Hervay Gizella (1934-1982) / Szilágyi Domokos (1938-1976)

Életükben szétváltak ugyan, halálukban mégis összetartoznak. Az is jelzi ezt, hogy Hervay Gizella, Szilágyi Domokos és közös fiuk, Szilágyi Attila (ismertebb nevén: Kobak) közös sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdban. Mindketten az ún. első Forrás-nemzedék kiemelkedő képviselői, akiknek a sorsa hol összefonódott, hol külön utakon futott, de mindenképpen erős hasonlóságokat mutat. Kataklizmák, megpróbáltatások, alkotói és párkapcsolati gyötrelmek, egy gyerek halála (Kobak meghalt a nagy bukaresti földrengésben), küszködés a cenzúrával és a lelkiismerettel – mint ismeretes, Szilágyit (azaz, ahogy ismerősei, kortársai nevezték: Sziszt) minden bizonnyal beszervezte a román állambiztonság, ügynöki mivoltát nem tudta feldolgozni, végül önkezével vetett véget életének; ahogyan néhány évvel később Hervay is. Sötéten realista, a magánélet, az alkotói lét és a hatalommal való viszonyrendszer útvesztőit bemutató filmet lehet elképzelni ebből a kettős életpályából.

Faludy György (1910-2006)

Márai mellett a másik nagy emigráns a listán – sőt, ő kétszer is távozott az országból, először a fasiszták, aztán a kommunisták elől. Világcsavargó és hazafi, a 20. század tanúja, 1956 krónikása, bohém költő, író, műfordító, újságíró, József Attila jóbarátja, akinek életpályája nagy mélységek és magasságok, kulturális és földrajzi távolságok közti ívet írt le, Marokkó forró homokjától a párizsi kávéházakon és Itália csodáin át a kanadai esőerdőkig terjed. Olyan „kitérőkkel”, mint a recski kényszermunkatábor, amelynek nagyszerű verseket és a magyar irodalom egyik legizgalmasabb önéletrajzát (ha mondhatjuk így) köszönhetjük. Ez utóbbiról, illetve nagy port felverő Villon-átköltéseiről szinte mindenki ismeri. Neki, Máraival ellentétben, megadatott, hogy megérje a rendszerváltást és hazatérhessen. Pokolbéli víg napjait mozivásznon is szívesen néznénk.

Radnóti Miklós (1909-1944)

Az a költő, akinek életműve a halála árnyékában teljesedett ki. Élete korábban sem volt hányattatásoktól mentes, költészetét pedig indulásától kezdve elismerték, a legmagasabb csúcsokat mégis a Bori noteszben összegyűjtött költemények jelentik. A zsidó származású költőt – hiába magyarosította nevét Glatterről Radnótira, hiába tért át, meggyőződésből, részben atyai pártfogója, Sík Sándor papköltő hatására, a katolikus vallásra – a zsidótörvények után, a második világháború idején többször is munkaszolgálatra hívták be. Az utolsót pedig már nem élte túl: vélhetően Abda község határában, számos társával együtt egy különítmény agyonlőtte a végsőkig kimerült poétát. Már csak kései jóvátételként, tiszteletadásként is megérdemelne egy rendes nagyjátékfilmet.

József Attila (1905-1937)

József Attila mondhatni a kötelező elem a listán, hiszen az ő születésnapját ünnepeljük ma, a költészet napjaként is. Nemrég készült róla egy meglehetősen pozitív fogadtatásban részesült életrajzi film, Reménytelenül címmel, amely elsősorban az utolsó éveire, pszichoanalitikusával, Gyömrői Edittel való viszonyára fókuszál. A költő életének azonban számos olyan vonatkozása és fordulata van, kezdve a gyermekkori hányattatástól „a város peremén”, a Tiszta szívvel-botrányon, illetve a kommunista párttal és a munkásmozgalommal való ellentmondásos kapcsolatán át a zűrzavaros szerelmi életéig, amely indokolna egy, a kamaradráma-jelleget meghaladó életrajzi filmet. És egyáltalán: van akkora költő, hogy több nagyjátékfilmet is készíthessenek róla.

Márai Sándor (1900-1989)

Igazi világpolgár, akinek szinte egész élete utazással telt, miközben a klasszikus polgári erények rendíthetetlen híve maradt haláláig, mint arról művei (mint a szülővárosát, Kassát megidéző Egy polgár vallomásai) tanúskodnak. Szemben állt minden jobb- és baloldali szélsőséggel, és hevesen bírálta a szovjet tankokon érkező kommunizmust – ez utóbbi miatt választotta végül az emigrációt. Bejárta Európát, majd az Egyesült Államokban telepedett le – de hiába váltott ki új hazájában is respektust (maga Reagan elnök köszöntötte levélben), mindvégig honvágy gyötörte az óhaza, a természetes nyelvi környezete iránt. Sorozatos tragédiák után végül egy golyóval vetett véget életének. A kevés valóban világhírű magyar írók egyike, akit bár elsősorban prózaíróként ismerünk, olyan versei okán, mint a Halotti beszéd vagy a Mennyből az angyal, helye van ezen a listán.

