A normann fogadó (Le trou normand, r. Jean Boyer, 1952)

Brigitte Bardot első filmszerepe, már csak ezért is helye van ezen a listán. Itt még mellékszerepben tűnik fel (de feltűnik!), afféle fordított sidekick gyanánt az akkoriban rendkívül népszerű Bourvil mellett. A film maga közepesen érdekes, klasszikus francia vígjáték, a megfelelő panelekkel. A kissé együgyű Hippolyte Lemoine (Bourvil) megörökli a címben szereplő fogadót, csak ahogyan lenni szokott, a dolgok nem mennek olyan simán, mert az örökségre mások is szemet vetettek: Augustine néni és lánya, a cserfes Javotte – őt alakítja az akkor tizennyolc éves Bardot. Persze minden jó, ha a vége jó, és nyilván az lesz – nemcsak a film sztoriját tekintve, hanem egy üstökösként felívelő karrier szempontjából is.

Hímnem, nőnem (Masculin féminine, r. Jean-Luc Godard, 1966)

Godard filmje kissé kakukktojás ezen a listán, hiszen Bardot-nak szinte semmilyen szerepe nincs benne – az a nyúlfarknyi cameo azonban elég bájos ahhoz, hogy megemlékezzünk róla. A Hímnem-nőnemben jóformán semmi sem történik azon kívül, hogy a főszereplő Jean-Pierre Léaud különböző nőkkel beszélget hosszasan párkapcsolatról, szexualitásról, politikáról, dohányfüstbe burkolózva, egy párizsi bárban. Egyszer csak valamelyiküknek feltűnik, hogy az a nő, aki a szomszédos asztalnál ül, mintha Brigitte Bardot lenne. És hát… tényleg ő az.

Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna (Don Juan ou Si Don Juan était une femme…, r. Roger Vadim, 1973)

Ha elképzelnénk a legendás csábítót, Don Juant női alakban, kinek a figurája rémlene fel az elsők között lelki szemeink előtt? Na ugye. Roger Vadim vászonra is vitte ezt a fordított történetet, a címszerepre pedig – joggal – korábbi feleségét, Brigitte Bardot-t találta a legalkalmasabbnak. Nem tartozik az életmű legjelentősebb darabjai közé, de a magnetikus kisugárzás, a szexszimbólum-státus mögött már felsejlik a jövő: a Don Juan… Bardot egyik utolsó nagyjátékfilmje, elkészülésének évében ugyanis végleg visszavonult a filmezéstől.

Egy párizsi nő (Une parisienne, r. Michel Boisrond, 1957)

Itt már az a Bardot áll előttünk, aki Franciaország első számú női filmcsillagává avanzsálódott –ekkor túl vagyunk már az első nagy filmes „berobbanását” jelentő És Isten megteremté a nőt sikerén. Vígjáték ez is, persze: Brigitte Bardot a francia köztársasági elnök lányát alakítja, aki egy szerelmi sokszög közepébe csöppen, szerepet kap mellette apja kabinetfőnöke és egy herceg meg annak a szeretője is. A képlet talán annyiban különbözik a megszokottól, hogy ezúttal nem annyira a vágy titokzatos tárgyaként van jelen, hanem vágyakozó, szerelmet hajszoló nőként. Nem túl jelentős, de töretlenül népszerű film, és annak, aki látta, ha más nem is, az ikonikus kádas-habfürdőzős jelenet (és az aköré épülő csintalanul érzéki képsor) beleégett a retinájába.

Magánélet (Vie privée, r. Louis Malle, 1962)

Az Igazság után ismét egy „komoly”, drámai szerep BB pályáján, amelyben az akkor már – az általa támogatott Charles De Gaulle szavaival – „Franciaország egyik legfontosabb exportcikkének” számító színésznő mintha kicsit önmagát alakítaná a vásznon. A szépségéért istenített fotómodell Jill, aki merészen kihívó filmszerepekkel jut a csúcsra, hogy aztán az állandó nyilvános lét, a bulvármédia zaklatása, privát szférájának elvesztése mély lelki válságba taszítsa – nem nehéz ehhez (ön)életrajzi kapaszkodókat találni. Bardot férfipartnere a filmben az európai (művész)film egy másik ikonikus színésze, Marcello Mastroianni.

Viva Maria! (r. Louis Malle, 1965)

Túlzás nélkül az egyik legismertebb filmszerepe Bardot-nak. Malle filmjében együtt tündökölnek a kor másik ikonikus francia színésznőjével, Jeanne Moreau-val, és az egybehangzó kritikai vélekedések szerint a szőke díva alakítása egyáltalán nem marad el intellektuálisabbnak tartott kolléganőjétől. Párosuk, a megölt ír terrorista lánya és a cirkuszi énekesnő, akik a szórakoztatóiparból egy bukottnak tűnő közép-amerikai forradalom élére állnak, egy mai napig élvezhető és népszerű, vígjátéki elemekkel tarkított kalandfilmet eredményez. Forradalom ritkán volt ennyire szexi.

