Nem szabványos életrajzi filmek

Az valószínűleg evidencia, hogy az életrajzi filmek korszakát éljük. Elvistől Marilyn Monroe-ig és Freddie Mercury-től Weird Al Yankovicig mindenki életét és viselt dolgait megpróbálják leszalámizni egy egész estés alkotásba, legyen az színész, énekes, politikus, vagy bármi – de sokszor csak konvencionális, wikipédia-szagú adatvisszaböfögésre futja. Íme, tíz biopic, ami szakít minden hagyománnyal.

  • Image
    #10

    Miloš Forman: Man on the Moon / Ember a Holdon (1999)

    Már első percében a filmből való kiszólással kezdődik az egyébként már nem első életrajzi filmjét készítő Miloš Forman Andy Kaufmanról szóló filmje. Egy formabontó komikus életéről szóló film csakis formabontó lehet, ráadásul megúszhatatlan, hogy egy olyan színész vállalja el, aki képes hasonlóan fergeteges röhögéseket előidézni saját közönségében. Csak évekkel később tudtuk meg a teljes sztorit, miszerint Jim Carrey annyira beleélte magát az egyébként is erősen skizoid humorista szerepébe, hogy már-már kezelhetetlenné vált. Ezt írtuk a filmről: „adja magát, hogy egy határsértő komikust határsértő komikus alakítson, de amennyire durván feszegette Kaufman a maga idejében a színpadi jelenlét, a stand up comedy és úgy egyáltalán az előadóművészetek kereteit, ugyanolyan merészen lép túl Carrey azokon a határokon, amelyekbe még belefér a method acting mint színészi technika.” (Jakab-Benke Nándor: Közvetítők – Miloš Forman-napló VI.)

  • Image
    #9

    Abel Ferrara: Pasolini (2014)

    Ferrara nem kér elnézést attól a nézőtől, aki szokványos életrajzi filmre számít. Úgy idézi meg az olasz költő-filmrendező-aktivista-botrányhős figuráját, hogy a benyomások fontosságát hangsúlyozza a sztori ellenében. Ezt írtuk a filmről: „A lineáris történetvezetésbe a félbemaradt művek nyers felidézését sűríti, ami egy fantázia-kollázs képzetét kelti, és bár felmenti a szerzőt az alól, hogy sajátos látásmódot kínáljon a gyilkosság körülményeiről, mégsem elég hiteles.” ( Gregus Zoltán: Sűrítés és eltolás)

  • Image
    #8

    Sofia Coppola: Marie Antoinette (2006)

    „Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot” – hangzik a (rosszul használt) Marie Antoinette-idézet. „Ha nincs sztorink, csináljunk videoklipet” – hangzik a (kamu) Sofia Coppola-idézet. A címadó francia királynőről szóló film olyan, mint a rendező apukájának a Drakula-feldolgozása: túlzó, bulis, dizájnos, laza. Ezt írtuk a filmről: „A közös tapasztalatra építve, Sofia Coppola a nézőhöz vezető kapcsolódási pontokat a mai cukor-cicák plázakultúrájában vélte megtalálni, annak színeivel, lendületével, nassolós érzékiségével.” (Sándor Anna: Sütemény és vérpad…)

  • Image
    #7

    Imamura Shohei: Fukushû suruwa wareniari / Vengeance is Mine / Enyém a bosszú (1979)

    Ugyan a „főhőst” Iwao Enokizunak hívják, mindenki tudta, hogy a film valójában Akira Nishiguchiról, Japán egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosáról szól. Iwao egy hosszadalmas menekülés során reflektál (keresztény!) életére, és szép lassan kiderül a nézőnek, hogy hogyan is lett az ártalmatlannak tűnő pasasból egy szörnyeteg. Ugyan a zenészéletrajzok mellett korszakunk perverzül rákattanta a sorozatgyilkosokra is, egyáltalán nem friss a téma, korábban még külön toplistát készítettünk az angolszász filmes termés hasonló filmjeiből, Imamura alkotása viszont pszichológiai ábrázolása miatt hátborzongató a mai napig.

  • Image
    #6

    Pablo Larraín: Jackie (2016), illetve Spencer (2021)

    Larraín nem először foglakozik életrajzi/történelmi ihletésű témával: már a 2012-es No és a 2016-os Neruda is hazája közelmúltjával foglalkozik. Ám úgy tűnik, hogy a chilei író-rendező vezetők elhanyagolt-kihasznált feleségeiben találta meg az aranybányát: John F. Kennedyné Onassis Jacqueline, illetve Lady Di életéből készített rendhagyó, erősen a karaktereire, azok lelki életére fókuszáló, csapongó drámákat. Ezt írtuk a Spencerről nemrég: „Hogy a Spencer méltó tisztelgés, szimbolikus igazságszolgáltatás vagy a Diana halálát okozó bulvárhagyományt folytató exploitálás, azt minden néző eldöntheti saját magának.” (Rácz Viktória: A neveletlen hercegnőket lelövik, ugye?)

