René Laloux: La Planète sauvage / A vad bolygó, 1973

Disztópikus alternatív világ, amelyben az embereket háziállatként tartják az uszonyfülű, kék, nálunk sokkal nagyobb draagok. A jó hír, hogy ebből is ki lehet törni. A még jobb hír, hogy restaurálták A vad bolygót. A szintén remek Az idő urai készítőjének első filmje hasonlóan szürrealista indíttatásból készült, csak nem Moebius, hanem Roland Topor felelt a látványvilágért. Nemcsak a gyönyörű képekért, hanem pszichedelikus-progresszív-jazzes zenéjért is érdemes nagyvásznon megnézni – és meghallgatni.

Henry King: The Gunfighter / A pisztolyhős, 1950

A Tóth Endre (Andre de Toth) közreműködésével írt forgatókönyvből készült filmben egy szokatlanul demitizáló szerepben láthatjuk Gregory Pecket.

„Henry King az ötvenes évek hajnalán kérte fel a színészt A pisztolyhős főszerepére, mely több szempontból is kulcsmű a vadnyugati film történetében. Egy évvel a kultikus Délidő (1952) előtt csúcsra járatja azt a trendtörő formát (zárt térre komponált, valós időben játszódó cselekmény), amit aztán Fred Zinnemann műremeke tökéletesített. A pisztolyhős expresszionista világítástechnikájával, sötét múltú főhősével, alapvetően antihollywoodiánus – a Peck által játszott haramia, Jimmy Ringo biztos bukása felé tartó – dramaturgiájával a film noir hatásövezetébe került, miközben a zsáner alapvetően optimista világképe ellen is határozott támadást intézett. A sors iróniája, hogy A pisztolyhős végül eltűnt a süllyesztőben (Darryl Zanuck, a mozi mögött álló 20th Century Fox stúdiófőnöke Peck bajuszát okolta a kudarcért), s értékeit csak jóval a bemutatója után fedezték fel a historikusok.”

Kovács Patrik: Grál-lovag a szélesvásznon – Gregory Peck-portré

Hung-Min Chen: San feng zhen wu lin / A Főnix nővérek bosszúja, 1968

Wuxia, de nem Kínából, hanem a Kínai Köztársaságból – vagyis Tajvanból. Bosszúfilm a javából, amelyben a családjuk legyilkolása után szétválasztott három leánytestvér felnövekedvén újra találkozik és bosszút áll a banditákon. De hát kit érdekel a történet, amikor ez a műfaj a kardsuhogásról, a levegőben körbepörgőrugdosásról és az elképesztő kosztümökről szól?

Lucian Bratu: Angela merge mai departe / Angela továbbmegy, 1982

A romániai átkosban készült kevés filmek egyike, amelyben egy erdélyi magyar színész nemzetiségének megfelelő karaktert játszik: a tavaly elhunyt Miske Lászlóról van szó, aki Gyurit alakítja. Belé lesz szerelmes a címszereplő Angela (Dorina Lazăr), aki egyébként Bukarestben taxisofőrködik, és bármelyik kortárs amerikai feminista forgatókönyvíró megirigyelhetné, annyira karakán és önálló figura. A film amiatt is érdekes, mert ihletforrásként szolgált Radu Jude Ne várjatok túl sokat a világvégétől című filmjéhez, amibe az újhullámos rendező nemcsak jeleneteket vágott be az Angelából, hanem a színészeket is összecastingolta negyven év után ismét.

Keleti Márton: A csodacsatár, 1956

„A szatirikus film helyszíne egy elképzelt ország, Futbólia, amely könnyen rokonítható az ötvenes évek Magyarországával. A rendező ezúttal is Keleti Márton, akinek most nem a híres sportkommentátor, Szepesi György segédkezett a forgatókönyv írásánál [...], hanem a disszidáló Méray Tibor. Ez azért fontos, mert a forradalom kitörése miatt a film bemutatója csúszott, a forradalmi eseményekben résztvevő Méray neve pedig egy év múlva már nem csengett annyira jól, akárcsak a filmben szereplő Puskát megszemélyesítő Puskás Öcsié, aki szintén külföldre távozott. Így Méray neve a cenzúrázott változatban nem került fel a stáblistára, Puskás jeleneteit pedig kivágták a filmből. Most már elérhető a film mindkét verziója, de az ’57 szeptemberében mozikba került alkotásba már az országban maradt Hidegkuti Nándorral újraforgatott jelenetek kerültek bele, és az áthallásos Puska nevet az újraforgatott verzióban természetesen Hidegkutira cserélték. A kétféle megformálás között amúgy nincs nagy különbség, mindkét focista az iskolás szövegmondás szintjén beszél a filmben. Egyébiránt a szerep mintha úgy is lett volna megírva, hogy kissé mosdassa a berni döntőn akkorra már vereséget szenvedett csapatot. Sőt, a szöveg bátran kitér a féllegális vagyonszerzés vádjaira is, mondhatni a szerzők igyekeznek rehabilitálni a könnyen felismerhető futballista szereplőket.”