Ady Endre (1877-1919)

Azt hiszem, ehhez nem kell különösebb magyarázat. A „magyar Ugar” poétája a nemzeti önismeret szempontjából is fontos figura, Petőfi és József Attila mellett valószínűleg a széles körben legismertebbnek számító magyar költők egyike. Emellett hihetetlenül izgalmas személyiség: nem túlzottan hosszúra nyúlt élete alatt a szilágysági Érmindszentről, hétszilvafás nemesek utódaként indulva lett ünnepelt költőfejedelem, bátor hangú, ifjú nagyváradi újságíró, a budapesti kávéházak (botrány)hőse, Párizs szerelmese, őstehetség, költői géniusz, politikai felforgató, művészi forradalmár, a magyar szimbolizmus kiteljesítője, héjanászszerű szerelmek megéneklője, menthetetlen alkoholista és szoknyapecér – ez utóbbi okozta a vesztét is, hiszen egy alkalmi viszonyban „szerzett”, kikezeletlen vérbajba halt bele. Igazi larger-than-life figura, talán Balassi volt még hozzá fogható.

Czóbel Minka (1855-1947)

A magyar irodalomtörténet nagy elfeledettje, méltatlanul mellőzött alkotó, pedig a modern magyar költészet egyik előfutára volt, akinek tehetségére Jókai Mór is felfigyelt a 19. század második felében. Művelt, nagyvilági nemesasszony, aki beutazta Európát, több nyelven kiválóan beszélt, a magyar irodalom több nagy alkotását fordította angolra, németre és franciára, és az elsők közt írt magyar nyelven szabadverset, de őt tekinthetjük az első magyar dekadens és szimbolista költőnek is. Alkotói pályája fénykorában túlságosan „haladónak” és érthetetlennek tűnt, Adyék nemzedéke számára viszont már kissé porosnak és régimódinak. Magánélete sem nevezhető konvencionálisnak, hogy mást ne mondjunk, sokáig egy német festőnővel élt együtt, sosem ment férjhez. Egy életrajzi film akár kései igazságtétel is lehetne számára.

Arany János (1817-1882)

Mit keresne Arany egy ilyen listán? – kérdezhetnénk. Hiszen a Toldi írójának, A walesi bárdok megéneklőjének élete maga a kispolgári konvencionalitás, a „független nyugalmat” kereső létforma volt. Ám ez a tisztes családapa, hűséges férj, kisvárosi hivatalnok és kissé mogorva-gyomorbajos ember mégiscsak a magyar nyelv egyik (ha nem a) legnagyobb művésze, páratlanul gazdag szókincsű alkotó (ismeretes, hogy ő használta a legtöbb szót és egyedi szótövet a verseiben a magyar költők közül), aki már életében klasszikussá – ha úgy tetszik: élő szoborrá – vált. Másrészt vannak ennek az életpályának olyan mozzanatai, amelyek nagyon is izgalmasak: ifjúkori színészkalandja, bujdosása a szabadságharc leverése után vagy barátsága Petőfivel. És az, hogy miként vezetett az útja a szalontai jegyzőségtől a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári székéig, egy színes-szagos történelmi tablófilm alapanyaga is lehetne.

Balassi Bálint (1554-1594)

„Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” Lehetnének ellenérveink, de kétségtelen, hogy Balassi Bálint tényleg igencsak jól érezte magát a végvári világban – tanúskodik erről számtalan nőügye, néhány sebesülése (az utolsóba bele is halt), féktelen tivornyái, pereskedései, kalandjai. Törökkel hadakozó bátor nemesúr, szépasszonyok (különös tekintettel a férjes asszonyokra és özvegyekre) elcsábítója, vérfertőző férj (első unokatestvérét vette feleségül), aki nyakas kálvinistából vált élete alkonyán buzgó katolikussá – és nem mellesleg a magyar nyelvű költészet első óriása. Aligha kell nála kalandosabb életúttal rendelkező magyar költőt keresni; a kosztümös történelmi filmek reneszánszának idején az ő története valóban nagyszabású filmért kiált.

Janus Pannonius (1434-1472)

Becsületes nevén Csezmiczei János, az első ismert magyar költő, aki ugyan a kor szokásához híven nem anyanyelvén, hanem latinul verselt, de életműve megkerülhetetlen. Fiatalkorában bejárta a napfényes Itáliát, műveltsége és tudása az olasz reneszánsz kultúrán pallérozódott, amit aztán idehaza hasznosított. Mátyás király kedvenc udvari humanistája – nagybátyjával, Vitéz János esztergomi érsekkel együtt –, nagyváradi kanonok, majd pécsi püspök. Egyházi személy létére időnként olyan malac epigrammákat írt, amelyekbe a mai újérzékeny közízlés is belepirulna. Szenvedélyesen érdekelte a politika, később részt vett a Mátyás elmozdítására irányuló összeesküvésben, amit a király, érthető módon, zokon vett – így vált kegyvesztetté, és menekülés közben lelte halálát. Ideális téma egy Hunyadi-szerű sorozat számára.