Dino Risi

Az olasz vígjátékok (és nemcsak!) zsenije ugyan nem volt konkrétan filmkritikus, de röpke két évig (1946-47) vezetett egy mozis rovatot a mai napig működő, legendás (pár év múlva száz éves) építészeti lapban, a Domusban. Egy-két esszéje most is olvasható a lap digitális arhcívumában, mint például az, amelyikben a lakások és a filmművészet kapcsolatával foglalkozik.

Kleber Mendonça Filho

A brazil rendező előbb a pernambucói egyetemen szerzett újságírói diplomát, majd olyan napilapoknak kezdett dolgozni, mint a Jornal do Commercio és a Folha de S. Paulo, de filmes írásai is megjelentek a Continente és a Cinética magazinokban. Kérdésünkre (Az újságírói és filmkritikusi háttered hogyan formált filmkészítőként?) így válaszolt idén Cannes-ban: „Nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg tudom ítélni. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy hogyan tett téged a könyvtárosi munka jó íróvá? A kapcsolat lehetséges, de lehetnél akkor is remek író, ha hamburgereket árulnál vagy orvosként dolgoznál. Egy dolog biztos, valószínűleg matematikailag is: sok időm volt írni. Ha van tehetséged az íráshoz, minél többet írsz, annál jobban írsz. Én nagyon gyorsan írtam, Cannes-ban különösen, talán ez jó edzés volt, fizikai értelemben is.” („Hirtelen a film mai értelmet nyert” – Interjú Kleber Mendonça Filhóval A titkosügynökről)

Park Chan-wook

Park filozófiát hallgatott az egyetemen, amikor beleszeretett a filmekbe. Hogyan? Nyilván egy egyetemi filmklubon. A Hitchcock-féle Szédülés (Vertigo) láttán döntött úgy, hogy filmkészítő lesz. Addig viszont hosszú út vezetett, s előtte még filmkritikusként is dolgozott egy ideig. Azazhogy a sztori egy picivel komplikáltabb ennél. Ő maga így vall erről: „Nem hiszem, hogy túl sok összefüggés lenne a filmkritika és a filmkészítés között. Ugyan sok filmet láttam és megpróbáltam őket elemezni, nem vagyok benne biztos, hogy túl nagy hatással volt a filmészítői énemre. Egy dolgot bizton állíthatok: mivel filmkritikusként is dolgoztam, amikor filmkészítőként rossz kritikákat kapok, nem reagálok rájuk annyira fájdalmasan, mint mások.” A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Lav Diaz

A Fülöp-szigetek legismertebb filmkészítője közgazdász diplomát szerzett az egyetemen, majd a fővárosba, Manilába ment, ahol nemcsak film- és zenekritikusként dolgozott, hanem a napilapos képregényírás rejtelmeibe is belekóstolt (Fellinihez hasonlóan!), ami minden bizonnyal jobb storyboard-készítővé is tette őt. Végül a frissen alapított Manila Standard című tabloidnál lett kritikus és rovatvezető, mielőtt New Yorkban kezdett volna új életet filmes hallgatóként.

Életéről és filmjeiről bővebben ide kattintva lehet olvasni: Poszttraumás időképek – Lav Diaz filmjeiről

Olivier Assayas

Assayas saját maga vallott kritikusi pályája fontosságáról a Filmtettnek 2009-ben: „a hetvenes évek végén apám egyre inkább bevont a munkába, és elkezdtem forgatókönyveket is írni. André Téchiné mellett tanultam meg igazán a forgatókönyvírás forszát. Közös munkánk, a Randevú díjat nyert Cannes-ban, ahová én is elkísértem a filmet. Itt ismertem meg néhány kritikust, aki felajánlotta, hogy dolgozzam a Cahiers du cinémának, ami nagy szó volt. Sokat tanultam a filmekről a Cahiers-nél töltött évek alatt. Az első rövidfilmem után úgy éreztem, még sok tanulnivalóm van. A Cahiers-nek köszönhetően rengeteg filmet néztem, sokat utaztam, és nem utolsó sorban felfedeztem magamnak az ázsiai mozit, aminek azóta is a szerelmese vagyok.” („Én inkább függetlenfilmesnek tartom magam" – Interjú Olivier Assayas rendezővel)

Theo Angelopoulosz

A modern görög film atyja sok más filmeshez hasonlóan Párizsban fertőződött meg mozgóképpel: jogászhallgatóként ment oda, végül mégis a mai legfontosabb francia filmiskola, a Fémis elődjének számító intézetben folytatta a tanulmányait. Athénba hazatérve 64 és 67 között a Demokratikus változás (Allagi) című lapnak dolgozott, 69-ig pedig a Kortás mozi nevű kiadvány kritikusa volt (a lapok címei megközelítő fordítások). Azért is bizonyultak kiemelt fontosságúnak ezek az évek, mert nemcsak a modern görög államiság, hanem modern görög mozi alapjait is jelentették, Angelopoulosz pedig – politikai töltetű rendezőként – mindkettőnek fontos egyénisége lett.