Beretvás Gábor: Cselek és gáncsok – Futball a magyar filmművészetben

Elaine May: Mikey and Nicky / Mikey és Nicky, 1976

Új-Hollywood jobb sorsa érdemes színésznője, női rendezője és igazi különce volt Elaine May, aki úgy ismerte a férfilelket, mint ahogyan az amerikai stúdiórendszerben dolgozó XY-kromoszómájú kollegái közül talán egyik sem. Erre a legjobb példa a Mikey és Nicky, amiben a korszak két legendás színészét, Peter Falkot és John Cassavetes ereszti egymásnak egy önmagát felemésztő gengszterbarátságban.

„A Mikey és Nicky ott kezdődik, ahol egy hagyományos maffiafilm véget ér: súlyosan paranoiás, frusztrált és lecsúszott bűnözők kapaszkodnak kétségbeesetten a nyomorult életükbe, miközben a halál már a sarkon ólálkodik.”

Rácz Viktória: A „problémás” csodanő – Elaine May rendezői életműve

 Miguel Littín: El chacal de Nahueltoron / A Sakál, 1969

„Miguel Littín ezzel a filmmel került az érdeklődés középpontjába, ahol egy szerencsétlen sorsú, gyilkosságért bebörtönzött chilei kisember életét követte nyomon, bemutatva egyúttal a társadalom perifériájára szorultak kilátástalan helyzetét, akiket az igazságszolgáltatás sem kezel egyenlőként. Bár játékfilmről van szó, a megtörtént esetet feldolgozó mű dokumentarista stílusban készült, láthatjuk a tanúvallomásokat és a nyomozás szakaszait is, valamit részletesen bemutatja a hat ember meggyilkolásáért elítélt férfi kivégzését is.”

Lénárt András: Fegyverünk a kamera – A chilei film története

Mathieu Kassovitz: La haine / A gyűlölet, 1995

Amikor még nem politikai elvárás volt rasszizmusról, elnyomásról, társadalmi feszültségekről filmet készíteni, hanem életszerű tapasztalat. Kassovitz filmje nemcsak technikai bravúrjai és fifikás filmnyelve miatt működik harminc év után is, hanem őszintesége, lendülete, és karakterei miatt is. No meg csehovi pisztolya miatt is... a francia gettó legmélyén szövődnek a legvalószínűtlenebb barátságok, és ugyanott szakadnak félbe.

A filmet ráadásul a magyar ősökkel is rendelkező rendező jelenlétében vetítik.

Fax Bahr, George Hickenlooper, Eleanor Coppola: Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse / A sötétség mélyén – Egy filmalkotó apokalipszise, 1991

Ha van a filmkészítésről szóló dokumentumfilmeknek toplistája, ez a film minden bizonnyal az első helyre kerül. Nemcsak az Apokalipszis most katasztrofális gyártási körülményeibe nyújt szokatlanul részletes betekintést, hanem egy zseniális, sokat töprengő és kételkedő filmkészítő elméjébe is. A koncepciónak a fele sem valósulhatott volna meg Coppola felesége, Eleanor nélkül, aki szorgalmasan rögzítette a forgatás történetét férje monológjaitól kezdve az eső által elmosott díszleteken keresztül a produkció által a filipínó hadseregtől rekvirált helikopterek történetéig...

Andrzej Wajda: Popiół i diament / Hamu és gyémánt, 1958

Wajda talán legismertebb filmje bebizonyítja, hogy a kelet-európai újhullámok is lehetnek annyira vagányak, mint a nyugatiak: Zbigniew Cybulski coolabb, mint James Dean és Jean-Paul Belmondo együttvéve. A lengyelek épp a második világháború végét ünnepelnék, de a hatalomátvétel korántsem annyira rögtelen, mint ahogy a kommunisták szeretnék. A fiatal ellenállók inkább függetlenséget akarnak, és semmitől sem riadnak vissza, hogy megszerezzék. A filmet felirat nélkül is érdemes megnézni: Jerzy Wójcik operatőr minden egyes beállítása lengyel nemzeti kincs.