Különleges történetek (Histoires extraordinaires, r. Roger Vadim, Louis Malle, Federico Fellini, 1968)

A három Edgar Allan Poe-novellát feldolgozó szkeccsfilmből a kritika általában a Fellini által rendezett, Toby Dammitt című részt szokta kiemelni, teljes joggal; bennem legélesebben mégis Malle kísérteties William Wilsonja maradt meg, bizonyára nem függetlenül Alain Delon és Brigitte Bardot kettősétől. Delon hátborzongatóan hozza a történetek alaptételét kiválóan illusztráló figurát: a bennünk rejtőző gonoszt, akit szelídebb énje megpróbál visszafogni, de mindhiába, szükségszerűen tragikus véget ér. Az epizód érzelmi csúcspontja, amikor a címszereplő kártyacsatára hívja a szép Giuseppinát (Bardot), tétként pedig a nő erényét teszik fel – a vereségért a nyilvános megszégyenítés jár, korbácsolás formájában. Érdekesség, hogy Bardot korábbi férje, Roger Vadim jegyzi a szkeccsfilm harmadik darabját, a Metzengersteint, amelyben aktuális feleségét, Jane Fondát rendezte. Az isteni BB ebben a filmben kivételesen fekete, mint az éjszaka, a gyász vagy a lélek sötét bugyrai.

Igazság (La vérité, r. Henri-Georges Clouzot, 1960)

Clouzot filmjében Bardot a korábbi érzéki és romantikus-vígjátéki énje mellett végre megcsillogtathatja drámai színészi képességeit. Egy bukott fiatalasszonyt alakít, akit szeretője meggyilkolásával vádolnak, a tárgyalás azonban olyan mélyrétegeket hoz felszínre, amellyel bírái (és a „társadalom”) nem szívesen szembesülnek. Szenvedélyből ölt, bosszúból vagy más oka volt rá? Hogyan jutott ide? – megannyi nehéz kérdés. Bardot pedig rendkívül érzékenyen alakítja a gyönyörű, de lecsúszott nő karakterét, pályájának egyik legárnyaltabb színészi játéka ez.

És Isten megteremté a nőt (Et Dieu… créa la femme, r. Roger Vadim, 1956)

A film, amely végérvényesen szexszimbólummá avatta a fiatal BB-t, ráadásul első férje, Roger Vadim kamerája előtt és jóvoltából. Az És Isten megteremté a nőt a maga korában botrányosan érzékinek számított, Bardot-nak több, kendőzetlenül, sőt fülledten erotikus jelenete van benne – érdekes párhuzam, hogy a film merészsége rímel a színésznő magánéletének botrányosságára. A kamaszkorból alig kinövő Brigitte ugyanis szülei tiltása ellenére és környezetének megütközését kiváltva ment hozzá a nála néhány évvel idősebb rendezőhöz, aki színészi pályájának egyik legmeghatározóbb egyengetője lett. Talán ennek a tapasztalatnak, a fiatalkori lázadás élményének is köszönhető, hogy kettejük együttműködéséből egy újfajta, akkoriban merészen modernnek számító, a szabad, érzékiségét és vágyait nyíltan vállaló, saját útját követő nő ideálja született meg a vásznon.

A megvetés (Le mépris, r. Jean-Luc Godard, 1963)

Az Alberto Moravia azonos című regényéből adaptált A megvetés Godard pályáján is különleges helyet foglal el: érett, a megszokottnál realistább, erős lélektani hangoltságú mű, amely alkotás és magánélet bonyolult viszonyrendszerét boncolgatja. Paul, a fiatal dramaturg (Michel Piccoli) zsíros megbízást kap egy amerikai producertől, de a munkafolyamat során egyre inkább rájön, hogy elvtelen kompromisszumokat kell kötnie. Fiatal felesége, Camille (Brigitte Bardot) úgy érzi, férje az ő bájait igyekszik bevetni az érdekei érvényesítése érdekében – és ez óhatatlanul kapcsolatuk meggyengüléséhez, a nőben megfogalmazódó megvetés-érzéshez vezet. Mediterrán hangulat, itáliai tengerkék háttér, görögös fehér leplek suhogásával az előtérben, a dekadencia mindent átitató jelenléte, egy Fritz Lang-féle Odüsszeusz-film forgatása, a szépség és a szerelem elmúlása… A megvetés művészi szempontból kétségkívül Bardot karrierjének csúcsa.