Nemes László: Moulin

Ugyan végül díjat nem kapott, de valószínűleg nem is szorul rá Nemes László első idegen nyelvű mozija – a hatalmas francia nézettség így is garantált, hiszen az egyik legfontosabb háborús hősükről szól, ismert színészekkel, ráadásul izgalmasan, és kifogástalan technikai színvonalon. No meg nem csak hogy filmre forgott, de arról is vetítették! Kritikánk itt.

Hamagucsi Rjúszuke: Soudain / All of a Sudden

Már csak hossza miatt sem lesz egyszerűen befogadható film, de (a szájbarágós gazdasági minileckét és az inspirálatlan operatőri munkát leszámítva) megérdemli figyelmünket, nem véletlenül kapott a két főszereplő színészi díjat múlt héten. Nemcsak két nő találkozik itt, hanem két kultúra (a japán és a francia) is, és a halálhoz, az időskori ellátáshoz való kétféle szemlélet is, és hagyják, hogy hatással legyenek egymásra.

Sandra Wollner: Everytime

Egészen különleges hangulatú, egyáltalán nem németes, a szürrealizmussal sikeresen kacérkodó film a gyászról, az operatőri munka néha meglepően remek (a panelház tetején megtörténő tragédiát például egy elképesztő teleobjektíves körsvenkben mutatják meg), aminek csak egészen a végén tudjuk meg, hogy mi az a kocka a plakáton.

Katharina Rivilis: I’ll Be Gone in June

Kamaszlány felnövéstörténete, csak itt a kamaszlány keletnémet, a helyszín pedig a szeptember 11. utáni Amerika egyik poros kisvárosa. Meglepően jó látvány, hiteles karakterek, egy megfelelően spleenes főhős, no meg az első szerelem fülledtsége, ami a legörökzöldebb téma mind közül. Elképesztő, hogy ez egy elsőfilm.

Rodrigo Sorogoyen: El ser querido / The Beloved

Sorogoyen elkészítette az Érzelmi érték kiábrándultabb, nyersebb, spanyolabb, de kevésbé rétegzett változatát: Amerikából hazatérő, körberajongott filmkészítő apa veszi fel a kapcsolatot rég nem látott lányával, hogy együtt dolgozzanak egy új produkcióban. A film csúcsjelenete az, amikor a forgatás teljesen a földbe áll, és a Javier Bardem által alakított rendező teljesen kiakad. Máig sem értjük, hogyhogy nem övé lett a legjobb férfiszínésznek járó pálmalevél az idén...

James Gray: Paper Tiger

A Papírtigris utolsó pillanatban került be a versenybe, de milyen jó, hogy bekerült! A látvány a hetvenes évek New York-jának sárgásan nosztalgikus világát idézi, de a történet kemény és moralizáló. Testvéri és anyai felelősségvállalás, az orosz maffia praktikái, egy kocka Miles Teller, és egy remek, magabiztos Adam Driver egy Serpico-közeli szerepben. Az amerikai álmot ne oroszokkal próbáld elérni. Kritikával hamarosan jelentkezünk.

Andrej Zvjagincev: Minotaur

Így működik az oligarchák világa a putyini Oroszország háborúja alatt : bűn, de bűnhődés nélkül, ettől hízik a hadiszörny. Rafinált krimi és maró társadalomkritika egyben, a zsűri nagydíja is megérdemelt helyre került. Kritikánk itt.

Pawel Pawlikowski: Fatherland

Thomas Mann hazatér a lányával Németországba – a szinopszis alapján akár unalmas, irodalmiaskodó filmre is számíthattunk volna, ám a fesztivál legszebben fotografált filmjét kaptunk, hihetetlenül érzékeny alakításokkal és temérdek kultúr-, sőt kultúrpolitikatörténeti csemegével. Kritikánk itt.

Na Hong-jin: Hopeu / Hope

Mit keres egy CGI-jal telepakolt, akciódús műfaji mozi a cannes-i versenyben? Hát díjat nem, az szent. Ettől függetlenül az idei szemle egyik legkülönlegesebb élménye, már csak nyaktörő tempója és fordulatai miatt is. Kritikánk itt.

Cristian Mungiu: Fjord

Azon esetek egyike, amikor a zsűri döntése egybeesik jelen sorok írójának véleményével (s ez nem mindig van így!). Megérdemelt az Arany Pálma; fontos, de nem fontoskodó film a Fjord, remek látlelet jelenkorunkról; a világnézeti különbségek és a szülői szeretet tehetetlensége tökéletes muníció a feszültséghez. Kritikánk itt, idei cannes-i naplónk itt.