Mervyn LeRoy: Táncoló tündérek (Gold Diggers of 1933)

Nem, ez a film nem aranyásókról szól, hanem négy színésznőről, akik a címbéli évben (a nagy amerikai gazdasági válság közepén, ugyebár) próbálnak bepasizni. Szóval mégiscsak aranyásók, csak másmilyenek. A prózai jeleneteket a későbbi Óz, a nagy varázsló rendezője vitte vászonra, a zenés-táncos betéteket pedig a legendás Busby Berkeley, szóval egy igazán parádés filmről van szó, ami minden látszat ellenére arról szól, hogy minden jó csajhoz egy gazdag férfi dukál. S hogyan lehetett ennyire romlott erkölcsű emberekről ilyen sikeres filmet készíteni? Hát úgy, hogy pont a Hays-kódex nevű etikai szabályzat bevezetése előtt készült.

Dino Risi: Szegények, de szépek és Szépek, de szegények (Belle ma povere és Poveri ma belli, mindkettő 1957)

Ízig-vérig európai mozi Risi aranykorszakából, az olasz film poszt-neorealista boomjából: két vidám, életravaló római srác bármit elkövetne, csak dolgozniuk ne kelljen. Lófrálnak, csajoznak, nagyzol(ná)nak – ez az igazi dolcsevita! Mindketten belezúgnak ugyanabba a csajba, a lány pedig mindenfélével ugratja a fiúkat, akiknek szinte rámegy erre a barátságuk. Az első film akkora siker volt, hogy még abban az évben elkészült a folytatása (sőt, volt egy felejthető harmadik része is két évvel későbbről). Marisa Alassio karaktere pedig bebizonyítja, hogy az európai nők már akkor is fényévekkel az amerikaiak előtt jártak önállóságban, vagányságban.

David Cronenberg: Karambol (Crash, 1996)

„Tessenek valami újdonsággal feldobni a szexuális életüket” – érkezik a borítékolható tanácsadás, amikor unatkozó házastársak terapeutához fordulnak. Hát itt az újdonság: James és Catherine Ballard (előbbi az alapművet író J. G. Ballard fiktív mása) pl. legújabban autóbalesetekre és az azokkal járó sérülésekre, sebekre, hegekre izgulnak; kiderül, hogy komplett szubkultúrája van a karambol-újrajátszásoknak. Ja, és a filmben felbukkanó devianciának is, ami a szimforofília, azaz az említett karambolok láttán gerjedő szexuális izgalom.

Miguel Gomes: Grand Tour (2024)

Egy film, amiben a szerelmespár soha nem találkozik, pedig végig egymást kergetik. Vagy csak a nő a férfit? De hát nem is találkozhatnak, hiszen nem ugyanabban az időben élnek. Vagy mégis? Zavarbaejtő, elbűvölő, lenyűgöző anti-romkom Ázsia gyarmatosításának végstádiumából egzotikus kultúrákon keresztül. „A két ember jobban hasonlít egymásra, mint gondolnák, az út viszont kihozza összeférhetetlenségüket.” (Kritika)

Mario Soffici: Rosaura at 10 O'Clock (Rosaura a las diez, 1958)

Ebben az argentin filmklasszikusban a románc-cselekményszál ugyan már-már csak egy ürügy a csavaros bűnügyi történethez, de egy nagyon izgalmas szerelmi dilemmát takar. Egy kehes, rondácska festő egy gyönyörű nőről készült portrét rejteget a szobájában, majd egyszercsak titokzatos, parfümmel illatosított leveleket kezd kapni az ábrázolt nőtől. Majd egyszer a nő is betoppan... de akkor miért viselkedik vele ilyen bunkón a festő? És miért veszi el végül feleségül? Soffici mesterien srófolja a már-már hitchcocki izgalmakat, miközben minden férfinéző menthetetlenül belezúg a címszerepet alakító Susana Camposba.