  • Image
    #5

    Tage Danielsson: Picassos äventyr / Picasso kalandjai (1978)

    A VHS-korszak egyik titkos favoritja ez az abszurd, börleszkes svéd vígjáték, aminek alig van köze Picasso festőhöz, de cserében halandzsanyelven idézi meg a filmtörténet legnagyobb nevettetőit, Chaplint és Buster Keatont. A film alcímét nézve (Száz kedves hazugság Hans Alfredson és Tage Danielssontól) leesik a turpisság: ezt a filmet gyerekek írták. Felnőtt gyerekek, de gyerekek.

  • Image
    #4

    Marie Kreutzer: Corsage / Fűző (2022)

    A többi nem konvencionális életrajzi filmhez képest ez az egészen friss alkotás nem annyira az anakronizmusokra vagy a korszak bemutatására fekteti a hangsúlyt (habár ezekből is bőven akad benne), hanem egy univerzális nőalakot hoz létre, aki mer „rossz” és „alkalmatlan” is lenni, ha kell. A Fűző nem csak a szakítás kedvéért szakít a korábban megismert és megszeretett Sisi (Sissi)-képpel, hanem valós alternatívát hoz létre, s mondani sem kell, hogy nem kis adag fantáziával vegyíti a történelmi tényeket. „Marie Kreutzer filmje 1878 környékére, Erzsébet császárné (azaz Sissi) negyvenes éveinek kezdetére repít vissza térben és időben, Ferenc József felesége azonban aligha hagyja el a huszonegyedik századot” (Incze Kata: Egy hatás alatt álló császárné) – írtuk a Cannes-ban debütált filmről, amit egyébként nemsokára a romániai mozikban is meg lehet tekinteni.

  • Image
    #3

    Todd Haynes: I'm Not There - Bob Dylan életei (2007)

    Bob Dylan annyira komplex figura, annyi korszaka volt, hogy Todd Haynes azt látta leglogikusabbnak, ha 7 (hét!) különböző perszónára bontja szét, és mindegyiket más-más színésszel játszatja el. Így egy gyönyörű életajzi labirintust kapunk film helyett, amiben minden kanyarodásnál csak még jobban elveszünk, de cserébe újabb dolgokat fedezhetünk fel. Ezt írtuk a filmről: „Végső soron Todd Haynes nem megoldani akarja a Dylant övező rejtélyt, hanem minden ellentmondásával együtt elénk tárni – minél élesebben rajzolódnak ki a kontrasztok, annál jobb.” ( Jankovics Márton: Variációk egy legendára)

  • Image
    #2

    Alex Cox: Walker (Walker, a felszabadító), 1987

    A film cselekménye a 19. század közepén játszódik. Nálunk épp szabadságharcok dúltak, az Újvilágban viszont egy amerikai kalandor, a fejvadász-felfedező-gyarmatosító William Walker ellátogat Nicaraguába, hogy katonai puccsot hajtson végre amerikai anyagi támogatással. A huszadik századi történelemre való rímelések szándékosak és kihangsúlyozottak, sőt, Alex Cox rendező odáig megy, hogy a filmbe apránként egyre több anakronisztikus elemet rejt el, egészen odáig, hogy a film végén már Newsweeket olvasnak Coca-Cola iddogálása közben. Ed Harris remekel a címszerepben, a film hangulata pedig egyenesen elképesztő, nem kis mértékben Joe Strummer, a Clash énekesének nagyszerű filmzenéje miatt. Mondani sem kell, hogy a filmet Nicaraguában forgatták polgárháborús körülmények között. Kár, hogy Alex Cox eltűnt. Hatalmas szüksége lenne az amerikai filmiparnak ilyen pimasz, innovatív figurákra.

  • Image
    #1

    Minden Ken Russell-féle zenész-biopic, de főleg a Lisztománia (1975).

    Ha nem szabványos életrajzokról van szó, a műfaj koronázatlan* királya Ken Russell. Ami másoknál legfeljebb végeredmény (hogy ti. maximális tiszteletlenséggel, ugyanakkor csodálattal nyúl a megidézett korszakhoz és karakterekhez), az Russellnél csak a kiindulópont. Készített nagyszerű filmeket Gustav Mahler, Anton Bruckner, Csajkovszkij, de Lord Byronék viselt dolgaiból is, sőt, még Rudolph Valentino némafilmsztárnak is állított egy kis filmes oltárt, de leghangosabb, legviccesebb, legbotrányosabb russelli életrajz mindenképpen a Liszt Ferenc perszónájából ihletődött Lisztománia, amiben camp és pop, erotika és exploitation, álomszerű színek és szagok keverednek egy üdítően pofátlan filmben. A film szerint Liszt Ferenc volt az első rocksztár, akinek koncertjein a lányok nedves bugyiban olvadoztak, úgyhogy egy passzoló ikon kellett a főszerepre: a The Who énekese, Roger Daltrey „szintén zenész”, úgyhogy nála tökéletesebb figurát nehezebb elképzelni erre a már-már pikareszk szerepre. S ha gyanúsak a Beatles-áthallások, nem véletlen: ebben a filmben lehet megtekinteni Ringo Starrt pápaként.


    * tudjátok mit? Ezennel megkoronáztatik. Ámen!

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola