a Hannah és nővérei Allen egyik legsikeresebb filmje lett.

Kairó bíbor rózsája / The Purple Rose of Cairo (1985)

Kivel nem fordult még elő, hogy elképzelte, milyen lehet egy film szereplője a valóságban? Woody Allen nem csupán elképzelte, hanem valóra is váltotta ezt a gondolatot. A Kairó bíbor rózsája egy film címe, amelyet a nagy gazdasági világválság közepette, egy életének nem túl rózsaillatú valósága és erőszakos férje elől menekülő, magányos nő újra és újra megnéz a moziban. Lám, a művészet kiutat kínál, ezúttal a szó mágikusan szoros értelmében: a film jóképű hőse lelép a vászonról és egy boldogabb élet lehetőségét kínálja fel rajongójának.

Mia Farrow élete egyik legszebb és legmélyebb alakítását nyújtja ebben az önreflexív alkotásban, amely rendezője egyik kedvence a saját filmjei közül: vicces és bájos kosztümös filmdráma, Woody Allen a 30-as évek filmjeihez és filmjeiről szóló szerelmeslevele.

Csillagporos emlékek / Stardust Memories (1980)

A kritikusokat megosztó, költségvetését csak szűkön megtérítő Csillagporos emlékek Woody Allen szerint a másik legjobban sikerült munkája, Fellini 8 és féljének a paródiája. A fekete-fehérben fényképezett, szokás szerint vígjáték és dráma határán egyensúlyozó alkotás egy filmrendezőről szól, aki karrierje fordulópontjához érkezik: bár azok tették híressé, nem akar többé vígjátékot rendezni, amikor „annyi szenvedés van a világban”. Egy saját filmjeiből készült retrospektív vetítéssorozat apropóján szürreális jelenetek pattannak elő az emlékezetéből, és miközben a dolgok mélyebb értelmét keresi, felidézi saját élete fontosabb állomásait és szerelmeit. Allen ezúttal Charlotte Ramplinggel, Jessica Harperrel, Marie-Christine Barrault-val és a pályakezdő Charlize Theronnal vette körül saját szereplőjét, és többször hangsúlyozta, hogy minden hasonlóság ellenére – és a 8 és féllel ellentétben – ez nem önéletrajzi alkotás.

„A Csillagporos emlékek a modernitás elidegenedett létállapotát bemutató művészfilmek felé fordít görbe tükröt, melynek kritikai szűrőjén át a belemagyarázott szimbólumok néha semmit sem jelentenek, a depresszív hangulat öncélú artisztikusságot leplez, a pszichológiai nyűgök pedig egyszerű nyavalygásnak hatnak a tényleges társadalmi problémák árnyékában” – írtuk a filmről itt.

Blue Jasmine (2013)

A negyvenes Jasmine gondtalan élete egy csapásra darabjaira hull: férjéről kiderül, hogy évek óta csalja, és másokat átverve gazdagodott meg, ráadásul a Harvardon tanuló fiuk is faképnél hagyja őket, amikor tudomást szerez minderről. Jasmine San Franciscóba utazik, hogy fogadott testvérénél, Gingernél keressen menedéket, de képtelen talpra állni és új életet kezdeni, ráadásul Ginger életébe is több rosszat visz, mint jót.

„Egy asszony a teljes idegösszeomlás túloldalán” – írtuk róla a bemutató táján –, Cate Blanchett Oscart és BAFTA-t érő, felkavaróan hiteles alakításában: „Egyszerű, sallangmentes, minden ízében klasszikus film a Blue Jasmine, precízen megírt és megrendezett színtiszta alleni dráma, épp egy csipetnyi humorral, a mester kései korszakának egyik – ha talán nem épp A – legjobbja.” 

Manhattan (1979)

Ez Woody Allen első „városfilmje”, igazi szerelmi vallomás New Yorkról: Gershwin dallamaira Manhattan, a városnegyed önálló szereplővé válik egy kusza, egyszerre humoros és drámai történetben, amelynek főszerepét ezúttal is a sokoldalú rendező-forgatókönyvíró alakítja. Isaac Davis negyvenes, frusztrált tévés forgatókönyvíró, aki afféle életközépi válságban szenved, miután kétszer is elvált; éppen egy 17 éves lánnyal folytat viszonyt, miközben azon gondolkozik, hogy legjobb barátja szeretőjével ennél sokkal jobb párost alkothatna.

A kritikusok szerették a film keserédes romantikáját, dicsérték fekete-fehér képsorait, színészi alakításait és a barátok, szeretők, házasságtörők és hűtlenek dinamikáját precízen bonyolító remek forgatókönyvét, Allen mégis annyira utálta a Manhattant, hogy felajánlotta a United Artistnak, hogy tiszta ingyen rendez a stúdiónak egy másik filmet, csak ezt ne mutassák be. Mégis forgalmazták – ha csak az Egyesült Államokban is –, Allen megkapta érte hatodik Oscar-jelölését, a film BAFTA-t és Césart is nyert. Azóta kultfilmmé nemesedett, és még ötször forgalmazták moziban Európa különböző országaiban.

Annie Hall (1977)

A komikus Alvy Singer és az énekesnő Annie Hall szakított egymással, pedig nagy szerelem volt az övék. Hogy milyen út vezett addig Singer gyerekkorától és fiatalkori kapcsolati traumáitól a páros megismerkedésén és modern kapcsolati problémáin át, az flashbackek sorozatából derül ki. Árnyalt jellemrajzok, szürreális jelenetek, humoros pillanatok és érzelmi mélypontok teszik felejthetetlenné Woody Allen mesterművét: az Annie Hallt valószínűleg mindenki ismeri, egy-egy fordulata szállóigévé vált.

„Nem más történik, mint hogy Allen, a rendező eljátszatja Allennel, a színésszel Alvy Singer szerepét, amelybe Allen, a forgatókönyvíró rengeteg önéletrajzi elemet, személyes vonást beépített, megalkotva ezzel azt a figurát, akit a közönség nagyjából ekkortól kezdődően automatikusan azonosít Woody Allennel, mint alkotó- és magánemberrel. A szorongó, nyeszlett, paranoid, hipochonder hősszerelmest, a neurotikus városlakót, mindannyiunk közös ismerősét, akit immár Allen puszta látványa is bármikor előhív emlékeinkből. Egy végletekig eltúlzott karaktert, akit – mivel Allen újra meg újra készséggel ölti magára szerepét – mégis hitelesnek fogadunk el.” (Itt írtunk a filmről.)