Danny DeVito: Rózsák háborúja (The War of the Roses, 1989)

Hú, hová süllyedtek A Nílus gyöngye gyöngyei... A Rózsák háborúja esszenciálisan nyolcvanasévek-antiromkom, amiben a Rose család felbomlását nézhetjük végig a nagy szerelemtől a nagy gyűlöletig. Kathleen Turner és Michael Douglas egyre jobban eldurvuló válóperében nemcsak tányérok röpködnek és törnek miszlikbe, hanem egy régi világrend is, amiben a házasság szent volt. DeVito második mozifilmjének töretlen népszerűségét jelzi, hogy tavaly remake készült belőle.

Radu Muntean, Alexandru Baciu: Vorbitor (2011)

Ezt meg kell nézned, hogy elhidd. Román dokumentumfilm olyan emberekről, akik az igaz szerelmet a rácsok mögött találták meg. Interjúsorozat olyan elítéltekkel – és párjaikkal –, akik egy 2006-os törvény alapján ítéletvégrehajtás közben adták házasodásra a fejeiket. Az igazi románcot a börtönkapu sem állíthatja meg – kell-e ennél erősebb üzenet erre a napra? (A film címe annyit tesz, hogy Beszélő, és az arra kijelölt „beszélő helyiséget” jelzi, ahol találkozhatnak az elítéltek.)

Wim Wenders: Berlin felett az ég (Der Himmel über Berlin, 1987)

Wenders csodálatos filmjében sok figyelemreméltó dolog van, de az egyik legfigyelemreméltóbb az, ahogyan a szokásos trükkök nélkül hozza létre a film illuzórikus síkját, amiben az angyalok közöttünk járnak, de nem láthatjuk őket (csak egy exangyal érzékeli a jelenlétüket). Ezek közül az egyik annyira szerelmes lesz egy földi halandóba, hogy eldobja érte szárnyait, a fekete-fehér biztonságát a színek érzékiségére cseréli. Az alaptörténet annyiféle kultúrában létezik, hogy már-már archetipikus, a megvalósítása viszont jellegzetesen wendersi-handkei, és tényleg csak Berlinban játszódhat. „A Berlin felett az ég Wenders önvizsgáló és meghatóan őszinte „hazatérés-filmje”, az első német alkotása nyolc Amerikában töltött év után.” (portré)

Michael Haneke: Szerelem (Amour, 2012)

Szinte olyan jó, mint Makk Károly azonos című filmje negyven évvel korábbról, ám tényleg csak a legelszántabb pároknak ajánljuk, akik ismerik és vállalják a házassági fogadalomnak azt a mondatát, miszerint „holtomiglan, holtodiglan, egészségben, betegségben” kitartanak egymás mellett. Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva utolsó nagy szerepei nyolcvan fölött egy házaspárról, amint lassan elmúlnak. „Az osztrák mester [...] elkészítette első emberi filmjét az emberről: már nem tökéletesre csiszolt kristálygömbbe dermeszti a szenvedést, hanem abszurditásuk ellenére is engedi átérezni az élet örömeit és fájdalmait.” (kritika)

Enyedi Ildikó: Csendes barát (2025)

És hogy legyen egy egészen friss film is, amit akár még a moziban is el lehet kapni: mindhárom idősík története ember-növény kapcsolatról szól, de a jelenkorban játszódó, legfontosabb szál konkrétan arra fut ki, hogy bepasiztassanak egy hatalmas, ősöreg gingko biloba-fát. Ha ez nem végletesen romantikus, akkor semmi. És nincsenek benne félreértések, csetlés-botlások, ideiglenesen másvalakiba szerelmes protagonista, aranyásás, hanem csak gyönyörű, transzcendens és remélhetőleg gyümölcsöző faszex. „Enyedi filmjében minden létező örök magányra van ítélve, és idegenségre mások, de talán önmaga előtt is – de mi történik, ha ez a sok kicsi magány összeadódik?” (kritika)