Életrajzáról bővebben ide kattintva lehet olvasni: Az idő vándora – Theodoros Angelopoulosz-portré

Paul Schrader

A Taxisofőr és sok más Scorsese-film (társ)forgatókönyvírója később elismert rendező is lett pl. a Hardcore-ral (sőt, egészen a mai napig aktív), de előbb újságíróként és teoretikusként kezdte a Los Angeles Free Pressnél, majd a Cinema magazinnál. Önálló kötetet is megjelentetett, amiben Ozu, Bresson és Dreyer ún. „transzcendentális” stílusát elemzi, ez az 1972-es könyvecske kiemelt fontosságúnak bizonyult bizonyos filmkészítők szakmai éthoszának kialakulásában (magyarul 2011-ben adták ki), és ő maga is szívesen alkalmazta a benne bemutatott stíluselemeket és hozzáállást egzisztenciális válságban vergődő figurái ábrázolásakor. Schrader manapság a közösségi médiában osztja meg gondolatait a frisebb filmekről.

Lindsay Anderson

A brit Free Cinema (és ezzel együtt a brit új_hullám) egyik vezéregyénisége, a cinikus világlátású, zseniális Lindsay Anderson sem a kamera, hanem az írógép előtt kezdte. Olyannyira, hogy nem egy már meglévő lapnak dolgozott be, hanem társaival – Gavin Lamberttel, Peter Ericssonnal és a később filmkészítésben szintén kiváló Karel Reisszel – új filmes magazint alapítottak Sequence címmel 1947-ben. Ugyan az újság csak öt évet élt, fontos elméleti alapozást jelentett a bimbózó Free Cinema mozgalomhoz. Anderson aztán a máig létező és virágzó Sight and Soundban is közölt kritikákat, sőt, magáról a filmkritikáról is írt vitaindítókat (az egyik ilyen szövegben pont az akkori filmkritikusok objektivitásra és politikamentességre való törekvését kezdi ki).

Az angol Free Cinema irányzatról bővebben ide kattintva lehet olvasni: Filmtörténet tizennégy részben XI., Vissza a valósághoz II. – Az angol free cinema és az angol újhullám

Peter Bogdanovich

Az utolsó mozielőadás és a Papírhold legendás rendezője sem lett egyből filmkészítő: legelőbb színésznek tanult, majd a Film Culture-ben, a The Saturday Evening Postban és az Esquire-ben jelentetett meg kritikákat. Állítólag évi mintegy négyszáz filmet nézett meg egy időben, és sokáig naplót vezetett az élményeiből: tizenkét éves kora óta kis kártyákra írta fel, hogy mit gondolt róluk. Bizony, korabeli offline Letterboxd. Filmes írásait a Pieces of Time című kötetben gyűjtötte össze.

François Truffaut és Jean-Luc Godard

Ugyan két merőben különböző személyiségről van szó, Godard és Truffaut mégis elválaszthatatlanok. Nemcsak kritikusként kezdték együtt a legendás Cahiers du Cinémánál (olyan más filmesekkel együtt, mint Chabrol és Rohmer) Bazin irányításával, hanem a francia új_hullámot is együtt indították. És együtt is vesztek össze miatta. Igaz, egymás filmjeiről írott kritikáik talán inkább nyílt levelek – a csörtéről kítűnő dokumentumfilm is készült Two in the Wave (Deux de la vague) címmel 2010-ben. Nemcsak filmkritikában tűntek ki, hanem a filmes sajtó más műfajaiban is, pl. Truffaut Hitchcockról írt kötete (ami mélyinterjúk alapján született) a mai napig referenciaanyag.

A francia új_hullámról bővebben ide kattintva lehet olvasni: Filmtörténet tizennégy részben (XII.) – A francia új hullám